Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Szabó P. Katalin: „Pro bono publico!” (Beszámoló A közjó a kései rendiség diskurzusaiban, 17–19. század című műhelykonferenciáról)

 

„Pro bono publico!”

 

Beszámoló A közjó a kései rendiség diskurzusaiban, 17–19. század című műhelykonferenciáról



2015. szeptember 18-án délután nyolc előadó tartotta meg előadását a 18-19. századi közjónak és a közjó szolgálatának értelmezéséről az ELTE BTK B épületében. A megnyitóból megtudhattuk, hogy 1862-63-ban még kötőjellel írták a közjót és jellemzően az egyén vagy közösség hasznának előmozdítását célzó tényezőket értették alatta (azt, ami ehhez hozzájárulni képes). Értesülhettünk arról is, a közjóról még havonta megjelenő periodikumot is jelentetnek meg (Bonum Commune címmel), de tartalma távol áll az eredeti jelentéstől. Mindezek alapján érdekesnek ígérkezett erről egy konferencia keretében gondolkodni, vitázni, véleményeket cserélni. A konferencia szervezője Szijártó István (egyetemi docens, ELTE BTK) felvezetőjében nyomatékosította, hogy a közjó a kora újkori gondolkodás és a felvilágosult abszolutizmus központi kulcsfogalma.

A meghirdetett program első előadója betegsége miatt sajnos nem tudott részt venni a konferencián, így az első előadó Kontler László (egyetemi tanár, Central European University) volt, aki Biztonság, kényelem, boldogság: a közjó a 18. századi bécsi államtudományok felfogásában címmel tartotta meg széles horizontú előadását. Megtudhattuk tőle, hogy az államtudomány és a politikai gazdaságtan fogalma csak a 19. században jelent meg, tanítani pedig a bécsi Theresianumban kezdték a módszeres empirizmus nevében. 1769-ben Mária Terézia elrendelte, hogy orvostudományi karral bővüljön a nagyszombati egyetem, vagyis népjóléti szempontból sem érdektelenek a közjogi nézetek a magyarországi kései rendiségben. A népesség biztonságát tehát a szakértelem biztosítja és ez már átvezetett Kontler László előadásában a hazaszeretet és a közjó összefüggéseire. A polgárnak azt kellett felismernie, hogy máshol ugyanez a magas fokú boldogság nem lenne megkapható, mint itt. Ennek a gondolkodásnak megint csak a régiek, a rómaiak büszkesége az alapja, ti. hogy büszkék vagyunk arra, hogy mely állam polgárai vagyunk.

A közönség nagy élvezettel hallgatta a második előadót, Olga Khavanovát (az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete – MTA BTK TTI, történész), aki Közjó és karrier a 18. századi Magyarországon című előadását magyarul tartotta meg. Ő volt az első előadó, aki felhívta a figyelmet arra, hogy azzal, hogy Mária Terézia és II. József partikulárisan hivatkoztak az állam javának szolgálatára, toposszá vált a közjó fogalma. Az alattvaló és az uralkodó közti viszony egyik pillére, hogy a közjó szolgálata fáradságos. 1753. április 12-én határozatban rögzítették, hogy a hivatalnokok 24 éves korukig a kerületi hivatalnokoknál szerezzenek gyakorlatot, az előrelépés pedig később is rendkívül nehezen sikerülhetett, előfordult, hogy mire valaki számvevői tisztséget kapott, meghalt. A hivatalnokok a rendes állásokért, tisztségekért vetélkedtek egymással szorgalomban, engedelmességben, számtalan túlórát vállaltak. Jellemzően sok volt a munka, amit csak este, éjszaka tudtak befejezni, melynek következtében a hivatalnokok gyakran küzdöttek látásproblémákkal. Aki irodában dolgozott, valami szerfölött hősies dolgot szeretett volna végrehajtani, hogy ezzel bizonyíthassa, ő is a közjóért dolgozik.

Szilágyi Márton (egyetemi tanár, ELTE BTK) arról beszélt előadásában, miként értelmezhető A közjó fogalma Bessenyei Györgynél, szűkebb meghatározásban elsősorban a Tariménes útazása című államregényben. Az államregények az ideális államforma bemutatását szolgálják utaztatással. A főhős mindig kívülről kerül be az adott társadalomba és ez a külső pozíció lehetőséget ad a rácsodálkozásra. Szilágyi Márton előadása első felében áttekintette az államregényeket a magyar irodalomban, például beszélt Fénelon Les aventures de Télémaque 1755-ös Haller László és Zoltán József-féle fordításairól, melyekben a különböző uralkodási formák ütköztetését emelte ki. Több magyar államregény alapján szemléltette, hogy ez a műfaj magyar vonatkozásban mindig más regénytípusokkal kontaminálódik. Bessenyei 1804-ben fejezte be Tariménes útazását, s benne egy ideális világot ábrázolt, ahol a törvényhozás tökéletessége érvényesül. Szilágyi Márton a regény Bessenyei-kori országgyűléseinek bemutatását hangsúlyozta, mivel ahogy elmondta, „hasonló bemutatás nem született” a korszakban. Tariménes által látott országgyűlés működése Bessenyei tapasztalataiból nőtt ki, s általa jól követhető Bessenyei politikai gondolkodása.

A negyedik előadó Hőnich Henrik, az ELTE BTK Történelemtudományi doktori iskola doktorandusza volt, aki A közjó fogalmának divergens használatai az 1790-es évek elejének röpirataiban című előadását tartotta meg. Hőnich Henrik az 1790–92 közötti röpiratokkal foglalkozik, de előadásában csak Osvald Zsigmond, Az igaz hazafi című 1792-es röpiratáról beszélt. Ő is felhívta rá a figyelmet, hogy a közjó szemantikai határai homályosak, de éppen ennek köszönhetően (is) társadalmi érdekközösségek megteremtésére alkalmasnak tűnik. Osvald szerint olyan törvényeket kell alkotni, melyek a közösségi bátorság (közbiztonság), a jó rend (stabil berendezkedés) és a szükséges függés (társadalmi hierarchia) fenntartását célozzák, vagyis Osvaldnál közjó a társadalmi hierarchiát szem előtt tartó, a törvény instrumentuma melletti pragmatikus fogalomként jelenik meg. A közjó nem humanista fogalom: a pallérozásra, a csinosodásra mutató perspektívába illeszkedik.

A kávészünet utáni második szekció első előadója Szűcs Zoltán Gábor (MTA BTK PTI) volt, előadásának címe A közjó és az ellenzékiség viszonya a 19. század eleji magyar politikai kultúrában. Előadásában arról beszélt, hogy milyen kifejezési formái voltak annak, ha valaki a hivatalostól eltérő véleményt fogalmazott meg. Három típusról beszélt. Az első a jogászi gondolkodás, amikor az ellenzéki vélemény az alapvető jogi véleménykülönbségen alapult. Ezzel magyarázható, hogy a magyar ellenzékiek legitim véleményének képviselete sokszor a 16. századi törvényekhez nyúlt vissza. Ez egy törvényszéki beszéd volt, ezért politikai kérdések úgy voltak prezentálva, mint jogsérelmek. A második típusban az ellenzéki álláspont képviselete morális kérdés. Egy bizonyos álláspont képviseleténél az izgalmas számukra, hogy képesek vagyunk-e tagadók, szuverének lenni, képesek vagyunk-e magunkat függetleníteni a lelki előnyöktől. Sztoikus morálfilozófiai ellenzéki képviseletet jelent tehát. A harmadik út a republikánus védelme az ellenzékiségnek a 19. századi Európában. A gondolati alapjuknak azt tekintették, hogy ha valaki hazafi, akkor joga és kötelessége felszólalni a politikai kérdésekben. Ez a patriotizmus diskurzusa. A jó hazafi felülemelkedett a pártküzdelmeken, de nem ellenzéki, hanem a hazát támogatja.

A következő előadó Velkey Ferenc volt a Debreceni Egyetemről. Előadásának címe is jelezte, hogy Széchenyiről kívánt beszélni: „A közjót szomjazó szent hazafiság.” A közjó fogalmához kapcsolódó céltételezések Széchenyi programadó munkáiban (és az egykorú diskurzusban). Velkey előadását a jelenleg készülő Széchenyi-szótár megírásának azon tapasztalatával indította, hogy kettősség figyelhető meg Széchenyi érveléseiben, nehéz zárt gondolatrendszert, következetességet figyelni meg írásaiban. Az egyetlen megoldás számukra az, hogy megnézik a fogalomhasználatot. 1830–31. végén a Hitel körüli vita teremti meg a közjó használatának speciális hátterét. Értéktartalommal telített fogalmakat preferált inkább: progresszió, haladás stb. Közjón Széchenyi azt értette, ami megvalósul, de amint megvalósult, utána már valami más fogalmat használt. A helyzetelemző, programadó szövegekben gyakran előfordul a közjó. Széchenyi Jeremy Bentham közboldogság fogalmára alapoz vele kapcsolatban, noha a kettő más jelentéstartalmú kifejezés. 1860-ban alaptoposz, hogy Széchenyi az önérdeket a közjó felé tudja mozgatni, ugyanakkor Széchenyi naplójában alig szerepel olyan, amit összefüggésbe hozhatnának a közjóval. Széchenyinél a közjó meghatározó szólama a szövegeknek, s ez egyszerre két háttérből táplálkozik. Egyfelől az apai hagyományból (cselekvő arisztokrata lét), másfelől az egyéni érdekeit a közösség érdekében alárendelő közember éthoszából. A Hitel szövegezése morális filozófiai gondolatokon nyugszik, s nem véletlen, hogy a Világban beszél legtöbbet a közjóról, ezt a Dessewffy Józseffel való vita magyarázza. Velkey amellett érvelt, hogy a közjó Széchenyinél leginkább személyes perspektívában jelentkezett, s nyilvános megszólalásaiban csak akkor tér ki rá, ha másokkal vitázik.

A következő Dobszay Tamás, az ELTE BTK oktatója volt. Előadásának címe „A Statusnak közjó tekintetéből igenis van jusa egyesek tulajdonát... illő pótlással felcserélni” volt. Izgalmas előadásában arról beszélt, hogy a kortárs szóhasználatban milyen előzményeket jelöltek a bonum commune kifejezés alatt: közjó, közjólét, közboldogság, nemzeti boldogság, a köztársaság virágzása stb. Ezek jellemzően a közösségért való munkákkal kapcsolatos szövegekben jelentek meg, tehát például a puszták benépesítése, a csatornák építése stb. A jutalmazási gyakorlat alátámasztására használják a közjó fogalmát reformországgyűlések vitáiban. Ez is azt mutatja, hogy bizalmatlanság volt jellemző a rendek és a kormány között. A közjó ürüggyé válik a politikai küzdelemben, „labda, amit lehet hajigálni” az uralkodó és a rendek küzdelmében. A reformkor végére a közboldogság a nemzeti társadalom megteremtésével valósulhat meg. Ekkor már a pallérozódás értelmében használják a szót, az általános boldogság, fejlődés, progresszió, az alkotmányosság szinonimája lett.

Az utolsó előadó Miru György volt a Debreceni Egyetemről, aki a Morális értékek és megosztható javak a reformkori politikai gondolkodásban című előadását tartotta meg. Kiindulópontnak tekintette, hogy a közjó morális értékeket feltételez. Ahogy a korábbi előadások is mutatták, a 18. század végén szemantikai átrendeződés figyelhető meg, más fogalmak kerülnek a helyére. Széchenyi erkölcsi motívációnak tartja (Hitel), elutasítja az önérdekű hasznot, republikánus hitvallással azonosítja a hazafi szellemet. Wesselényi gazdasági képekkel él és használja a köztársaság, közösségi társaság szavakat is. Elmélkedése érintkezik a régi alkotmányos gondolkodással, republikánus közösségi értelmezéssel. Úgy gondolta, hogy az a nemzet a legvirágzóbb, ahol a polgárok élete nem kihasználatlan (ez is gazdasági kép). Perfekcionista szemlélete van, amelyben az önsorsjavítás, a munkát eredményező gyarapodás összekapcsolódik. Kölcsey politikai tartalmú beszédeiben az érdek szó használata került előtérbe, zökkenőmentesen használta a republikánus közösségfogalmakat. Deák szövegeivel kapcsolatban Miru György megállapította, hogy nem tartja kifejezetten erősnek a gazdasági vonatkozást, viszont idézte, hogy Deák úgy gondolta „a jó törvény elhalasztása, a közboldogság meglopása”.

A konferenciát záró vita során számos felszólalás volt, melyek között Bodnár-Király Tibor (ELTE AJK) és Forgó András (habilitált adjunktus, PPKE BTK) egyaránt hangsúlyozták, hogy a közjó etikai kategória, és Forgó András rávilágított, hogy a keresztény egyház számára a bonum commune kulcsfogalom. Nagyon tanulságos és jó hangulatú konferencián vehették részt az érdeklődők.

  
  
 

Szabó P. Katalin (1988, Kaposvár)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.