VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Galambos Gábor: HATEHA! Lovász Irén és Mirtse Zsuzsa beszélgetése ( Művésztükör, Klebelsberg Szalon, Budapest, 2024. okt. 21.)
HATEHA! Lovász Irén és Mirtse Zsuzsa beszélgetése ( Művésztükör, Klebelsberg Szalon, Budapest, 2024. okt. 21.)
Lovász Irén vizivárosi dalolóköréből mentünk fel páran a pesthidegkúti Klebelsberg Kastélyba október végén, mert a kastélyszalon új rendezvényének, a Művésztükörnek első vendége Lovász Irén volt. Már a villamoson éreztem, hogy valami örömteliben lesz részem, miközben könnyedén siklott a villamos a Hűvösvölgy erdei között. A Templom utca felől érkeztünk meg a patinás épület szépen gondozott belső kertjébe, ahol még az ősz utolsó rózsái nyílottak. Igazi rózsák voltak, még illatoztak is. A színpadon ezúttal nem csak Lovász Irént láttam. A beszélgetőpartnere Mirtse Zsuzsa költő, író volt. Ő indította el a beszélgetést egy kedves metaforával. Népmesei keretbe helyezte a sokszorosan kitüntetett magyar művészt, úgy, azon a nevén szólította meg őt, ahogy az övéi tehették még akkor, amikor nem volt annyira kitüntetett, elismert és tisztelt. A nagy művészből pillanatok alatt Ircsike lett, aki örömmel ment bele ebbe a játékba és ontotta magából azokat a történeteket, amiket már sokszor elmondhatott és azokat is, amiket lehet, hogy csak akkor este tudott úgy elmondani.
A kis színpadon ugyanis valódi beszélgetés történt. Az a ritka jelenség, amikor a felek őszintén kíváncsiak voltak egymásra, egymásból merítettek ihletet, közösen terelték a beszélgetést csupa érdekes vizekre. Sok történetet ismertem már, de aznap este szinte mindegyik kapott még egy különös dimenziót. A történetek közben Ircsi sokszor dalra fakadt, tette ezt azért is, mert Mirtse Zsuzsa többször is kérte, hogy énekeljen még. És még és még! Felhangzott spontán néhány Nagy László vagy József Attila verssor is, amikor az énekesnő éppen azzal tudta illusztrálni a gondolatait. Kitől vagy mitől lett olyan varázslatos az az este? A beszélgetés számos pontján úgy éreztem, hogy annyi értékes dolog hangzik el, hogy legszívesebben „visszatekerném”, mert nem tudom olyan gyorsan „venni” a mondottakat. Régen hallottam egy hasonlatot, ezzel tudnám kifejezni az ottani élményt. Olyan, mintha valaki a Niagara vízeséshez menne, hogy minél több vizet meríthessen. De csak egy gyűszűje van. Vajon mennyit tud az a gyűszű befogadni a vízzuhatagból? Megpróbálok tehát egy gyűszűnyit feleleveníteni az est áradatából.
Arra a kérdésre például, hogy mit kapott otthonról, Lovász Irén azt válaszolta, hogy a puszta szeretete és a természethez való kötődése mellet az „éneklőkét”. Ezzel a szóval mondta. Elgondolkodtató volt az a röpke megjegyzése is, hogy miért döntött a bölcsészeti tanulmányok mellett pályaválasztó korában. Elmondta, hogy diákkorában jó volt idegen nyelvekben, valamitől simán ment neki az angol és az orosz is. Ezért bölcsészkarra ment, de folyamatosan énekelt közben, és az ének iránti érdeklődése indította el néprajzi kutatásait. Az „éneklőke” búvópatakként mindig ott csörgedezett, és fölszínre tört. Kiderült, hogy hogyan indult el a mára már etalon értékű négy CD-s Gyógyító hang sorozatának útja a Lukács fürdő egyik medencéjéből egy dallam dúdolásával, amit Lovász Irén, fölidézve a mágikus pillanatot, meg is mutatott a közönségnek. Számára is meglepetés volt az a felolvasott levél, amit egy régi tanítványa jutatott el az est szervezőjének. A leveléből kiderült, hogy a fiatalasszony nemrég született kisgyereke is már rajong Lovász Irénért. Az épp jelenlévő nagymamája pedig hozzászólásában megerősítette ezt. Ez azért lehet érdekes, mert a legtöbb esetben a rajongás a kortársakra szűkül. Különösen az előadó-művészet esetében. Lovász Irénnek viszont több generációt átérő rajongói tábora van. Szó esett a Kodály-módszerről is, ennek kapcsán az itthoni zenei nevelésről. Arról is, hogy a zenei nevelés már az anyaméhben elkezdődik, mert a magzat már ott hallja az anya és a külvilág hangját és teszi azt sajátjává. Régóta tapasztalom, hogy Lovász Irén nem mosolyogja ki a kudarcot, szerinte ugyanis „nem csináljuk jól” a hazai éneknevelést. Nem mást hibáztat, hanem királyi többest használ, kíméletlen őszinteséggel szembe mer nézni a problémával. Az elégedetlensége nem egy felvett manír, nem mesterkélt vagy fontoskodó. Ezzel ellentétben őszinte. Ritkán látni olyan alkotóembert, aki „beérkezetten” egy pályakezdő bátor ambícióival és lendületével ugyanúgy bír. A Dalolókörben is többször megtapasztalhattam, hogy milyen hihetetlen energiákkal harcol azért, hogy az éneklés szeretetét azokhoz is elvigye, akiket valamiért elkerült ez az élmény. Olyanokhoz is, akikben elakadt a hang. A kicsúfoltak, kinevetettek és megalázottak népes táborához. Számtalan sikerélménye van ezen a területen is, hiszen többeket „meggyógyított” a mára már terápiákban is használt Lovász-módszer segítségével. Nem hittem volna, hogy még a CD borítók mívessége mögött is az áll, hogy Lovász Irén több éve saját kezébe vette és egy kézben tartja a lemezei kiadását a koncepciótól az előszó megírásán át a borítótervekig. Így ő kontrollálja az egész folyamatot, mióta megvált egy nagy kiadótól amiatt, hogy a kiváló minőségű művészi portréfotót egy igénytelen grafikai tervezéssel agyoncsapták a lemezborítón. A Világfa CD míves, stancolt borítója kapcsán említette meg Mirtse Zsuzsa, hogy a honfoglalás korában- a mai divattal ellentétben – az arany és ezüst ékszereket még egyszerre viselték az emberek. Irén rá is zendített a dalra: Napot is szeretem, Holdat is szeretem…, ahogy énekeljük rendre a Dalolókörben a Mantrával együtt. A költő mitológiai archetípusok mentén is megpróbált közelíteni Ircsi felé, aki önmagát a földes, Démétér-archetípusba sorolandónak gondolja, és máris Mantrája kezdősorával illusztrálta: Földanya lábam alatt…
Arra kérdésre, hogy a népmesei hősünk, milyen sárkánnyal, mint fő ellenséggel küzd, a zajszennyezettség problémáját említette a kérdezett. A csend fontosságára és annak tudatos megélésére mutatott rá. Beszéltek még az idő ciklikusságáról, az ünnepek dallal való megélésének emberi lehetőségeiről. És még nagyon sok minden másról, de nincs több hely a gyűszűben. A legérdekesebb az volt számomra, hogy Lovász Irént igazi csapatjátékosként láthattam aznap este. Régóta követem pályáját, de ebben a „szerepben” sokkal kevesebbszer láttam őt, egymaga ragyogja be a teret a templomokban, kisebb-nagyobb színpadokon vagy éppen a dalolókör valamelyik helyszínén. (A Dalolókör most éppen a Jókai Anna Szalonban zajlik, minden hónap második keddjén.) Egyedül fogja össze a sokféle és nagyon különböző embereket abban a hatvanperces órában. Egyedül, de mégsem magányosan. Sokszor láttam őt óriásinak, igazi „fellegajtó-nyitogatónak”. Ez utóbbi lény kilétéről is beszélgettek akkor este a Művésztükörben. Egy kicsit mást gondolt róla a költő és mást Lovász Irén, aki ugyan hivatalosan nem költő, de egyre többen ismerik és éneklik az általa írt Mantrát. A Női hang Cd-n más versei is fellehetőek. Nem mellesleg a magyar költészet napján született, kedvenc költőjének születésnapján, aki miatt pályakezdőként, Szegeden örömmel járt az akkor még József Attiláról elnevezett tudományegyetemre. Lovász Irén egyedül áll a színpadon és a katedrán. Nem biztos, hogy ebben a sorrendben. Lehet, hogy fordítva kellene írni. Teszi ezt azért is, mert általában nincs mellette egy „másik”. Talán nem is lehet… Ebben a beszélgetésben viszont labdajátékosként vagy játszótársként mutatkozott meg, amiben a partnerétől is sok érdekes gondolat hangozhatott el. Két mélyen gondolkodó művész találkozott egymással és gondolkozott együtt, hangosan. Úgy érzem, a találkozásuk felemelte a hallgatóságot is.
Galambos Gábor
Megjelent: 2024-12-12 14:00:00
|
