Birtalan Ferenc: Összezáró idő
az ember érzi
semmi nem a régi
körülötte jövők ragyognak
de sehogy sem érti
miért nem érdemelt jobbat
Százszorosodik minden veszteségem,
bűneim tornyosodnak,
s ha csaló vagyok is ébren,
vallok az álominkvizítoroknak.
Bizony, kellett volna mondanom
– ma ne fojtsanak a versek –,
amit már soha nem tudok:
szerettelek, szeretlek.
Csak a hiányod hordozom,
s megértsem: nem büntetés ez,
hány év, míg végre felfogom:
te kísérsz a végtelen egészhez.
Tudod, mint rég a kisszobában,
szorongva, féltve foglak én.
Köves gyűrűt fordítok ujjadon,
részed vagyok, és te az enyém.
Kezem reszket kis melleden
– hófelhőkben a Rózsadomb –,
nincs múlt, jövő, és nincs jelen.
Kezek ölelőn, ölelőn a comb.
Azt hittem, minden egyszerű.
Minek a szó, ha ott vagyok.
Elbuktam, mint egy rossz vigéc.
Megfagyunk, hol a szó halott.
Hó hullt, vártam az esti buszra.
Nem kellett kesztyű, sál se kellett.
Ragyogva hittem, mindenki tudja:
ezentúl téged énekellek.
Így lett igaz.
Persze rég semmi lettem.
Te vagy az egyetlen vigasz
vezeklő énekemben.
Éjjel te hevíted a testem,
nappalok utánad botladoznak.
Ki megtalált, kit megkerestem,
ki után nem lehet lenni rossznak.
Ki után történhet bár akármi,
nem marad,
csak az összezáró időre várni.
Megjelent: 2014-07-30 22:31:16
 |
|
Birtalan Ferenc (Budapest, 1945. VII. 25. - Budapest, 2018. IV. 10.) költő, író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
