Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

 

Akar beszélni róla?

 

 

 

    – Persze hogy akar, hiszen azért jött ide, igaz? De mondja, miért hiszi mindenki azt, hogy nekem kell megoldanom a nyavalyás kis problémáját? Végtére is minek néznek maguk engem? Na, jöjjön beljebb, jöjjön már, jöjjön, ne ácsorogjon ott az ajtóban, foglaljon helyet – folytatta békülékenyebb hangon Dr. Kahn, miközben határozott mozdulatokkal terelgette látogatóját a nappali irányába. – Ne oda, ha kérhetném, a fotel az én helyem, tudja, együtt öregedtünk meg. Oda üljön, arra a másik kerek székre. Elöljáróban azt azért szeretném elmondani, hogy nem vagyok vevő az „elvált szülők gyermeke”, vagy „a társadalom a felelős értem” dumákra. Én sem ezüstkanállal a számban születtem. A feleségéről pedig – már, ha van –, említést se tegyen. Én is voltam nős. Próbáljon meg előrukkolni valami hihető, életszerű történettel – mondta, miközben húsos, tömpe ujjaival állát masszírozgatta és divatos, vékony keretes szemüvege mögött mélyen ülő, csillogó gomb szemeit le sem vette páciensének zakójáról, melynek felső zsebéből egy spagetti darabka csüngött alá. – Most pedig kérem, lazuljon el egy kicsit, ne feszengjen, és főleg ne nagyon mocorogjon azon a zongoraszéken. Az egy igazi békebeli darab. Még a nagyanyámtól örököltem.

    – Drága doktor úr, én azt szeretném mondani, hogy…

   – Ne, ne is folytassa! Tudom, miről van szó, mindenki így kezdi. Most bízza magát rám, és engedje, hogy vezessem. Először talán térjünk vissza azokba a felhőtlen, boldog gyermekévekbe. Ez már önmagában is felér egy terápiával.

 

   A gyermekkor említésének hallatán hirtelen összerándult a szénhidrátokban gazdag zakó, majd szótlanul felemelkedett, és megindult az ajtó felé.

 

    – Most meg hová megy? – kérdezte Dr. Kahn.  

    – Azt tetszett mondani, hogy térjek vissza a gyermekéveimbe.          

   – Jó, na, jöjjön vissza, próbáljuk megközelíteni máshogy a problémát, és ha kérhetném, ne szorongassa, tegye már el azokat a csekkeket. Ez nem egy postahivatal. Szedje össze a gondolatait, mindazt, ami nyomasztja, és zúdítsa rám a világ összes dühét.

    – Drága doktor úr, én csak azt szeretném mondani, hogy…

   – Na, ide figyeljen ember – vágott közbe Dr. Kahn –, én most nem a pszichiátere vagyok, félre az udvariaskodással! Gondoljon arra, hogy maga most egy olyan kis szürke Jankóval ül szemben, aki megkeseríti egy másik kis szürke Jankó életét. Elő a farbával, támadás! – ordította a végén.

 

   Ez a fajta biztatás úgy tűnik hatott, mert a zakó megtelt levegővel és némi önbizalommal, de pillanatokkal később a külső jelek ellenére megadóan roskadt vissza korábbi állapotába, és erőtlenül csak annyit mondott:

 

    – Doktor úr, én képtelen vagyok elmondani, hogy…

   – Jó, szóval én mondjam el maga helyett? Rendben. – Na, ide figyelj te kis tetű! Egyszer szállok fel nosztalgiázni a villamosra, és akkor is a jegyemet firtatod, máskor a villanyóra leolvasása ürügyén törsz be a lakásomba, telefonon zaklatsz, az utazási szokásaim felől érdeklődsz, a repülőtéren a poggyászaimban turkálsz, adóbevallás köntöse alatt a sameszaidat küldöd rám. Mi jöhet még? Miközben megszakadok, mint százkarú Shíva matat zsebemben az állam, és nem veszi észre, hogy lassan felkopik az állam! – hörögte dühödten, átélve páciense vélt helyzetét. – Mondja, maga jobb, vagy baloldali? – szegezte váratlanul a kérdést, az előadást követően láthatóan jobb hangulatba került zakónak.

    – Én a folyosó végén lakom, doktor úr, ami a bejárattól nézve …

  – Jó, felejtse el, amit kérdeztem, az analízis szempontjából ennek nincs is jelentősége, legalább is remélem.

   – Doktor úr, könyörgöm, engedje már meg, hogy elmondjam.

   – Ez az, ezt szeretem, ha nem nekem kell kihúzni a szavakat a pácienseimből! Félre a nyavalygással, legyen férfi, álljon a sarkára! Érdeklődéssel hallgatom.

   – Szóval én csak annyit akartam mondani – hadarta a szavakat a kopott zakó –, hogy én is a folyosó végén lakom, csak egy emelettel a doktor úr alatt, és a postás tévedésből megint hozzám dobta be az ön csekkjeit.

   – Tudom fiam, tudom. Már az első pillanatban észrevettem, amint ott lobogtatta a kezében. Mondja, van magának családja?

    – Van doktor úr. Egy fiam és egy lányom van.

    – Az jó, mert legalább van kihez szólnia. Felesége is van?

    – Van az is.

    – Mindjárt láttam én. Hiába, mindenkinek megvan a maga keresztje. Azért jót beszélgettünk, jöjjön el máskor is, nem kell előre bejelentkeznie – fejezte be a beszélgetést, és az ajtóig kísérte látogatóját.

    – Mondja doktor úr, ha már úgyis tudta,… szóval érti,… a csekket, akkor miért hívott be?

   – Tudja, olykor a legmagányosabb ember is érzi, hogy szólnia kell valakihez – felelte, miközben két vékony ujját csipeszként használva megfosztotta a zsebet a spagettitől, majd barátságosan megveregette a zakó vállát.

   – Aztán ne késlekedjen ám, ha valami gond van, én várom soron kívül – tette hozzá végezetül, és becsukta látogatója mögött az ajtót.

 

 

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.