Keresés a honlapon:

Marton-Ady Edina: Gyász

 

 

Nem tudta mióta áll ott, a mécsessel a kezében. Magasan fölötte összeborultak a jegenyék. Jellegzetes, zizegő énekük, zeneként festette alá a sírok közt sétáló árnyékok mozgását. Összemosódtak a testek a márvánnyal, nem tudta már hol kezdődik a hús, hol ér véget a halál. Gyűlölte ezeket a napokat. A rokonok hideg, vörösre fagyott kezét, a mécsesek forró illatát, a krizantémok fényesen ragyogó fehérségét. Szerette a temetőket. A csendet. A soha nem ismert, ízes neveket a fejfákon. Az évszámok hideg realitását. Voltak emlékei. Gyakran feltörő, gyomorforgatóan fájdalmas emlékek, amelyek a legváratlanabb pillanatokban törtek rá, legutóbb éppen egy randi közepén. Kedves lány volt. Gyönyörűen járt. Rugalmasan. Könnyedén. Szoknyát hordott, a vádlijánál hullámzott az anyag. Apró, fodros pamuttajték. Általánosban látta utoljára valakinek úgy befonva a haját, két varkocsba, amik a válla felett előrenyúlnak. Kávét ittak. Ő feketén, a lány hosszút, rengeteg tejjel. Nem értette, miért hívják hosszú kávénak. Egyszerűen csak tejeskávé, mint gyerekkorában, az iskolában, a műanyag kancsókban. A lassúaknak csak vizes, túlcukrozott tea maradt. A szerencsések kávét ittak. Ő kávézott. Mindig.

Kiszáradt torokkal figyeli a felgyulladó fényeket. Rajta a sor. Érzi a tekinteteket a bőrén. Tűszúrásnyi nyomok. Elvárások. Képmutatás. Az otthona jut eszébe. A könyvespolc, az apja kedvenc könyvei, a kicsi asztal, rajta a fényképpel, ami ott áll, minden nap, az utolsó, félbe maradt kötet, amiben még ott van a könyvjelző, pedig már túlhaladt, jócskán, de minden nap csak egyetlen mondatot olvas. Így is túl hamar lesz vége.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-12-28 17:00:24

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.