Boldogh Dezső: Az utca népe
Az utca népe
(írta: Tolvaj Zoltán)
Nem tudom merről jövök, csak a fényszögek bizonyosak, a küklopszi derű, a delfinalakú motorcsónak a Margit híd alatt, a házfalakra sprézett tört spanyol feliratok, ez a retardált közöny az esőerdei indiánarcokon. Farzsebemben Frazer Aranyága portugál kötésben és a teljes idegsejt-tan. Kevés hetéra kószál az utcán, néhány ismeretlen alkesz, idebent a szabadság féltömény fuvalmai, ahogy a meteorraj-szerű idő lestrapált elmém graduális gönceit semmivé fakítja. Plútói göreb, mondhatnám, ha napok óta le nem váltott zoknijaim ellenére sem éreznék atavisztikus ingereket Frank Zappa kakofóniáihoz méltó kísérőként, szatyornyi söreimmel beállítani derűs szórólapkihordó cimborám üdülőjébe. Már több mint másfél órája egyetlen kortyot sem ittam, nem tudom mikor fordult elő velem utoljára ilyesmi, talán a nagy Jupiter revolúció idején, mikor Kistakony és Vadmetál, közgazdászokká cseperedett két legjobb gyermekkori haverom meglátogattak fejtífusz műtétem után röhögve, egy zsák tibi-csokival. Apropó, közgazdászat: mint lexikális ázalag, monomoirikus rezgésként invokálódó tudatalantas zörej a talamusz-temetőből, mindig lenyűgözött a mássalhangzók prekoncíliáris konjunkciója az efféle teljesen értelmetlen fogalmakban, a nyelv teremtő lehetetlenségét csodáltam bennük. A weöresi panyigai ü-k, a kálnokys kozmikus halandzsa látens kölcsönhatásai hóman-szegfű és Darwin tanaival, mint tibeti kolostormélyi örök mormolás zúg lelkem mélyén azóta hogy kamaszkori pszichológusom, számomra is a gazdasági pályát tartotta sorsom beteljesítésének legmegfelelőbb eszközéül. Valószínűleg igaza volt: hátulról, mindig hátulról bökdösöm ványadt golyóimat a mindenség biliárdasztalán, tetkós haverjaim örömére, s persze kuncorognak rajtam a Vivik és Xénák, az új nemzedék műkörmös madonnái. Százhúszról negyvenöt kilóra fogytam egyetlen éjszaka alatt mikor sikerült végre dákómmal megaláznom a tiszaladányi rémet aki fénykorában leigázta a teljes NB III-as mezőnyt, s fizetségemet szublunáris módon fél óra alatt bevedeltem. Ma ismét végigtanulmányoztam a mandiner klasszikusait, a szenegáli N’gon’ó-t, aki krokodilharapás okozta hasfalfekélyével mit sem törődve emelkedett közép-afrika géniuszává 72 nyarán, az izlandi műkezűt, a farával bökő vikinget, aki később már csak miniszterelnökökkel pózolt…
De most itt vagyok a legényszagú konyhában, sikerült szerencsésen túlélnem a – ha nem is az utca –, de a busz népével történő találkozásomat néhány izgága ellenőr személyében, vehemens módon követelt irataim hiányában Payer Imre címét voltam kénytelen bediktálni. Vendéglátóm idilli Bosh képeivel szemezve, mint egy kecsua tehénpásztor, beszívom a vidéki táj illatát, félköbméternyi hamukupacot eresztve friss padlószőnyegére. Az ír Luadha – a walesi Nudd – hőstetteit lapozgatom tétován, miközben a korai norvég metál félistenei hörögcsélnek a hangfalakból. A nagytesű növényevő masztodon, arcán sejtelmes fölénnyel égeti a kertben ki nem hordott szórólapjait, betűz az árnyék, nyugalomra vágyom, Ibn Ezra bölcs mondásaitól kábán csorgatom magamra a magzatvizet, nonil kvintilem előnyösen kaszabolja ma kombusztióba hajló szaturnuszom, 46 doboz cigaretta után ez nem nagy észrevétel. Ismertetem neki a világ teremtését visszafelé és a motoros reflexív Brodmann-féle térképe alapján további kiselőadásokat tartok hajnali kettőtől délután négyig a csimpánzlebeny aiónikus funkcióiról. Vendéglátóm jókedvűen ébred monológjaim végén és bólogat, egy hét után lassan elköszönök tőle, mivel az összes piánk elfogyott. Kedvenc oázisaimat keresgélve sorraveszem a város vektoriális célegyeneseit, magamban volt szerelmem legújabb szerelmén hüppögök, aki én magam vagyok. Alkonyatra már kellően feltüzelt és fölöslegessé vált egoitásom maszkjaival hadonászok, malac vicceket mesélve, alkalmi ivócimboráim orra alá, miközben három bajnokságot nyerek negyedgőzzel, némiképp Ronchetti, „a Kölyök” korai stílusában. Teátrális tobzódásaim színhelyéül ismét a literátus szövetség székházát választom, kézirataim látványos összetépéseit majd felfalását ezúttal csak néhány öreg író tapsolja meg, pedig most jóelőre gondoskodtam ehető papirosokról. Valamelyik aluljáró mélyéről váratlanul elémvetül árnyékpontom, egy új-zélandi ismerősöm személyében, valahogy Platon és Jimi Hendrix keveréke a srác, közelebb érve jövök csak rá, hogy új nigériai takarítónőnk az, nem értem apámék szenilis manővereit, miért kell mostanában havonta mindig lecserélniük a teljes személyzetet?
Törzskocsmám olyan mint egy üres tonaterem, belép a mesztic bestia, azaz Morríghan a „fantom királynő” – mint Lukasewski utolsó filmjében a biliárdzsenit alakító Ron Jankovich, meredten bámulok rá, zavaromban viseltes mackóm zsebébe rejtem épp elnyomott csikkemet. Persze catulluskodni sem szeretnék, a szőke Tiberis hullámaiba bámuló pofával, dehát hiába próbálok tárgyilagos lenni, vaisha-reflexeim működni kezdenek: reggel óta kedvenc dohányom ára másfélszeres magasságba szökött, perzsa maffiózó barátaim is leléptek, akiktől ifjúkorom óta biciklicsüngőket és zamatos medvelekvárt kaptam ajándékba, nem tudom Habakuk próféta hogyan jellemezné helyzetemet, ergo, megint le vagyok égve. A favor testamenti elve alapján egyetlen Burzum poszteremet a Kelemen körre hagyom. Ma este is 23 sört vertem rá idült asztaltársaimra – nem nagy ügy, alig középeurópai csúcs. Motorikus szenzoraim egy hajnali asztrálfénybe vetülő almacsutka látványától újabb pörgésbe kezdenek, mintha Milarepaként levitálnék a gogle earth mozdulatlan mexikói fennsíkjai felett, holott csak egy nyájas, ámbár határozott kidobóember jóvoltából szárnyalok éppen kifelé a kocsmaajtón, nem tudom merre tartok, csak a fényszögek bizonyosak, megint nyakamon egy új reggel, az óvatos vámpír-manőverek, sasszék az utca népe között, akik számomra képtelen módon, konokul munkahelyeik felé araszolnak.
Megjelent: 2014-05-24 08:42:02
 |
|
Boldogh Dezső (Budapest, 1967) költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
