Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

 

 

Nyílik, lehull

 

Szilvakék, ködezüst ősz jön,

A lélek csak elillan majd,

Mint a harmat délelőttre,

És földhöz ragad az ember.

 

Mély, aranysárga lobbanás,

Ahogy az idő eltelik,

Elvágyás lusta macskája

Száraz fű közt szimatolgat.

 

Nyílik, lehull, nyílik, lehull,

Ennyi az ismerős sztori,

Elteszi magát télire

Nádas széle, süllyedt lapos.

 

Hozzászólások   

0 #1 Czékmány Sándor 2017-10-05 00:26
Kínosan ható pátosszal indul, de a „csattanó”, a sárba ragadás, visszakényszerí tett, és újraolvasva megsejdítette a szilvakék és ködezüst fanyar iróniájával a maga megtörő szépségét. A múló idő és a szimatolgató, profán macskakép összekapcsolása szerkezetépítő erőként hat bennem: a közhelyek puha puffanásai a végtelenül
nevetséges hétköznapiságba torkolltatva fesztávot adnak (az avar arany tragédiájában motoszkáló, de minden pompa nélkül elmúló hétköznapiság). Az utolsó versszak felépítettsége is analóg, de kevéssé
működik bennem. A csepegő, monoton ismétlődés viszont remek.
Idézet

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.