Vadas Tibor: Vita az értelemmel
-Folytassuk a vitát értelem,
bár tudhatod, ha jókedvem hiányolod,
bizalmam megcsúfoltad,
elárvulva maradt ott hajnali rétemen.
Szószegés a vád ellened, erre tanukat
idézhetek, egyre többen állítjuk: bölcs vagy,
de csaló.
A hallgatás is bűn, és te ravaszul elhallgattad
fényes reggelünkön, hogy mindentudó mosolyod,
szeszélyed szerint sötét felhők mögé rejtheted,
ifjúságunk virágzó kertjeiben szedett csokrai,
csak kölcsönbe kapott részvények, és értékvesztésük
után, szagos realitásként kezünkbe úgy nyomod.
Ígéretes dísztájaidban feloldódva, kerestük rejtező
sugaraidat, tudtuk valahol a derengés mögött vagy,
és kinek, ha nem nekünk? Nem figyelmeztetésekkel
támogattál, de bizonyíthatóan ígéretekkel: rossz előéletű
idő-barátoddal jövedelmező frigyet kötve, csapdául
kékítettetek kékebbre harsány eget,
mutatva, lesz dicsőséges életünk, a végén pokolba
vagy mennybe juthatunk, ki-ki érdeme szerint,
de mindig előrébb haladunk.
Szerencseszámaiddal fontoskodva,
miért nem dicsekedtél, hogy csak kinek sikerül
jól belehúznia, az kap irigyelhető sikereket,
a nagy többséget mindig árnyékba sorsolod,
ápolhatják félrefordulva törtszárnyú élményeiket,
és mielőtt életük kivirul, már szürke feledésbe hull.
-Velem csaljátok önmagatokat? Leírt soraidban,
majd végig a számonkért ébredéseiteken veletek voltam,
vezetve veszélyes szűkületeken: át a hajnali lángoktól
melegedő ifjúságon, mutatva a reálist, az igazat.
Ne szárnyaljatok képzelt felhők felett, mikor szétfújtam
tisztára az eget, láthattátok a tájat,
és éles részleteit, a hétköznapokat.
Sima volt még arcotok, de nem titkoltam senki előtt,
milyen az arc, ha ráncos, összeesett.
Küldtelek temetésre, koporsót kísérő gyászmenetbe,
látni születést élet, életet halál követ, az irányok
a kezdetektől kijelöltettek.
Ifjonti erőpróbákon megtapasztalhattátok, erős
gyengét hogyan tör derékba, tehetek én arról, ha
megrészegülve bimbózó izmaitoktól, néhány könnyű
diadal után látásotok évekre elhomályosult?
Mikor vesztettetek, boldog harci dalotok gyorsan
csöndbe fúlt, és felelősöket előrángatva súlyos
indulatokkal káromoltatok ártatlan földet és eget.
Virradattól késő éjig lépéseim hozzátok igazítottam,
mást sem kellett tennetek, mint nyitott szemmel
értelmezni az elétek rakott képeket; az egyén küzdelmét,
önmaga, társai és a természettel szemben, a nemek
pávamutogatását, kakastáncát, csoportok meg nem
egyezéseit, egymást vérbe, függőségbe fojtó
társadalmakat, az emberiség első magára találását
a himlő ellen, széthúzását más kiemelt ügyekben,
és most az asztalt veritek szitkozódva, hogy még a
lehetőségeket sem ismertétek? Meggondolatlanul kék
egeket, szürke délutánokat vágtok hozzám?
Hiszen mindent elsoroltam: tavaszt, nyárt, őszt, telet,
életet és halált, átélhettetek földrengéseket, nyíló
repedésekbe csúszó összetört városok romjait, szélben
hullámzó hidakat, látatok szökőárakat, tengerből
kiemelkedő szigetet, kitörő vulkánt, izzó meteorokat,
önmagukba zuhant Laokoón világokat.
Nem csináltam titkot az egymásba rohanó vonatokból,
beomló bányákból, gomolygó füstöt és tüzet okádó
alagutakból, fehér füsté sistergő űrrepülőgépből.
Karosszékből nézhettetek perzselő bozóttüzeket, csatornát
váltva forradalmakat, tornyokba fúródó repülőgépeket,
elvágott inú márványtornyok roskadását, a lángoló
pokolból az önként vállalt halálba ugrók sorsait, mindez
mégsem szolgálta okulásotokat?
Az égre fehér vonalakat húzó harci repülőgépekre
felnézve, mi jutott eszetekbe a fegyvergyárakról,
hogy az erős tankokkal földeket művelnek majd, ültetve
végnélküli gyümölcsfa sorokat?
Magamnak kikérem, én nem ígérgetek, főleg nem hazudok,
én az értelem vagyok, sohasem állítottam, hogy egyéni
sorsotok és országaitok története egyedül szép és jó lehet.
Ezért adtam óránként új figyelmeztetéseket.
Az intések mind találó példáim voltak a túlélőknek,
de nem nyithatom mindenkinek külön a szemét, ha sokan
vagytok; sok a vak, én az ember látását igazítom,
egymásét ti, ezt rátok bízom.
Emelkedjen előttetek magasabbra feltalálóitok neve,
gondolkodóitok hagyatéka, fényképezzétek tudatotokba
a forradalmárok mozdulatait.
Ne szép hajnaloktól szédüljetek; aranyat a földből, jobb
jövőt a hétköznapok rostáján át magatokból kell mosni,
nézzetek föl, lássatok, cselekedjetek.
**
-Végighallgatva okfejtésed valóban úgy tűnik elénk tártál
eleget, és bár éreztük a szelet, a légörvényeket
csak miután csillogó tudásporoddal megfestetted,
azután láthattuk meg.
Mégsincs igazad.
Igaz, átéltünk évszakokat, egyéni vagy csoportos
megaláztatásokat vagy felmagasztalásokat, keserű
és jobb történeteket, rabságot és szabadságot, ködben
egymásba csapódó kocsioszlopokat, útközepén
leromló autót, felnyílt sebű atomerőművet,
mérges gőzöket lehelő vegyigyárakat, a föld
gravitációjára csapott teleszkópokról, múltat és jelent.
Láttunk roskadó svédasztalok szomszédjában,
városi szemétben turkálókat, padokon megfagyott
otthontalanokat, rejtélyes betegségeket, ázsiai és
balkáni háborúkat, meztelen kislány vesszőfutását égő
falúja előtt.
Saját természetünket megismerve, kezét dörzsölte a ravasz,
ezután minden aljas számítása bevált, sóhajtott az okos,
neki semmit sem hozhat a sors, amit ne mástól venne el.
Szemléltettél értelem, de mégsem jól, mert úgy mutattál,
hogy közben mindent eltakartál.
Mert képzettnek képzeled magad, nyilvánvalón ismered
a társad, tudod milyen az ember.
Ifjúságunkban minden új nekünk, szemünkbe süt a nap,
s amíg beleég az életet jelentő fény, maga rejti el a sötét
helyeket, lásd szemünk is olyan, nem röntgenezi át
a hegycsúcsot, a túlsó oldalon a szakadék fölé kötözött
szikladarabokat, alatta a termő völgyet, a célokat.
Nagy tudásoddal értened kellene a gyermeki szemet,
hittől és bizalomtól ragyog, nem érti az anyai ölet,
mely életre szülte, tejtől duzzadó emlőit most miért
húzza el, miért éhezteti, ad kezébe fegyvert, derekára
robbanószerkezetet, felnőtt ésszel gyermeki hasznait lesi,
kábító injekciót nyomva kezébe, aljas vágyak ágyára
rántja, miért kéri vissza az életet a kéz, melynek óvnia
kellene, durva öklöt miért emel? A gyermeknek szülő
minden felnőtt, kénytelen kísérni, ha védelmet jelent,
embert, tájat, vallást, országot, nem hiheti, hogy mindenki
kétszínű hazug.
Az ifjúkorban minden találkozás első találkozás,
megérintve szólítanak az események, frissek az ízek,
jót lenyelve keserűt köpünk, a tűztől elrántva kezünk,
formákat, illatokat, színeket tanulunk.
A szél arcunkat simogatja, minden kis vihar
erőnket bontja ki, a talált csók is ünnepre ébredés.
Úgy élsz ifjúkorunkban az ezernyi ingerben észrevétlen;
hajnali rétjeinken örömmel haladunk, testünkben erős
a szerelem, gyűlölet, hit és kiábrándulás.
Tanári emelvényedről osztályodnak hátat fordítva
magyaráztál, észre sem véve, tanulóid nincsenek jelen,
tárgyak, állatok, növények, gépek vagy érdekes szerkezetek
neveit gyakorolják, nem téged hallgatnak fegyelmezetten.
Bennünket így formált a természet, te biztos miértjét is
tudod, ha jő egymás után az új nemzedék, hulláma
ostromol sziklás partokat, permetté amíg oszlik, nekünk
mindent elölről kell kezdenünk, újból újratanulnunk,
amit elődeink jól-rosszul bemagoltak.
A sok nemzedék, mit tudásként felhalmozott,
az ember mára olyan történelmet írt, könyvtára
atomokból az űrbe emelkedik.
Az életben év, az évben hónap, nap és perc úgy rohan,
több emberöltő is kevés, egyszer végiglapozni
dicső könyvtáradat.
-Most örüljetek. Ebben a kérdésben, beismerem
igazatok lehet. Valóban olyan lények vagytok, kik az
elért tudást nem örökítik át, mint vándormadarak az ég
biztos irányát, vagy hangyák telepeik bevált törvényeit.
De ha az a védelem; az ember hogyan van megalkotva,
más példát is kereshettek, nézve magatokba.
Önismeretekben gazdagon tudnotok kell, az ember úgy
van gyúrva, sújthatja sok gonosz vihar, egykönnyen nem
hagyja legyőzni magát, ezért van ott, ahol! Ha igazán ez
lesz egykor fő bajotok, majd szóljatok, a megoldásban
segíthetek és nem kell mindent újra kezdenetek. Én mégis
érzem, a legidőszerűbb kérdések most nem ezek, de ti
mindenben hibát keresve összefogtatok magatok és társaitok
mentésére; jóba rosszat, rosszba jót öntötök.
Igaz, a könyvespolc magas, de miért sápadtok, ha
számonkérem az órákat, melyeket az olvasással eltöltöttetek?
Ki mondta, hogy mozikban, játéktermekben, revükben és
bárokban időzzetek, vastag köteteimet színes újságokkal
letakarva, mímelve komoly tanulást?
Most ezért úgy fogalmazok; átugrottatok már az első
akadályokon, gyermek és ifjúkoron, mikor újra elétek
tártam hiábavaló hívságaitok, mohó szerzésvágyatok,
betegségekké kövült szenvedélyeitek, habókostól a bolondig.
Miért hittétek, a zöld rétre csak kifeküdni lehet, ha láttátok
a szomszéd földön a sok dolgos kezet, miért képzeltétek,
hogy vetés nélkül arathattok, hallgatva a traktorok makacs
erőlködését, míg az erőtlen parlagból sárga búzamező lesz.
Tovább ne ámítsatok, tudtátok termés úgy terem, ha saját
ágaitokat is meggondozzátok. Gondoljátok segítettek a
hajnalig tartó mulatozások, könyvtáramban békésen
szuszogva szeszes mámoraitok?
Ki engedte meg, hogy vitázzatok velem, mielőtt
adósságaitok magatokkal nem rendeztétek, mert könyveimbe
bele sem lapoztatok, de most csaljátok magatok
az ostobaságaitokkal.
A vita, legyen vita.
Ne a nyári szabadság autóparkolóiból szaladjatok
hozzám, panaszolva kétségbeesetten: eltévedtünk,
a helyes irány merre lehet?
**
-Szigorú vagy értelem, de nem elég okos. Ne te vádolj
indulatosan megemelve hangod, az indulat és harag az
én fegyverem, ezt magamnak követelem. Állítsd sorba
nagy igazságaidat, kevesebb lesz dolgunk, ha saját tényeidbe
botlasz és esel hanyatt. Számonkéred, hogy jól
kiszórakoztuk magunk, strandokon hasaltunk,
szórakozóhelyeken, éttermekben merültünk el,
futószalagon gyártott ócska filmekre költöttük a pénzünk,
műsort mindig másoktól várva távirányítógombokat
nyomkodtunk, eltöltve a drága időt? Magunkat nem becsülve
sárba tiportuk az életet, és örökös lustaságunk és
szenvedélyeink hóhéra, most akaszt?
Ez igaz.
De látszatra az.
Tudd meg, mi nem elvont észként létezünk, testünk anyagokból
épül fel, ezért ígéretet sem tehetünk, hogy egyetlen feleségünk
te leszel, mert sokszor szép sem vagy. Összetett biológiai
lényekként önmagadban téged nem akarhatunk. Fejünk fölé
tető kell, testünkre ruha, dolgoznunk is muszáj, ha éhesek
vagyunk, ez mind nyilvánvaló ok, hogy könyvtáradból
éveket hiányozzunk. Igazolt távollét ez, mert vannak életünkben
olyan korok és szakaszok, mikor a munka szüntelen, és még
könyvtáraid ajtajáig sem juthatunk el.
Szaporodnunk is lényeges, hatnak bennünk erős ösztönök,
elégséges késztetések. Ez sem egyszerű, ismerve a szerelem
természetét, ez a harc is éveket pergető csoda, utána érkezik
a gyermek, és az új hiányzások: óvoda, iskola, orvos, majd a sok
kinőtt ruha, ez sokszor kellemes teher, de teher, amit
vinnünk kell. Mi társas, bonyolult szervezetként élünk,
és ehhez szükségesek időrabló, társas összejövetelek.
Ha akarod, tudhatod, nem lehet közösségbe menni úgy,
az ajtót nyitva beköszönni: itt vagyok, a következő táncba
rögtön besoroljatok. Lásd be értelem újból igazunk van,
nem lehetsz egyetlen istenünk.
-Ez porhintés, kibújás a felelősség alól, beszélgetésünk
ezért egyre jobban unom. Elismerem összetett
természeteteket, de ha vitapartnernek engem hívtok,
ne nevem bohócjelmezében önigazolásokat hamisítsatok.
Lásd példám.
Hiába jogos és igazolt, mégsem érdekli a patakot,
a medrét elzáró fa, vagy szikla miért dőlt bele. Okokat
nem vizsgálva irányt vált, mind ti a vitában, de új
irányában is, a patak, patak, az ember, ember marad.
Kifogásaitok nem érdekelnek, én nem visszafelé
folyok, eredményeket és tényeket fogadok el,
és mivel egy házban lakunk, már ti is ilyenné váltatok.
Ismételjünk.
Ha bennetek érdekelnek mások követelései és
megsemhallgatott panaszai, úgy én is érdeklődöm.
Mikor rosszat jobbá tesztek, én is azt teszem.
Szabályozzátok velem folyóitokat, szabadság nélküli szűk
medremben örömmel, árvizek nélkül haladok.
Szabályozzátok társadalmaitok, jogaitok az élethez,
neveléshez, a munkához, a pihenéshez, és örökre veletek
maradok, de a kisírt szemű igazolásokat gyűrjétek össze,
nekem ez kevés. Dobjatok le minden hamis ruhát,
nem lehet egyszerre felmentést keresni és számon kérni,
válasszatok színt, bármilyent, akár pirosat, de tudnotok kell,
az a vértől pirosul. Színt kell vallani, áldozatokat hozni.
A célszalagot az első szakítja át, ez számotokra lényeges,
készítetek róla pontos célfotót, megörökítve a pillanatot,
mikor a győztes átrepeszti a szalagot. S mert vonzó és
ígéretes elsőnek lenni: legyetek azok, vagy kérdezzétek
a hőst, eredményeiért mit adott? Sokszor mindenét,
máglyákon megkínzott életét, börtönökben vagy
laboratóriumokban eltelt éveit, szerelmeit, összes társas
kapcsolatát, értetek és nektek. A példákon okulva,
mellettem hitet úgy valljatok: ne arcotok fröcsköljék
cseppjeim, ordítva hozzá, kín a kín.
Igen, szomjat oltok de marok.
Ha ezt nem bírjátok, vitát napoljatok.
**
-Büszke értelem. Felvágsz magasztosan, el vagy telve
magadtól. Törékeny egyensúlyodból majd mindjárt
kibillentelek, lerántalak önelégült adótornyaidból.
Legyünk elsők, emeljünk vállainkra; vitánk is különb lesz?
Akkor az igazsággal most orrba ütlek, saját vádadtól
zsibonghat képed, lábadhat könnybe a szemed.
Hogyan legyünk elsők, mit adtál ehhez nekünk?
Olyan agyat, mely mint szomjas szivacs felszívja tudásodat?
A legolcsóbb számítógép is gyorsabb a gondolatnál,
memóriája könyvek tízezreiben mérhető.
Most rögtön meséld el, miért nem egyformán osztottad
magad közöttünk szét, miért nem egyformán élsz bennünk?
Mert köreinkben akadnak olyanok, kik írni, olvasni sem
tudnak, számolni hiába tanulnak, hogy dicsőségeidből
példákat említsek. Hová költöztél a kemény fejekből,
míg más olyan puha anyagot kapott; újramondja elsőre
minden sorát okosságaidnak.
Miért emelhet le boltjaid polcairól mindent az egyik,
míg a másik az árcédulára is azt hiszi, az színes masni.
Egyenlőként tárgyalnunk lehetne, ha egyformán birtokolva
fürge észt, egyszerre lehetnénk elsők; mert mindent mindenki
rögtön ért, felmér, dönt és ítél, hitet melletted könnyen így tehet.
Valóban furcsa beszélgetés ez, időnként úgy elzárod magad,
hogy évekbe telik egyik-másik arcvonásod felismerni, és jön-e
új ötlet, de legtöbbször semmi.
-Így van, felfogásotok, különösen a tiéd, nehéz, és süket
lehetsz, jó hallásúnak képzelve magad.
Válaszom egyszerű, bár sok mindent mondhatnék, egyről
beszélek.
Büszkén állítottátok társas és közösségi voltotok, ezért
társasan és közösségien ismereteim adagoljátok egymásnak is.
Ha nem okos, fogd kezén a gyermeket, ahogyan vigyáztak
rátok, ti is úgy óvjátok a gyengébbeket. Kinek belőlem több
jutott, ne előnyöm szószékéből ámítsa a kevesebbel bírót.
Megtanítottam és tudjátok pontosan mit jelent, egyenlőnek
születni, hogyan kell egyformán osztani, az aránytalanságokat
elsimítani. Különbözően birtokoljátok az észt?
Valóban ez okozza, hogy a másiktól elvesztek mindent,
ha nem szép szóval, adóval, adományként, akkor rablással,
maffiaharccal, öléssel?
Előrángatva kérdés ászotokat, elfelejtettétek, a kérdést
címezni a feladónak kell. Nem én hívtam elő létezéseteket,
így sorsotok annyi részéért vagyok felelős, amit belőle
velem töltöttetek. Különbségeitekért a Teremtőt pereljétek,
de javaslom, előtte sokáig számoljatok. Önmagatokba nézve
tudhatjátok, egymás letiprására minden korban hajszálnyi
előnyből is győzelmet kovácsoltatok. Szeretitek az előnyt,
hangotok csak olyankor vékonyodik, ha az más előnyeként
jelentkezik. Aki felelős életetekért, az adott nektek sorsot,
osztva létezést, biológiai és állati kezdetet, én miután időm
elérkezett, szegődtem hozzátok. Nem az a lényeges honnan
kerültem elő, már itt vagyok. Lehet, a villámok tüzéből ti
kapartatok ki, a fajfenntartás kényszeréből parazsam
előrántva, hogy azóta folyamatosan felégessétek a föld
összes lakhelyét, társaitok és magatok. Segíthetek,
de ha ártó kezekből ki nem szakíttok, rátok gyújtom világotok.
Új igazságotok lettem, már én kínálom a jelent és jövőt.
**
-Most már elég, a fenyegetőzést nem bírom, és azt sem
felejtem el, hogy selyem dobhártyám süketnek nevezted.
Milyen jövőről álmodsz, ha folyamatosan mellébeszélsz?
Magad új törvényünknek nevezed, kérkedsz magaddal, mikor
elég okod lenne lapítani? Majd én jól megmondom neked.
Lám nagy eredményeid milyenek, ha sorba összedőlnek?
Amit egyik évszázadnak adsz, a másiktól visszaveszed.
Hány évig csaltál, hogy a föld a világ közepe?
Miért titkolod, vagy nem mered kimondani, mi emberek
és a világ honnan vagyunk, miből van anyagunk és hitünk?
Koronként össze-vissza hazudoztál, elébünk ruhátlanul
sosem álltál, álszemérmesen kéretve magad csak egy-egy lepledet
vetetted le, s amíg beszélgettünk rád nem figyelve, már új
jelmez volt rajtad. De bennünket mindig kegyetlen
meztelenre vetkőztettél, testünket odadobtad jeges-tőrű
sarki fagyoknak, kannibál, barbár koroknak.
Tapsoltattad magad: hitvány trükkjeid ünnepeltük, közben
értelmetlen életek adóját újból, tetézve behajtottad, az egekig
ért fel megszégyenítésünk tüze.
Nem örökérvényű, amit tőled kapunk: esetleges, rövid ideig
tökéletes, nézd a gőzmozdonyt a múltba hogy pöfög, tolat,
szuszogva gőzt lehel, maga előtt tolja leamortizálódott
igazságaidat, színes maketté kicsinyül, így dicséretünk
egyre kedvetlenebb.
-Elbeszélünk egymás mellett, a csomók kioldozatlan
maradnak, ha realitásokat elhallgatva egymásnak esünk.
Elmondok tanulságokat, általam feltárva tények, de tőletek
már vád, ugyanaz.
Még egyszer felidézem, nem én teremtettem az emberi fajt,
a létezésetekért ne okoljatok, annak örülni kellene, és ne
hibáztassatok a valós vagy vélt igazságtalanságokért.
Új tanaimnak nem tartalmát, de a keretét adom: a kőtáblát,
amelyre a sorokat együtt kell vésnünk, és bármilyen
fájdalmas, időnként összetörnünk és újravésnünk.
A létezés egyik irányát jelentem.
Nem minden utat, mert minden út más, amely nem te,
az ember vagy. Nézzétek a rovarokat, az állatokat, az ökrök
kimeredt szemét vágóhídjaitokon, rekedt bőgés tör fel
torkukon, nekük sohasem lesz védekező kezük, nézzétek
az erdő némaságra ítélt susogó lombjait, ők sem
birtokolhatnak teremtő erőt, eszméket és gondolatokat.
Irigy rátok a természet, van is mit irigyelnie, és ez sokszor
megbosszulja magát. A fákat a földből kiszakítva,
gyárakba vonszolva, a ti kezetekben bölcső és koporsó,
erős harci bunkó, puska tusa, vagy éles hangú síp,
zengő gitár.
A fejlődés minden lehetetlen zugba benéz, a sorsoknak
hármas utat ad; kiselejtezve elfelejtheti, változatlanul
fennmarad, vagy tovább élve újrafogalmazódik, rejtett
célok felé halad. Az élet sok ígéretes büszkesége mára
kihalt, az idő valamelyik ablaknélküli házába csalva,
a becsapódó ajtók mögött sötétbefojtva.
A gyors változások közben az állandót úgy képviselem,
hogy könyveim tartalma kimondható, papírra írható,
mesterséges agyakba rejthető, így a megtalált igazság
örökké ismételhető és cserélhető.
Gyermekként hasonlítottam rátok, olykor csodákra
vártam mint ti, de mostanra megkomolyodva biztosan
mondhatom, vannak közös eredményeink.
Én sem egyfolytában szerettem az embert, sokszor nem
volt öröm a tűzimádó hordákkal körbetáncolni a véres
lángokat, s hogy ösztönöktől viszkető gyilkos bitangok
bitorolják nevem. Túlélve közös hajnalaink, emberré lettem,
egymástól kaptunk új rangot, mi a többiekétől különb, s ha
vitatkoztok, önmagatokkal folytattok vitát, mert összefolyt
a két ág, mi egykor kanyargott külön.
Közös múltunkból lassan megszerettelek, mára elfogadom,
húsevő virágok vagyunk dupla szárakon.
A világnak fontos lettem, szerepem az időben felértékelődött,
kérnek és hívnak más helyek, idegen galaxisok. Tovább úgy
ne engedjetek, hogy romjaitok felett szálljak el, mehetünk
együtt, megengedem, szétszórhatjátok ellentmondásos
civilizációtok kólás dobozait a Marson, és az azon túli
világokban is.
A térből néznek idegen szemek, már tudják megdőlve
forgó bolygótok, tudják a falvak, városok lámpái alatt
üvölt a földi farkas, farkasban az ember, az emberben én.
A jövő tiétek, ha kell, s ha nem, ássátok sírjaitokat.
Akartok még hallgatni, soroljam titkaimat?
**
-Pihenjünk értelem, ne folytasd tovább, bár lennének
még észrevételeim, érveimből nem fogytam ki.
Azt mondtad bennem is vagy, vacsorámra így kényszerűen
meghívlak, ne fintorogj, ha meglátod tányérodat.
Nézz nyugatra, bíbor alkony jön, és én tudni szeretném,
hogyan lehet gyász és ünnep így együtt, mégis hallgatok.
Maradjunk csöndben, emlékezzünk. Ha van igénk imára,
legyen a múltunkra is.
Majd reggel, ha újra kopog, meglátjuk még mit tehetünk.
Talán semmit, de tehet-e valaki az ellen, hogy korán keljünk?
Megjelent: 2015-05-12 07:00:00
 |
|
Vadas Tibor |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
