Keresés a honlapon:

Boldogh Dezső: Egy kőtömb is eláll a folyóparton

Interjú Hegyi Botos Attilával

- Üdvözöllek a Kelemenek nevében! Bár alig több mint egy esztendeje ismerjük egymást, nyugodtan mondhatom, hogy egy kicsit HBA-fan, vagy legalábbis drukker lettem, már ami költészeted első megízlelgetéseit, értelmezéseit jelenti. Mindamellett tudható rólad, hogy profi zenész is vagy, vagy esetleg voltál, (de hangod szerintem a régi), biológus-ökogazda, filozófus, művészettörténész és sok egyéb, mármint végzettségeidet tekintve. Az is bizonyos, hogy az ország egyik, igaz kicsiny, de a körülményekhez képest legpazarabb, legegzotikusabb kertjének tulajdonosa vagy, a világ majd minden tájairól begyűjtött palántáiddal, ami nem is tudom, hogy hobbi-e vagy hivatás… Szóval honnan is kezdjük? Mit tartasz jelenleg életed legfontosabb tevékenységi körének az itt felsoroltak közül, vagy netán azokon is túl?
 
- Sok mindent vetettél föl, baktassunk rajtuk végig kényelmesen. Való igaz, kóstolgattam több egyetemi szakot, ám el csupán egy bölcsészetit és egy természettudományosat végeztem. Művészettörténészi diplomám például nincsen, de ebből az időszakból szívesen emlékezem több olyan stúdiumra, amely izgalomba hozott, így privát mélymerülésekre csábított. Mondjuk a bronz- és vaskori régészet, az archaikus-, az antik-, az ókeresztény- és bizánci művészet, a quattrocento, a preraffaeliták, vagy a XX. századi metafizikus iskola. S még inkább a külhoni, főként a toszkán-umbriai-laziói művtöris tanulmányutak (bár mondjuk, a berlini Pergamon közel-keleti gyűjteménye se volt egy elvetendő élmény, noha mindent jobban szeretek megfigyelni a saját „élőhelyén”). S ha már a muzsikát említetted, kellemesek voltak a zenetörténeti órák is, főként a preklasszikus időszakkal foglalkozók (az Ars Novától a trouvére-eken át Monteverdiig). A zene amúgy végigkísérte életem. Huszonéveim vége felé volt talán a legmeghatározóbb; ekkor futottam össze olyan klasszikus zenészekkel, akikkel jó volt együtt dolgozni. Egyrészt hangszerüknek avatott, s ígéretes játékosai voltak, másrészt szívügyileg is jól fogták a szerzői koncepciót. Ma ezek a muzsikusok szerteszét, a nagyvilág és hazánk különféle szimfonikus zenekaraiban játszanak, zeneművészeti katedrákon tanítanak Brémától Winnipegig, Miskolctól Budapestig; különváltak útjaink. Jelenleg nemhogy nem zenélek, még zenét is igencsak elvétve hallgatok. Ami persze nem jelenti azt, hogy a holnapi nap nem épp egy koncertteremben fogad (például egy jó barát sok mindenre rávehet); ámde mostanság erre nincsenek késztetéseim, annál inkább erős ellenérzéseim. Nehezen viselem az agóra-létet, bár olykor jó kedéllyel kezelem.

A kertet említetted. Számomra az emberi létezés legadekvátabb tere, módja. Gondolhatsz akár a preraffaelita életberendezkedésre: pingálásostól, írásostól, kertművelésestől kőművességig, szakácsművészetig, fűszerszámosságig. Megművelt természet, belakható művészet, együttlélegzés: mind csupa „magától értetődő” dolog. Egyszerre fix (lásd kerítés), egyszerre állandó változásban lévő, élő otthon. Ahová az ember újra s újra hazatér (mert hát elcsámborogni, távoli utakat járni igencsak szeret, ha rá lehetősége adatik). A művelés megléte, hogyanja csupán a kérdés. Esetemben ez a délszaki növények honosításával kezdődött, s ebben éppúgy benne volt a villányi-hegységbeli „szubmediterrán” gyermekkor, mint a Földközi-térséghez, s kultúrájához való bensőséges, mondjuk úgy, „orfikus” kapcsolat. S nem feltétlenül csupán a görög-római örökségre gondolok. Sőt. Akadnak errefelé számomra jóval meghatározóbb kultúrák is.

Melyik az a tevékenység, amelyikben utóbbi időkben leginkább „otthon” vagyok? Egyértelműen az írás. Amelyben, s amelyen túl sok egyéb is részint megtörténik. Ám a leglényegesebb: jelenleg maradéktalan, tiszta teremtői örömöt, egyúttal megnyugvást okoz: s ezért csak hálás lehetek, a holnap bármit hozzon is.
 
- 2011-ben jelent meg első köteted a rögnyi Ég. Arisztokratikusnak, enigmatikusnak nevezhető verseid, legalábbis ahogy néhány kritikusod írta, nem könnyű olvasmányok, azonban, szintén e vélemények szerint, képesek maradandó élményeket nyújtani. Több év gyűjtögetése vagy egy közelmúltbeli korszak lezárása a könyv?
 
- Általában gondosan körülkerített, nagy-nagy passióval, ám architekturális szigorral fölépített terekben gondolkodom bármely művészi megnyilvánulásban. Ahogy egy kert- vagy házépítésnél is zajlik, vagy akár egy korallszirti akváriumnál, ahol a biológiai ismereteken túl a fénytaniak vagy a hidrokémiaiak is éppúgy nélkülözhetetlenek. Esetemben szimultán sok háttérismeret, összetevő, megélt törvényszerűség kifeszítése hozza létre azt a többszörösen összetett, elvont realitást, egyféle kegyhelyet, ahová az irreális betérhet, megtörténhet, föláldoztathat. Egy verseken áthúzódó szakrális történeti ívet, belső liturgiát. Ez a hozzáállás nem kedvez az ad hoc „gyűjtögetésnek”, bár természetesen vannak ilyen mozzanatai. Más életforma a gyűjtögetőé, más a „föld-művesé”. A rögnyit 2010 húsvétja környékén kezdtem el írni, s halottak napján fejeztem be.  Kezdettől koncepciózusan, de állandó tetemre-hívottságban, így nyitottságban apróbb átalakulások, módosítások felé: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei”. („Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”). Egyébiránt ez a fene nagy tudatosság se véletlen; gyermekkoromtól hajlamos voltam az „elvarázsolt”, inspiratív állapotokra, idővel hát érdeklődésem a matéria, a természettudományok felé fordult: meddig lehet logikus elmével, úgymond öt érzékkel elmenni, meddig lehet úgy fölfújni, elvékonyítani az anyagot, el még ne durranjon. S jól megröptetni. Persze ez is csak egy töprengő olvasat, gyöngeségektől nem mentes részigazság.
 
- Vélhetően nem tegnap kezdted az irodalmi pályát, „már kiesnek a fiókból a kiadatlan kötetek” – ahogy a Dokk-on állítod, de miért csak mostanában kezdtél el publikálni? Mi tartott vissza?
 
- Sose tartoztam a hangjukat, stílusukat keresők közé (az anyagismeret, az alkalmazható/alkalmazandó technikák elsajátítása persze más ügy). Mindig is voltak „közlendőim”, ámde eszem, nem eszem, a magam hajthatatlan, személyes módján. Ami alapvetően izolált helyzet, s temérdek értetlenséget szül, hiszen kevéssé érintik ilyen-olyan divatok, beágyazottságok, módszerek – még ha naprakész figyelemmel kíséri, s e kor szülötteként integrálja is azokat. Így hát jó ideig elvoltam visszavonultságomban; nagydobra se vertem különféle produktumaimat. Hagytam, hagy büszkélkedjen egy adott ember felém a saját ilyen-olyan kvalitásaival, egyúttal magaméiról mélyen hallgattam. Mintha csak műértői érdeklődés szintjén lenne közöm bármiféle művészeti ághoz is. Volt, hogy úgy gondoltam, csak lepereg ez az élet, addig fölgyűlik a fiók, s majd ha kinyuvadtam, s valaki lel benne valami számára hasznosíthatót, viheti. Ám az is benne volt, hogy nem igazán vágytam kényelmetlen tapasztalatokra, se zavartan elkapott, se sárgászölden megvillanó tekintetekre, láthattam már eleget, s illúzióim is hamar elapadtak, ellentétben reményeimmel. Aprópénzre nem válthattam magam. Egyúttal szűk volt mindenféle naci. Anélkül meg nehezen jár közösségbe az ember. A problémát így többnyire nem a „magasba emelkedés”, az elhivatás: az adva volt, inkább a finoman közelebbre ereszkedés okozta. Pontosabban egyféle egyensúly belövése, s hogy mindeközben „el ne veszítsem” magam (rá ne égjek „magas feszültségű” vezetékre). Közben sok mindent tanulhattam másokról, magamról, toll- és csüdhasználatról, tehetetlenségi erőről, „aerodinamikáról” (sic!). Emberlétről, világba-vetettségről, esendőségről, esetlegességről egyáltalán.
 
- Budapestre költözésed előtt Siklóson és Miskolcon éltél, ez utóbbi irodalmi gócpont húsz éve, talán az egyik legerősebb az országban. Te is Vass Tibiék köreihez tartoztál annak idején, vagy külön utakon jártál?
 
- Rengetegszer költöztem fővárosba telepedésem előtt. Miskolc igen hosszú és érzelmileg ellentmondásos időszak volt. Tehát nagyon is meghatározó. Körök nem igazán érdekeltek se akkor, se ma: egyszemélyes „köröm” is eléggé fojtogató. Ám a régi jóféle baráti együttlétek! Tibivel is elborozgattunk párszor, amikor fölugrottam hozzájuk. Jóízűeket beszélgettünk, évődtünk, nem kímélve magunk érzékenységét se. Inkább emberi dolgokról, családról, vagy épp skót juhászáról, s általában véve kultúráról, művészeti törekvésekről – kimondottan költészeti kérdésekről talán inkább csak ő, magam akkoriban abszolút a muzsikára koncentráltam (bár előtte hosszú éveken át írtam versfüzéreket). Első találkozásunknak is egy koncert volt az apropója, egyik csellistám ajánlotta figyelmembe őt.
Amúgy innen nézve persze az is humoros, hogy a régi miskolci haverokból, barátnőkből mennyi végezte irodalmi pályán. Jó néhányukkal azóta se futottam össze.
 
- Mit jelent, vagy jelképez a köteted alcímeként is meghatározható kijelentés: „áldozati énekek”?
 
- Erre csak tautologikusan válaszolhatnék. Akár egy olyan kérdésre, ki a fene az a „HBA”? Persze nem véletlenül élve épp ezzel a párhuzammal.
 
- Ha már áldozat, antikvitás és olykor rejtett idézetek közé burkolt hangulatlíra, mennyire tartod magad „hermetikus szerzőnek”?
 
- Kérdés, mit értünk ez alatt. Ha egy bizonyos költészeti irányzatban gondolkodót, beszűkítő lenne, és ki is lógna, majd kacifántosat rúgva csörtetne tova egy nagy Pán-pata: ám lennének közös érvényességi területek, alkalmazási halmazok. Ha egy olyan nyelvhasználót, aki a költői-, a mítoszi- vagy épp a fogalmi nyelvhasználaton túl egyéb, még szakrálisabb, hieratikusabb, fundamentálisabb nyelvrétegeket is szimultán bele kíván építeni lírikus mondandójába (egy „hermészi” cél, s analogikus kifejeződés érdekében): akkor azt kell mondjam, eléggé. Hisz jelleméből, gondolkodásmódjából fakad. Bár ez is csak egy újabb lukas, definitív batyu, s könnyen kihullhat belőle az obolosz…
 
- Szépségkultusz és organikus természetközelség irodalmi szövegeid referencialitásai, háttérben az etruszkok halálnevetésével avagy bizonyos követelmények az olvasóval szemben?
 
- Jól hangzik ez így együtt. Belevaló, halhatatlan, örökzöld (épp Ambrózy gróf „semper-vireo”-ja ugrott be), életvidám társaság, milyen szép is lenne, ha… Csak etruszk mosollyal díjazhatom. Bizonyos követelmények? Ó, az évek alatt jó néhány dologról leszokik az ember. Tegyen mindenki azt, amit lelkiismerete, s természete diktál. Nekem magamat ostorozni és magammal szemben követelményeket támasztani is bőven elég (szájat húzni, s nekikeseredve morogni azért szoktam). Nincsenek az olvasóval szemben semmiféle elvárásaim. Olvasson, ha nagyon-nagyon úgy érzi – ha szüksége van rám, úgyis megtalál, nemigen kellenek hozzá a magam elvárásai. Hogyha pedig nem, olvasson mást. Vagy egyáltalán ne olvasson: de élete olyan kerek legyen, mint öntözött homokban a tök. Egy verseskötet sorsa? Egy kőtömb is eláll a folyóparton. Lehet, árnyékába heverednek. Vagy saját monogramját vési bele egy kölyök. Esetleg rádobnak egy napozógyékényt. Ha nem, ha igen: majd csak elkoptatja víz, nap meg a szél. Ám hogy kérdésed elől teljesen el ne lógjak: ki, mit és hogyan képes befogadni, az valóban figyelemreméltó, ám nem feltétlenül kell művelődéstörténésznek vagy szobrásznak lennie valakinek ahhoz, hogy egy milétoszi torzó „megváltoztassa életét”.
 
- A hamvasi derűtől a „visszafele szállingózó időpikkelyek, írisztükrök”- ön át, részesei lehetünk valóban valami aranykori és sajátosan HBA-s világképnek verseidet szemlélve, korunk őrületei és a személyes sors viszont elenyésző szerepet játszik eddigi életművedben, kívánsz-e ezen később változtatni?
 
- Lényegi mondandóm tekintetében nem, egyébiránt igencsak valószínűek bizonyos változtatások. Nagyon is szükségüket érzem: magam is állandó átalakulásban vagyok.
Amúgy a hamvasi derű se ennyi, lásd az idill és Hüperión viszonyát (felesége szépen foglalja ezt össze). S gyanítom, nem véletlenül hoztad föl Hamvast: vele való kapcsolatom igencsak meghatározó, bensőséges. Így ritkán beszélek róla. Fogalmazzunk úgy, nagyon is ismerősek úgy erényei, amint gyöngeségei. Mostanság utóbbiakra koncentrálok, hisz feladatom leginkább azokkal akad. A modernitás rákfenéit ifjabban gyakrabban ostromoltam, de felettébb elsavanyodtam csuda nagy kritizálásban. Mit lehelek kénkövet. Meg amúgy is szűklátókörűség, röghözkötöttség, önsajnálat velejárója. Afféle kinövendő gyermekbetegség. A Nagy Méltatlankodás. Inkább követtem Rilke példáját, sokkal inkább magaménak éreztem elejétől fogva „A dicsérni született”-et. Olykor, s kivált hétköznapjaimban azért gyakran elkirándulgatok „Morgó-földre” is. Amikor kifogyok a béketűrésből, belefáradok emberi süketelésekbe, léthazugságokba, vagy abba, még mennyi dologba akarnak rángatni, amihez alapvetően semmi közöm. Ám összehasonlíthatatlanul jobban érdekel a hogyan igen, semmint a hogyan nem. Visszatérve a személyes sors lírai alkalmazására. Eddig is benne volt mindegyik írásomban, csupán desztillált állapotban. Annyi szerepvállalást éltem meg már, direkt alkalmazásukból zsúfolt leltár, korunk hulladékdombja lenne; nem pedig szájízem szerint való, távolságtartó műalkotás; ezek amúgy is szükségből fölvett, ám mindenképp átélendő szerepek; nélkülük hitelességgel aligha szólhatna az ember. Nyílt mozgástereim nyilván mások (általában másutt járok, szegény hozzátartozóim a megmondhatói, mennyire nem itt, illetve, hogy ez az „itt” csupán egy vékonyka, bár állandóan igénybevett szelete egy részemről való jelenlétnek). Az alkotásban nincs alku. Levegőhöz igazán csak ott juthatok. Maradhatok teremtői részegségnél, lepárlott spiritusznál. Cipész a kaptafánál.

Ami azonban a változás szükségességét illeti, sem a külterjes monokultúrákat, sem a túlhajtott önismételgetést nem szívlelem. Amúgy, habár fizikai értelemben, vissza egyáltalán nem kívánkozom semmilyen letűnt korba, e pióca-pojáca mostanit szerfelett rühellem. Ez persze nem jelenti azt, el ne igazodna benne az ember (csupán figyelem, rugalmasság valamint készségek, s jelentős önmérséklet dolga). Azt viszont igen, hogy talmi örömeinél számomra összehasonlíthatatlanul közelebbiek gondjai. Olyannyira sebzett állattá, megkérdőjelezhető létezővé, függelékké devalválódott benne az ember, hogy az mindenképp nagy „kihívás”, lehetőség egyfajta megújulásra, újjászületésre.
 
- Milyen további terveid vannak, hallottunk bizonyos rádiójátékokról, esetleg próza (Zuhanó Kert) vagy egyebek?
 
- Kötet- és egyéb terv, magányos alkotói tennivaló mindig akad. Ám csupán az a biztos, amin már túl vagyok, noha akkor már magam vagyok a legkevésbé érintett benne. Mindenestre megnyugtat a tudat, előbb-utóbb minden a helyére kerül, ebbe a világba, ami ide, s máshova, mi nem e világból való. S hogy míg odáig elér, már semelyikük se marad ugyanaz: így egymásba újra s újra visszatérnek. Ahogy idővel majd másképpen – talán bölcsebben, tapasztaltabban: ez a beszélgetés.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-05-24 15:21:36

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.