Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 



Egy hang a kórusból

Iluh István költészete – (Jó reggelt fény..., Magvető Kiadó, Bp. 1975;
Száműzött szél, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1996;
Felhőteve hátán, Eső könyvek 4., Szolnok, 2006)



Vajon hányan ismerik a magyar nyelvű verset olvasók közül Iluh István nevét? Vajon ugyanaz-e a magyar költészet Iluh István nélkül, mint az ő verseivel? Nem azért tettem fel a költői (tehát választ nem váró) kérdéseket Iluh Istvánról, mert ő költő. Hanem azért, mert az Iluh-jelenség – nevezzük egyelőre így – nem egyedülálló a magyar költészetben. Paradigmatikus, sőt fogalmazhatnék még tágasabban: tipikus. Ennek a paradigmává emelkedő költőnek a bemutatásával szeretném megvilágítani, miért tipikus az ő sorsa a mai Magyarországon.

 

Hiányvilág

Első kötetének, a Jó reggelt fény-nek (1975, a továbbiakban a rövidített évszámok jelzik a köteteket, a mellettük állók az oldalszámokat) a mottója beszédesen tanúsítja, hogy a költő pontosan érzékeli helyét a világban, és küldetését ugyanilyen pontosan fogalmazza meg:

„A fényösvénytől / Távolra esve / Madártalan táj / Sárga nyarain át / Enyéim sorsát hozom / S enyéim igazát” (Kirekesztve, 75/5).

    A magányból érkező (másutt így fogalmaz: „A világ végéről jöttem”, 75/49) költő övéi sorsát átérezve tartja kötelességének, hogy őket képviselje. A magány világa sötét, „ahol a madár se jár”, s ez a sötétség, fénytelenség mindvégig jellemzője marad a hiányok világának. A nap nélküliség mellé társul az éhezés: „sovány irgalom” az élelem nélküli kamra (75/25), a modern élet helyett a „padláson ősi szellem táncol”, s az egész kép, a versegész a kivetettség állapotának szikár rajza. „A világon ami szép van / Az engem / mindig elkerült” (75/31). Pedig tudja, mi a szép, és keresi is, de csak a néma természetben talál együtt érző közeget: „A csönd mellé / Óvatosan leülök / A semmi szirmait boncolom / A hulló est fodroz a tájon / A cirmos eget / Magamra gombolom / S a csillagokat összekuszálom” (75/51). A „semmi szirmainak boncolása” a szépet teremtő képzelet műve, ugyanúgy, mint az épület, ami nem létezőként emelkedik: „Kinek a látomás jut / Képzeljen magának / Felhőkből / Verandás házat / Az égre” (75/39). A sötétségben ő is csak képzeli magának a természetben a fényt: „Szegényt bolondnak tartják / Pedig csak keresi / Az égen a napot” (75/57). Ennyi keserves keresés és tapasztalat után megszületnek a tagadószavakat önkínzóan ismételgető versek: „Jaj, kinek fáj a tenyere / ... / Sose simogat vele / ... / Jaj, kinek ujjai között / Meghal a fény s a nyár” (75/6). S a hiányról szóló Végrendelet-ben sorjáznak a nincs-ek és nemek: „Torzsalkodásnak nincs helye! /... / Nem osztozunk, busás vagyon / Nincs! Nem hagyott hátra...” (75/59). Majd: „Volt bajusz nincs bajusz / ... / Volt tavasz nincs tavasz / ... / Volt anyám nincs anyám / ... / Volt virág nincs virág” (75/35). S e hiányokkal teli világban – hogy egy oximoronnal éljek – idő sincs: az ember „Az életen túl / A halálon innen” köztes állapotában nem reméli a jövőt sem („Mintha nem lenne holnap”, 75/63). Hangsúlyos itt az idősíkok elveszítése, és főként a holnapé: Iluh egész költészetében nincs jövőidő. A jelenét megoldani képtelen, s így azon túl nem látó költő nem törődik a jövővel. Súlyként nehezül bele a ma megkötő betonjába.

    Ez a magány nemcsak a költő sajátja: mindenkié, akikért szólni jött. Élményszegény életükben az árokparton nyaralnak az öregasszonyok, a nagyapák kiemelten fontos feladata az éjjeliőr munkakör, s az egyhangú élet következtében „Így esnek össze hatvan évre / Kisemmizetten elhagyottan / Magányosan mint az üldözött” (75/19). Halálukban még a természet sem mindig empatikus: a Morgó enyészet rázza össze a világot, hogy „Sakáléhű fogával” elemésszen mindent (75/15).

    A magányból, a semmi partjáról, a hiányból, kétségbeesésében az utakat kérdezi a költő – az utak itt természetesen az életbe vezető különféle lehetőségek –: „Hová vezettek” (75/27), hátha kap útmutatást. Minthogy kérdése mellett nincs kérdőjel, ez is költői kérdés marad. Sehová. Ez az élet végét jelző, kritikus hatvan év készti számvetésre a költőt egy második személyű, megszólító versben is (75/13), ahol egy elveszített társához beszél: „Hogy elbánt veled a hatvan év / Igen, a robot az átkos”, s a teljes megsemmisülésből csak a baráti hűségég emeli ki: „Nem maradt semmid csak a neved / De azt megőrzőm ne félj” – egyszerűbb olvasatban azt diktálná, hogy valaki mást biztat saját megemlékező hűségéről, bonyolultabb értelmezésben kétfelé válik a versén: az egyik a megszólító, a másik a megszólított, így a saját nevének megőrzését fájdalmasan, önironikusan magára vállalja a költő.

    A semmibe vezető utak valahová mégiscsak vezetnek: ebben a hiányok kialakította depressziós költészetben természetesen a halálba: „A halál kutyái kergetik meghajszolt életünket” (75/56). A közösnek megismert sors a költőben feltámasztja a sorstársak iránti vágyakozást, a velük alkotható közösség reményét, de úgy érzi, feléjük irányuló mozdulata a semmit öleli: „Én már rátok találtam régen / Értetek élek / Örökké de lám / Ti mikor találtok reám” (75/67). S kétségbeesése után felzeng a magyar líra legerősebb vonulatánál is felhangzó „és mégis”-gondolat, a népért, a közösségért mindennel szembeszegülő dac: „Én mégis belekiáltok / Ebbe a zűrzavaros világba / Semmi kissorsú emberek / Tengertől örökölt hangján” (Mégis, 75/122).

 

Kiáltás a közösségért

A magát kirekesztettnek érző költő döntéseiben olykor bizonytalan, hiszen nem áll mögötte megerősítő erő vagy hang. Eredendő támaszai: a szülei, az életutat illetően – mint az életbe induló mesei hőst, a legkisebb fiút, a népköltészettől ihletett népdalformában – kétféle útravalóval látják el. „Apám azt mondta / Ülj lóra fiam / Anyám azt mondta / Maradj / Jaj ha én akkor elviharzok / Jaj ha én akkor maradok” (75/7). A nem maradt, de el sem távozott, a semmiben bóklászó fiú végül is döntött, így válaszolva a mottóban: „Elmenni vagy / Maradni törvény / Ha megyek is / Csak az utolsók után / Fáj elhagyni e szétdobált tájat”. A maradás-menekülés vonzását-választását egy érzelmi ambivalencia motiválja: „Pedig borzadok tőled / De gondolok rád / Úgy mint egy szentre” – hangzik a vallomás, amit szerelmesnek szánt suttogásként hallunk. De a szeretett lényre rávetül egy kozmikussá nagyított kép, aminek tárgyát először vallásos áhítatnak gondolnánk, de az utolsó sorok egyértelművé teszik, hogy a vallomás a szerelemmel szeretett hazának szól, így egy személyt és a szülőföldet egymásra vetítő kettősképet kapunk: „Hiszen a sorsom / Zsoltára voltál / Te gyermekujjakkal / Összefogdosott / Isten nélküli oltár.” (75/21)

    S a vallomás után mintha rendet akarna teremteni a hazában: sorra veszi először azokat az élettelen tárgyakat, amiknek létében a maga sorsához valami hasonlót talál: a kavics (75/76), az apró élőlények: a viskóbogár és a hangya (75/78), a veréb (75/79), majd a háziállatok: ló, tinó, bika (75/80). Ezen együtt érző, hasonlóan magányos, nem emberi seregszemle után következik az emberek számba vétele. Első helyen állnak az örök bűnösök: „Jézus markába szöget vertél / Dózsa húsából ebédeltél / Hitler-taktusra meneteltél / Nemet mondani sose mertél” (75/82), majd az, aki megadta magát a hatalomnak: „De sohasem voltál szabad / Az erősek mellé sodródtál” (75/45). Van egy sorozata, a Kuporgók, a megalázottak népe, akik lealacsonyított létükben nem lehetnek a társai, mert ember alatti életet élnek; őket úgy sorolja, hogy az „Alattosok ó ti” megszólítás után mindőjük csupán egyszavas sort kap, s végül sorsukat, amelyben nem kíván osztozni, így foglalja össze: „Jaj felhős évek / Őszi vackán / Kuporgok / Veletek / Nem fordul / A föld” (75/40-41).

A haza felderítésében tovább keresi a potenciális szövetségeseket, így jut el a munkásokhoz: a segédmunkáshoz (75/100), az éjjeliőrhöz (75/101), a Gépmester portréja már közéjük sorolódó önarckép (75/103), akinek apját felidéző önérzetességét egy pillanatkép teszi élményszerűvé: „Így szólnak rám / Hé maga szaki / Emelje tegye vigye hozza / Megszoktam mind / E melléknevet / Viszem hozom emelem rakom teszem / Apám / Nem haltál bele / Te sem” (75/105). Az önérzetet felváltja a dac, a lázadás a következő önarcképben: „Mi vagyok én hogy mindent elvégzek / Órabér kenyér fáj a hátam / Mi vagyok én ha kell el is vérzek / Meghalt egy munkatársam / ... / Sorsom köpök rád és fütyülök / Valami keserveset” (75/106). Majd a valóságon felülemelkedő álmodozás: „Minden lehetnék ha akarnám / Világot járó fergeteg / Kővirág kavics hegy...”. Mily jelentőségteljes, hogy álmában természeti elemmé változna, és nem szebb, jobb emberi sorsot kíván, mert rögvest kilép az álmodozásból, visszatér a pőre valósághoz, amelynek egyszerűségét, keménységét még egy grammatikai vétséggel is kiemeli; helytelenül ragozza az ikes igét: „Az maradok akinek látszok / Fejszém vágom ásóm rugom” ( 75/107). A vállalás, a küldetés tudata építi fel benne az identitást: „Már csak a költők / Kiáltását hallom / A feldarabolt / Világban térdelők / Könyörgő szavát” (75/118). A hivatásbeli azonosságot ő erkölcsi különbözéssel nemesíti, emeli fel újra: „Ártatlanok között / Lettem / Költővé / Akik már szólni is / Félnek / Hallgatni tudnak / Már csak / És lapulni mint a féreg” (75/119). A saját erkölcs erősítette hittel szólítja meg második személyben mindazokat, akiket közösségként szeretne maga mellett tudni. A vállalást gondolatritmusos felsorolásban tudatosítja: „A te sorsod könyvelem / A te álmod álmodom / A te bánatodban osztozom / ... / Veled kinek a tenyerén / Egy világ felnövekszik” (75/120).

Nem véletlenül Vállalom a következő vers címe; ez az önmaga elé állított kategorikus imperatívusz az élet végéig elkíséri a költőt: „S a harcban / A halált magamra vállalom” (75/121).

    A vágyott közösséghez szóló hangja a leginkább Ladányi Mihályéval rokon, őt idézi a gyakori „fiúk” közösségbe emelő megszólítás is. „Lelünk-e hazára fiúk / Hazánkra túl hazánkon / Izzik a macskakő fiúk / Táncolunk kő-parázson” (96/60). Ez az utolsó sor valószínűsíthetően utalás is a tűz-táncos Ladányira, aki a Tűz-tánc költőcsoport szétválása után így parafrazálta Garai Gábor kötetcímmé és generációs önmegnevezéssé vált versét: „a tűz előtt nem járnak férfi-táncot / már jobbadára csak ülnek az indiánok” (Ifjúság múlása). A „Nincsenek ünnepek fiúk” szintén Ladányi ünnep-vesztés gondolatára cseng vissza, de a 20. század második felének költőnemzedékéből igen sokan szenvedik meg az ünnepek kiüresedését, elsilányosodását (Rózsa Endre, Petri György, Körmendi Lajos, Varga Rudolf). Iluh igen szemléletesen láttatja a valódi élmény és a torzított eszmék propagálásának különbségét: „A szentképeken látott forradalmak / Lelkünkben dübörögnek” – írja 1964-ben, világossá téve, hogy az ikonná degradált világi hitek valós eszméi csak emlékezetünkben élnek mozgósító erőként tovább. A „menni vagy maradni” egész életre szóló választását a mottóversben így válaszolja meg: „Nincs kiút aki itt jön világra / Innen hal el ideje-korán / Ítéltetve léte nyomorúságra / Kiszolgáltatva élünk és ostobán” (szintén az 1964-es versben, 96/5). E vers rokonsága Petri gondolatvilágával minden eddiginél szembetűnőbb, de figyelnünk kell arra, hogy időrendben Iluhé az elsőbbség. Az 1975-ös kötet munkás-seregszemléjéhez a későbbi kötetben (1996) csatlakozik még egy-egy portré A varrónő-ről (96/16) és a számlákat fizetni képtelenről (Lapulnak, 96/17).

 

„Hol van a haza”

Az egyik a múltban, a gyermekkorban, amelyhez Iluh Istvánt ezer szál köti, elsősorban a természet szeretete, de Iluh van annyira racionális szemléletű, és nemcsak egyéni sorsban, hanem közös történelmünkben is gondolkodó ember, hogy nosztalgiái ne vezessék tévútra, ne csaljon ki hamis hangot belőle egy átsuhanó emlék vagy hangulat. Tudja, hogy a haza a vidéki ember számára a földet jelenti, számára pedig a föld a nagypapa kertjét, amit „nehéz örökségnek”, „átkozottul átkozott kemény makrancos föld”-nek mond (75/22), megidézve a földet érő minden veszedelmet, árvizet, vihart, tűzvészt. Tudja, hogy ez a föld nem a jelen, még kevésbé a jövő világa: „A múlt tenyerén / Didereg még ez a környék” (75/26), ahol „putrik között vergődve élünk”. A jelent, a minőségi emelkedést, a fejlődés lehetőségét a városban látja: „A városba járunk / Bámulni a jelent / A valódi világot csodálni / A hozzánk idegent” (75/23). Az élet jobbításának lehetőségéért a városba települt költő szülei látogatására hazaindul, és közben felidéződnek benne gyermekkora képei. A szülőföldről adott helyszíni tudósítás fénytelen, sötét, aminthogy az volt mindig, és „Jön a nagy fekete árnyék / Csönd mögé bú a lélek”, és ez a vészjósló kép – a gyermeklét csendéleteinek ízlelgetése után – ismét sötétbe borítja az „első haza” képét: „Lobog a fekete árnyék” (96/39). Ez a vészterhes kép a következő versben kiteljesedik: zápor, fekete felhők, feketelukakká vált csillagok, „gyászfehér hópihe milliók”, a gyermeket otthon, a faluban ért háború sokkoló emlékképei („az embereket egy kéményen át az égre lehelte a hőség”), és végül egy litániás siratóval zárul:

 

Csepergünk záporozunk jaj nem szeret már minket az isten
Halállal bebalzsamozza madár-szívünket
És gyászt fakasztó félelemmel lepecsételi a szánkat
Jaj nem szeret már minket az isten

(96/40-41)

 

A háború élménye a vidék látszólagos védettségében élő, nem-zsidó gyermekben jellemformáló nyomokat hagyott: azonosulása a mindenkori üldözöttekkel és áldozatokkal a mindenre humanista módon válaszoló ember erkölcse (Dózerbogárral, 96/58). Ezt a gyászos emlékekkel terhes, sötét árnyakat vető falut mégis a legnagyobb szeretettel siratja el talán legszebb versében, a Kopjafára vésve címűben (96/59). A falut mint nagy halottat a temetés minden szertartásával porítják a semmibe, az antropomorfizálást – helyenként tériomorfizálást – a költő kiterjeszti mint testrészekre a megszemélyesített település nem emberi részeire is: „Összebújnak a dombok / A templomok égre néznek / ... / Zokogás rázza a szorost / ... / Remeg a föld mintha most / Bújna világra a hegy”, később: „Kirabolt fészek a táj / Nincs szárnya a szónak / Sápadt beteg a nyár / ... / Útra kelnek a dombok / ... / Jönnek haza a völgyek / ... / Elindulnak a tölgyek”. A vers végén a Ladányit idéző zárlat, felszólításában egy új közösség reményével: „Izzik a macskakő fiúk / Táncolunk kő-parázson / Úgy menjünk világgá fiúk / A szem hogy haza lásson” (96/ 59-61).

    A két világot – falut és várost – jól ismerő költő pontosan érzékeli a két életmód különbsége mellett a kialakuló generációs különbségeket is. A falun élő szülőket ritkán látogató, sorsuk iránt teljesen közönyös gyerekek még apjuk temetésére, beteg anyjuk látására se mennek haza, viszont szemrehányást tesznek neki, mert olcsón akarja eladni a házat (96/10). Az életszínvonal közti különbséget a vertikális tagolódás tárgyiasításával teszi szemléletessé: „A szakállas felhőkkel / Lassan kibékül / A város / Tíz emelet magas a jólét / S halálos nyöszörgéssel / Roggyannak össze / A nyirkos szobák / S a bódék / Tíz emelet a mélység” (75/37). S bár egyértelműen kiáll a fejlődés, a városiasodás mellett, szívének melege, együttérzése mégis a városi utcaköveken félénken-bizonytalanul lépkedő, sárhoz szokott, bakancsos öregé (75/58).

 

„Vállamra szálltak a lepkék”

A se a városban, se a falun magát otthon, biztonságban nem érző költő végső menedéke, igazi hazája az a természet, amelyből hiányoznak a bizonytalanságot, szorongást okozó emberi konfliktusok – és hiányzik maga az ember is. Az ennyire közösséghez tartozni akaró embert nagyon sok csalódásnak kellett érnie ahhoz, hogy kimeneküljön a társadalomból, s ezt – érdekes módon – a leggyakrabban éppen azok a költők teszik, akik a leginkább közösségi emberek: Csokonai, Petőfi, József Attila, Ladányi Mihály. Iluh konfliktusai mindig a gyáva, a nem egyenes, a szolgalelkű emberekkel támadtak, miattuk esett szét világképe, rendült meg bizalma az emberiségben. Magányát, kudarcait ezért nem velük osztotta meg, hanem az empátiát mutató természettel. „Mindig olyan esetlen voltam / Elkerültek a nagy szerencsék / De ha a fűszálhoz lehajoltam / Vállamra szálltak a lepkék” (96/43) – mondja csendesen, megenyhült fájdalommal. S a társsá vált természet az elégikussággal párhuzamosan egyre inkább antropomorfizálttá válik: „S úgy terült rám a végtelen / Mint koldusra / Elhasznált köpeny” (96/35).

    A természet antropomorfizációja nem pusztán azért történik, mert kisgyermek korunkban önkéntelenül antropomorf metaforákat gyártunk (hegy lába, hegy gerince, fazék füle, váza nyaka stb.), hanem mert a költő felruházza a természetet mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek embertársaiból hiányoznak. A legkövetkezetesebben antropomorfizáló, s így humanizálttá tett természetről szóló verse érzelmileg összetett, gazdag, a benne megvalósuló eggyé válás a tájjal költészetének kiemelkedő darabjává teszi. Az érzelmi hullámzásokat követő képekből csak néhánynak az idézésére van mód: „Megüti arcát a táj / Fáj neki s belejajdul”; „Melengetik tört gerincüket / Összébb bújnak a dombok”; „Ón-színű alkonyi homály / Settenkedik a fák alatt / Elszállt a tarkalepke nyár / A föld bordái látszanak” (Vázlatok az őszre, 96/28).

    S még ebbe a természeti antropomorfizációba is beleszövi a maga sajátos szegénység-világát, az egyszerű emberi élet jellemzőit – hiszen az azonosulásnak ez is velejárója –: „Hámozza magáról a föld / A fagyos telet / Mint kés a krumpli héját” (96/31) – Van Gogh parasztjait idéző sorok. Csak olyan költő képi világa épülhet fel ilyen motívumokból, akinek mindennapjait ezek a tárgyak határozzák meg. A kép hangulata a 96-os kötet több darabján végigvonul, s ezek az ismétlések erősítik egymást, egyneműbbé teszik a kötetegészt (Leltár a tanyán, 96/9; Kérdeztél, 96/11). Az antropomorfizáció kiterjed a makro- és mikrokozmoszra egyaránt: „Csillag-raj / Veri homlokom / A szememben meghalt egy bogár” (96/27). A tönkretett természetért aggódó sorok egy emberszerű lényt siratnak: „Koromszagú szellők suhannak / A kormos ég alatt / Kormos a fellegek arca / A város fölött szmogsátor remeg / Sápadt a tavasz beteg a nyár / Az elkábult fák csontig vedlenek” (96/35). Feltehetőleg egy megbántódás után, az indulattól elsötétült arccal történt magányba menekülés tette társává a természetet, s ezt az eseményt rögzíti egy szikár, tömör pillanatképben: „Lemegyek a folyópartra / S ledőlök / A homokos parton / Kristálycsengésű hullámok / Mossátok fehérre arcom” (75/ 32). A szeretett társ elvesztése feletti bánatot is a természet oldja: „Ha már te nem vagy / Én miért is lennék / Szomorú nagyon / Kezembe egy kavicsot vennék / S leütném árva csillagom” (75/16).

    Örömtelen, ingerszegény életében csak az embertermészetű éjszaka és a mesébe forduló álomvilág hoz valami játékosságot: „Bóbiskol alszik a világ / S fölötte mint százéves banya / Ballag csillagszekerén / A néma éjszaka”, és: „A tó vizén a hullámtündérek / A csillagokkal játszanak” (75/30).

    Ebben a sötét, nyirkos, dohos leheletű világban a legfőbb hiány a fény és a nap, ezért adja az 1975-ös kötetnek egy fényt köszöntő vers címét: Jó reggelt fény... A himnikus emelkedettség, amellyel a fény felé fordul a költő, teljesen kiemelkedik az Iluh-életműből, s ha fontosságot tulajdonítunk a kötet szerkezetének – márpedig a versek egymásutánja, egymásra utalásaik jelzik, hogy tudatos kötetszerkesztésről van szó –, úgy nem jelentőség nélkül való, hogy ez a vers éppen a kötet közepén helyezkedik el, a 126 oldalas könyvnek a 65. oldalán áll. Előtte ilyen hangulatok sorjáznak: „Meghal a fény s a nyár” (75/60), utána az alantas emberi lét bugyrai sötétlenek: „Térdelek / A fenyegetések öklei / Alatt... (Napi alázat, 75/73)”, „Értéke hét általános / Arca sovány foga hiányos / ... / Életére halál a kamat” (75/75). A kötet egyetlen világító pontja ez a fényhez fohászkodó vers, mely ugyanúgy melengeti a földi árvát, mint az élet dédelgetett gyermekeit, ám utóbbiak számára ez nem életfontosságú. Különös, profán leszármazottja a Jó reggelt fény... Ekhnaton Naphimnusz-ának és Assisi Szent Ferenc Napfivérhez, Holdnővérhez imával forduló canticumának.

 

Önarcképek

Az otthonát a természetben meglelő költő keresi az okokat, amik miatt az Én kirekesztődött, s ezek között a legfőbbnek alacsony sorból származását, gyenge iskolázottságát tartja. „Nincs diplomám / Se egy / Se három...” (75/74), kezdi a leltárhiányt, s ez a leltározó verstípus meghatározóvá válik az önarcképek között – ebben is rokona az önmagát kívülről, önironikus fintorral szemlélő Ladányinak. Iluhban nincs önirónia, csak szomorúság: „Értéke hét általános / ... / Fizetése kétezer alatt / Életére halál a kamat...” (75/75), vagy – ismét Ladányit maga mellé szólító – dac: „Mi vagyok s mijeim vannak / Kérdezik serpenyő-fejű értékmérők / Van egy lakásom s azon ablak / Néhány albérlő csótány / Félelem-zsúfolt földrengést érző szívem / S egy pár jól megrugdosott bokám”, s a vers végén a felcsattanó önérzet: „Faggatóim mim-vanolóim mim-nincselőim / Azért a jövőre hagyok egy vers-madarat” (96/15). A „nyomot hagyni” hasonlóan kerekedik felül a reménytelenség versének végén: „A cirógatástól / Elpiszkolt remény / ... / A fizetség naponta érte / Egy kusza költemény” (75/112). Erőteljesebben önérzetes verseiben már nem a tudás hiányát okolja mellőzöttségéért, hanem saját tisztaságát a tisztességtelen világban. „Én a törvények / Szerint élek / Mégis / Akik megszegik / Életük szebb / Sorsuk emberibb” (75/68). Erkölcsét csak saját mércéjével méri, ezért vállal közösséget a nyomorgókkal: „Kit érdekel / A hiúság / A pompás dáridó / Amíg a nyomorúság / Palotáiban / Élnek még szegények” (75/24). A tisztesség, a dac, a kiállás ars poeticá-ját írta meg Szívrepedésig címen (75/69): „Rá kén’ kiáltani azokra / Kik az aljasát védik / Rálépni a ficsúr gazokra...”, és a vállalását mindezekkel szemben: „A porbahagyottakhoz lehajolni / S felemelni az égig / A jog zászlaját vinni-vinni / Szívrepedésig”. Párverse ez a fentebb idézett, a törvényes élet mellett tett hitvallásnak (75/68), amely gondolat általánosítva, univerzálissá növelve is megjelenik: „Tenni csak / Annyit akarok / Mi másnak / S magamnak / Hasznos / A valóságot / Akarom / Felemelni / A naphoz” (75/111). Az univerzum felé táguló kép a költői ént is kozmikussá növeszti: „Látod én tudok a csillagokkal / Játszani / Versenyezni a széllel / Hömpölyögni a hullámokkal / S verekedni az éggel” , majd emberközpontú szemléletének megfelelően emberléptékűvé változtatja vissza: „Tudok ujjam hegyére tenni / Szállni nógatni / Pettyes bogarat” (75/115).

A magát erkölcsében tisztának érző és valló ember tartásával szólal meg az önarckép e büszke típusában: „Én a munkámból / Úgy akartam megélni / Nem különbül / De éppen annyira / Mint egy gőgös / Főmérnök fia” (75/109), és joggal figyelmezteti kötelességére az őt semmibe vevő hazát is: „Nekem nem akárki adósom / ... / Boldog jövőmmel te tartozol / Nekem fiadnak hazám” (75/110).

    A világban betöltött szerepét egy különös párversben rögzíti: az elsőben (Tuskót faragok) a teremtő ember pozitív tevékenységét mutatja be: „De hiszen én tuskót faragok / Abból szobor lesz egyszer” – egyidejűleg idézi meg a mitikus Pügmaliónt és Gepettót, a mesebeli Pinocchio életre bűvölőjét, míg a párversben úgy mutatja be magát, mint készre faragott, torzíthatatlan-megmásíthatatlan teremtményt, aki éppen sziklaszilárdságában szerethető vagy gyűlölhető, de örök értéket – s ezzel némi örökkévalóságot – hordozó lény (75/56).

 

Szembenézés a halállal

Az önarcképét oly határozottan, keményen megfaragó költő portréját életvitele hitelesíti: ilyen volt Iluh István, az egyedi, egyszer élt ember. Érdekes módon halálában nem áll ilyen magányosan valami sziklaszirten: elmúlását a természetbe simulásként, a más emberekkel való összeolvadásként képzeli, s ezáltal válik halál-képe egészen panteisztikussá, a többi emberi sorsba kapcsolódva közösségivé. E közösségi és egyben panteisztikus halál nagy verset kap: Reménnyel veretve, amelynek refrénje – tisztán és variált formában is ismétlődve – erősíti a közösséget jelző többes szám első személyt: „Jaj nem szeret minket az isten”, és ez a közös feljajdulás kíséri a vers közös cselekvéseit-eseményeit a „Csepergünk záporozunk”-tól kezdve az utolsó felkiáltásig: „... isten / Halállal balzsamozza madár-szívünket / És gyászt fakasztó félelemmel lepecsételi a szánkat”, amelyek mint a közös sors kiteljesítői, mind a természetben feloldódás folyamatát alkotják (96/40-41).

    A kollektív halál nemcsak egy eljövendő vég látomásában jelenik meg a költő előtt, hanem a történelemben valóban végbement tömegkatasztrófák emlékeként is kísérti. Minden, valaha megtörtént genocídium feloldhatatlan lelkiismeret furdalással gyötri (96/54), szinte saját testében éli meg az emberiséget ért borzalmakat, hasonlóképpen, mint Pilinszky János, a „szenvedő misztikus” (Radnóti Sándor könyvcíme). Iluh azonban nem misztikus, „csak” mindenkivel együtt szenved, mind a magyar történelem nagy mártírjaival („Emészt a nyomorúság / S a számban forgatom / Dózsa György húsát”, 96/54), mind az Auschwitzban elpusztultakkal (96/58), mind a kipusztított falvak népével és magával a faluval mint a társadalmi fejlődés meghatározott településtípusával (96/59).

    Iluh történelemben él: sejtjeiben őrzi őseinek múlt életét, idegeiben szenvedi környezetének jelenét. Ám ennek a költőnek jövőideje nincs: egyetlen verse sem tekint túl a mán, nem töpreng jövőképen, utódoknak hátrahagyandó örökségen. Halálával megszűnik élete, lezárul a biológiai folyamat, és időtlenül húzódik át a természet örök jelenébe. Ezt a jövőnélküliséget nem fogalmazza meg, tételesen nem is tudatosul benne. Csak a vers őrzi a személyes jelen beépülését a kozmikus öröklétbe: „Lassan könnyűvé válok / Alkonnyal takaródzom / A földön átszivárgok / Hát ennyi a sorsom / Alkonnyal takarózva / Érek éjszakámig / Anyám csontjaiba fogózva / Maradok föld-halálig” (96/64).

 

A szépségben meglelt öröm: Felhőteve hátán

Iluh otthontalan a városban, otthontalan a faluban: otthona az ember nélküli természet. Társai az állatok, akikről meséket ír gyermekeinek, az emberi lét azon fokán élő lényeknek, akik még közelebb állnak a természethez, mint a társadalomba való beilleszkedéshez. Az állatokat karakterképekben jeleníti meg: így kelnek életre a nyúl, a kutya, a cica, a csiga, a kisegér, a róka, „és még sokan mások”, akiknek eredeti állattulajdonságaik mellett (ezeket Iluh didaktikus célzattal, még hangjuk utánzásával is megeleveníti) természetesen emberi jellemvonásaik is vannak. Ezeknek szemléltetése, kigúnyolása vagy dicsérete az állatmese műfaji sajátsága már keletkezése óta (Arkhilokhosz, Aiszóposz, Phaedrus, Babriosz – hogy a példaadó ókoriak közül csak őket említsem), Iluh is él vele: a Pohárálom-ban például a nagyravágyást, pöffeszkedést tűzi tolla hegyére (06/11). Másokat példaképként állít a gyermekolvasók elé: az adott szó fontosságát a kotyogó tyúkkal mondatja ki (06/40). Ebben a világban a természet és a társadalom egymásra vetítődik: társadalmi-emberi vonásokat öltenek a természeti lények. A már korábban is felismert antropomorfizáló hajlam itt nemcsak a természet jelenségeire terjed ki, hanem az állatokra is, „akik” Iluh tájaiban mindig magányosak, magukban hordozva azt az életérzést, ami Iluhot haláláig kísérte. Az állatok nem játszanak egymással – egy vers egy-egy állatkép –, legfeljebb marakodnak (a pulykák a fakutyával, 06/26), a rókapártól retteg a határ (06/35), szinte drámai a kisveréb magánya (Este, 06/60-61). Ennyiben feltétlenül eltér Iluh állatmeséje a népmesétől és a fent említett irodalmi meséktől, amelyekben lehet harc vagy vetélkedés az állatok között (hiszen emberek), de vannak nagy állatbarátságok vagy cinkos összefogások a közös ellenséggel szemben (Brémai muzsikusok, A dzsungel könyve, Vuk stb.). Iluh állattársadalma magányos egyedekből áll.

    Pedig sok mindent megtanult a népmesétől: toposzokat („ha nem hiszed, járj arra”), a hármas szám hangsúlyos szerepét (három szekerce, három tölgyfa, három kalapács a Ha én egyszer-ben, 06/7-8). Ugyanitt alkalmazza a felsoroló jellegű választási lehetőségeket, amelyekben az Iluhra jellemző realitás-érzék – és nevelő célzat – úgy nyilvánul meg, hogy csupa mesterséget sorol fel („Sütök perecet / Hadd egyék a gyerekek”), boldogságot hozó vágyálmokként pedig szintén létező, de általa el nem érhető szakmákat (űrhajós, kertész – itt, ha nem is tudatosítva, de kísért a nagypapa elátkozott földű kertje! –, csillagász).

    Az állatvilág és a természet e gyermekeknek szóló művekben – meg talán azért is, mert a költő a felnőtt társadalomban idegenül, de a gyermekek világában otthon érzi magát – teljesen gyermekléptékű: a világ egyenlő a réttel, az este csillagos és tücskös, a gyermek a csillagot is olyan aprónak gondolja, mint a bogarat (06/36), a gyermek számára még nem különbözik lényegében – pontosabban homogén lényegűként észlelődik – az élő és az élettelen. Ezért azonosulhat a csillag a virággal a Pöttömké-ben, látszhatik a hold papírsárkánynak (06/14), s jöhet létre az egyik legszebb kép: „A kis sün egy bokor mögött / Teliholddá gömbölyödött” (06/44). Ezekben a képekben nemcsak a világ egylényegűsége teremti meg a mesék világát, hanem a folytonos antropomorfizálás is: a képek-metaforák alapja az állatok esetében a leggyakrabban az antropomorfizáció („a fák remegő ágán ül az ősz”, „télapó lett a tölgy”, „felleg a télanyó”, az éjnek „csillám hull fekete hajából”) a természet élettelen tárgyaiban-jelenségeiben az antropomorfizáció és a tériomorfizáció („az éjszaka ravaszdi róka”, „hull a denevér birsalma-levél”, „köd-medve hempereg”, az égen „felhő-bogár mászik” stb.) egyformán. Az alaki hasonlóságon túl a cselekvésbeli hasonlóság is generálhatja a képet: „erdőt visz hátán a domb”. Ezektől az emberi, ill. állati cselekvésektől mozdul meg, lesz elevenné az élettelen természet Iluh mesevilágában, amelyben a természeti szépség kapcsolódik össze a tisztasággal, az ártatlansággal, az örömszerzés és örömadás lehetőségével.

 

Szépség és költői eszközök

A szépség megjelenítéséhez a mesevilág eszközeihez nyúl a költő. A zeneiségre törekvés általános költői eszmény, ennek elérésében Iluh jellemzésre is alkalmas módozatokként használja a hangfestést és a hangutánzást (ki-ki-ki 06/16, Tipi-tipi-tipp-topp, Ripi-ripi-ripp-ropp 06/42), a szarka „cserrecsel” (06/31), pitymallat-pittypalatty (06/49).

    A zeneiség másik, talán legfőbb eszköze a versben a ritmus. Iluh jó érzékkel váltogatja a teljesen szabályos ritmusokat a variáltabb, bonyolultabb képletekkel. Szabályos choriambusok (– U U –) alkotják a Hópihe száll sorait (06/62), adoniszi kólonok (– U U – –) choriambusok és daktilikus sorok állnak párban a Feslik a rügy-ben (06/33); az 5 és 4 szótagú sorokból álló Tavaszká-ban (06/52) az 5 szótagos sorok ritmusa variálódik, a 4 szótagosak szabályos choriambusok.

    Verstankönyveimben ritmuselőzőnek nevezem azt a jelenséget, amikor bizonytalan, tétova, szabálytalan ritmusban indul egy vers, majd – véletlenül, avagy a költői szándék által irányítva – a szöveg rátalál egy ritmusra, amit azután következetesen végigvisz. Ilyen a Jön az ősz (06/56), amelynek első két sora 3//3, ill. 4//3 tagolású, majd a harmadik sortól kezdve felveszi a szabályos szótagszámot és ütemtagolást: végig 2//3 tagolású verssorok alakulnak. Vannak bonyolultabb ritmusai is: a Felhő-bogár sorai mind 9 szótagosak, de tagolásuk eltérő, ez adja furcsa lebegésüket az azonosság (9 szótag) és a különbözés (más ütemrend) között: 4//5 ill. 3//3//3 osztatú sorok váltják egymást. (06/53) Még bonyolultabb az enjambement-nal izgatottá-mozgalmassá tett Zúzmara csillan, amelyben a sorok szótagszáma között nagy az eltérés: egy-egy hosszú sort követ egy-egy kétszótagos (06/59).

    A gyermekvers szereti a tiszta rímeket, amelyek „felnőtt” versben gyakran „túl jó”-nak , azaz bántónak minősülnek. Itt játékos-zenei hatást keltenek: „jár a szél – döngicsél”, „zúg a lomb – hátán a domb”, „hogyha lép – szürke nép”. Ezeket még zeneibbé teszi, hogy krétikusi ritmusuk (– U –) van. A több szótagon át vezetett „hosszú rímek” szintén a „túl jó” rímek közé tartoznak, de a gyerekversben a zenei hatáson kívül a memoriter-jelleget is elősegítik: „mosolyátkoronátboronát” (06/54).

    A gyermekversekben alkalmazott költői eszközöket használja Iluh a felnőtt versekben is. Antropomorfizáláson alapuló metaforái közül a legszebbek: „A Tél a jégcsapot fonta” (75/9), „Az ég arcába dobott csillagok” (75/15), „S örökre bezárt ablakomra / Barackfát álmodik a tél” (75/29). A hasonlatok helyett szívesebben használ metaforákat, ezek közül néhány láttató-megvilágító erejű: „Síkság-életem” (96/55).

    Már szóltam kötetszerkesztő elvei közül a motívumkapcsolásról: ezzel a versek egymásutánjából bontakozik ki oksági vagy képi kapcsolat. A legerőteljesebb kapcsolás a Dózerbogárral (96/58) és a Kopjafára várva (96/59) között van, itt a második vers első sora meg is ismétli az előző vers címét. Kedveli a keretes szerkezeteket is: a háromsoros keretnek egy sorral megtoldott változatát írja a Tenni a jóért című versben (96/22-23). Előrefrénként is felfoghatóak a strófák első sorát variáltan visszahozó ismétlések („Így fogjad így-így ügyesen”, „Így tedd le így-így ügyesen”, „Így emeld így-így ügyesen”, 96/14), amelyben az azonosság és a különbözés a munka monotóniája és a fázisok közti minimális eltérés variabilitását idézi meg.

    Egész költészetére általában jellemző a szűkszavúság, tömörség, egyszerűség és az esetenként mindezekkel párhuzamosan jelentkező balladisztikus szaggatottság, drámaiság. Ennek az egyszerűségnek a legfeltűnőbb eszköze az egy sor-egy gondolat elve (75/9, 75/11), ez ötvöződhet refrénes jelleggel, ismétlődő sorokkal, ami a balladisztikusságot fokozza. Legszebb példái közül való A túlsó partig (96/48). Szűkszavúságának eszköze a díszítetlenség is: kevés jelzőt használ, inkább metaforákban gondolkodik: ez a képalkotás legegyszerűbb – de nem a legkönnyebb – módja. A tömörség iskolapéldája a mindössze négy sorba sűrített élet, amelyben beszéd helyett a részeg munkás csupán hangutánzó szavakat hallat: „Reggel azt mondta kukk / Este azt mondta hukk / Egész nap azt mondta / Hóóóóóóóóóóóó-rukk” (75/61). Ez már a versminimum határát közelítő egyszerűsítés, ami a gnómák, aforizmák, ötletversek eszköze, e műfajok általában a csattanóra végződéssel is élnek, ez sem áll távol Iluhtól.

 

Válasz a költői kérdésre

Vajon az volna-e a magyar költészet Iluh István nélkül, ami ővele? Áttekintvén a nagyon markánsra, szűkre szabott életművet, bizton állíthatjuk: nem. Nem volna az, mert hiányoznék belőle egy hang, ami csak Iluhé. Sokan vannak rajta kívül, akik hiányt érzékelnek a külső világban, de erre adott válaszuk más. Jövőbenézés, megoldáskeresése, szövetséges megszólítása – a világnézet pozitív végletén; depressziós magány, az érzelmek kiüresítése, eltárgyiasítás – a negatív végleten. Iluh megoldása – ha egyáltalán megoldásnak nevezhető – nem egy fiktív világba vagy a múltba menekülés, hanem a való világ lehatárolása az általa elfogadható tényekre és személyekre úgy, hogy a lehatárolás mindig elhatárolódással párosul: Iluh megnevezi azt, ami számára elfogadhatatlan, és leírja azt, amit elfogad. Iluh élhető világa a természeti és a gyermeki lét, ezek megidézésére alkalmazza szépséget termő költői eszközeit.

    A kiválasztott közösségért – és főként az alacsony életszínvonalon élőkért – való kiállás, érdekeik képviselete nem fér bele a ma elfogadott, esztétikai teóriák által diktált költészeti kánonba. Már maga a közösség felé fordulás sem, a mozdulni – tenni készség még kevésbé: oda került, ahová a személyesség, a véleményalkotás egésze: a törlendők közé. Delete. Kiválasztott közössége a „semmi kissorsú emberek”, akiknek érdekében, még legmélyebb depresszióját is legyőzve, a magyar költészet legnemesebb erőfeszítésével, az „és mégis” hősies elszánásával megszólal, felhívja a figyelmet – nem magára, hanem fájdalma tárgyára: „Én mégis belekiáltok / Ebbe a zűrzavaros világba / Semmi kissorsú emberek / Tengertől örökölt hangján” (75/122). Sajnos, az összetartozás heve csak őt tüzeli, és nem kap visszajelzést: „Én már régen rátok találtam / Értetek élek / Örökké de lám / Ti mikor találtok rám” ( 75/67). A kudarc világképét nem változtatja meg, csak magába fordulóbbá teszi.

    Másik „főbűne” Iluhnak a vidéki lét: aki nem a fővárosi kávéházakban, kocsmákban, gödörszínházakban szervezi meg a maga elismertetését, nem biztosítja megjelenéseit, nem rendel kritikákat, az kívül kerül a főváros-centrikus irodalmon (néhány nagyvárosunk már igyekszik kialakítani a maga saját kulturális életét), így az esztétikai diktátum előírta elhallgatás mellé kerül még a területi meghatározottság negatív konnotációja is.

    Képviseletiség és vidékiség: summázhatnám röviden az Iluh-jelenséget, avagy Iluh-paradigmát, amely minősítés anatémájával sok hasonsorsú költőtársát is sújtják. Ezért mondható tipikusnak. Pedig Iluh közös sorsunk szemléletének egy fájdalmasan sajátos módját alkotta meg. És ha képes volt bonyolult világunkban eligazodni, szelektálni a maga számára, és ezt a szelekciót megindokolni, általunk is megélhetővé tenni, mindenképpen érdemes volt három soványka kötetnyi verset írnia. Világunkat képes saját hangon intonálni. Nem a sorszámok mérik egy költő értékét, hanem az: kizendül-e egy új hang a sokszólamú költői kórusból. Teoretikus diktátumoktól függetlenül.

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.