Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

A beszéd varrótűje a hallgatás szövetében

Szabó Marcell: A közeli Limbus

Jelenkor, 84 oldal, 1499 Ft, 2016.

 

Egy régen használt, de bevett filozófiai kifejezés jutott eszembe, amikor elsőre elolvastam a szóban forgó kötetet.  A dialektika, mint költői mozzanat. „Mit jelent Žižeknél a dialektika? A bevett, tankönyvi értelmezés szerint Hegel filozófiai rendszere nagyjából a következőképpen fest: adott mindenekelőtt a kezdetben immateriális vagy ideális Fogalom vagy Szellem, melyet azonban belső ellentmondások feszítenek. Ezek hatására a Fogalom elidegenedik önmagától, majd felismeri az önmaga és saját elidegenedett formája között fennálló alapvető egységet, meghaladja az önelidegenedés alapjául szolgáló belső ellentmondást, és egy magasabb szintetikus egységben ismét azonossá válik önmagával.”1 Valami ilyesféle történés zajlik Szabó Marcell új kötetének szöveg-regiszterei között.

    „Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat."2  Írta Szegedy-Maszák Mihály a kánonokról írt kötetében. Mennyire igaz! Amikor másodszor olvassa ezeket a verseket az ember, már felfedezi a metonímikus eltolódások alakzatait. Rakja-simítja. Szabó Marcell3 a poétika építésze. Újrapozícionálja az olvasást. A retorikai terminusok, mint illesztékek, a helyükön vannak. Az eredendő szeparációk, tudat és természet, intenció és noéma, nyelv és tárgy, működőképesek. A költői „munka” nála újfent időtlen entitás. Bár a történelem kizökkentése ezúttal is csak a beszéd regiszterei között játszható le, a szándék nemes. „El fogja hinni, hogy szóba elegyedhet saját magával.” ( Kenózis méhész alakjában)

 

    Az értékszemlélet túllép a nyelvjátékon, de nem kerüli meg a tradíciót. Átfolyik rajta a szellem. Felforgatja, átgyúrja, és nem hagyja megszáradni. Minden nyers marad, de tiszta. Épp, hogy kimondott, de rejtetten cizellált. A képek ellen az első rész címe. Nem is lehet más. A létesülés előtt nincsenek elbeszélhető víziók, csak glosszolália. Mormogás, befelé hallgatózás. A nyelv érinti meg a dolgot. Nem fordítva. A tetszhalott európai idióma úgy működik Szabónál, mint Nietzsche Ausdruck4 – szindrómájában. A leplezett lényegiség akaratlanul kerül a felszínre.  A tudás előtti tudást is beemeli. Itt a nyelv konzisztenciája-koherenciája mutatkozik meg, mint architektúra. Az észlelés szinte vétek. A hallgatás is csak egy léptékváltás előszeleként fogadható el. A reflektálás distanciája viszont az egész kötetet hideggé teszi.

Nyelvileg szikárabb, szigorúbb struktúrákban gondolkodik, mint francia elődei, mégis valamiképp úgy olvastatja magát, mint a parabolák és a példabeszédek. Szabó költészete példa a arra a szimbiózisra, melynek eredményeképp az itthonról hozott tudásforma és az újonnan elsajátított gondolkodási struktúra organikusan egymásba tagozódik.

A megszólalásnak így kell igazolnia önmagát, vissza kell jeleznie önnön létállapotára. A szerzői én öntudata létfeltételeinek a metanarrációval (tehát az önreflexióval illetve az önértelmezéssel) összefonódó értékszemlélete ez által válik világképpé.

    Mint szövegfolyam, a második „ciklusban”, a szemünk láttára, nő fel egy folyószöveg. Olvasás közben azon kapjuk magunkat, hogy a szöveg által lesz konstituálva egy nyelv. Negyven oldalas vers. Szemantikai torlaszok, gondolat-völgyek övezik a metaforikus hiány hegygerincét. Nem beszélve az önreflexió albioni atmoszférájáról. Kitűnő plugin. Szabó Marcell könyvecskéje, avagy szöveg-együttese, akár egy szoftvermodul. Két hasábban fut, sorai közé apró fényképek ékelődnek. A jobb oldali hasáb műfajilag heterogén „ötvözet”: népmesék, drámatöredék, egy boszorkányper leírása, gazdaságtani útmutató, plakátszöveg. A bal oldali, egy Tintoretto-festményből (pásztoridill) kiinduló ekhprasis mellett futó idézetek. Artaud és Mallarmé is megirigyelhetné. Egy sínen fut a gondolatfoszlány a kvantummechanikával. Juhász Ferencnek és Határ Győzőnek tetszene. Csak ez a metapoétika terepe immár. A világteremtés anti-utópiája. A szokvány és a szabvány csíkokra vágott analízise.

    Periodikus „rések” vannak a szöveg jelentéssűrűségét alkotó „szöveten”. Mint rezgések, vibrációk vagy hullámmozgások, emelkednek fel, süllyednek alá a szintaxis mátrixai, mind a makro- mind a mikro-kontextusban. A horgolás hurkai között átfolyik-átbújik a saját megszólalását visszavonó szándék (keiner ruft). A konnotáció halála. A Szabó Marcell-paradigma.

    Sipos Balázs az Élet és Irodalom hasábjain írta a könyvről: „A kötetet az utóbbi évek jelentős irodalmi teljesítményei (például Bartók Imre regényei, Nemes Z. Márió Hercegprímása, Lanczkor Gábor Folyamistene) mellé állítva megállapítható, mind markánsabb hangot üt meg egy új nemzedék. Ez az Én perspektívájától, ezzel együtt a – naiv valóságreprezentációként értett – realizmustól elmozduló, az Én előzetes (nyelvi, fenomenológiai, biológiai) feltételeire rákérdező, az irodalmat nyelvi eseménynek tekintő szemlélet. Erős filozófiai és poetológiai érdeklődés jellemzi, s amelyet összefoglalóan – Nietzschére, Foucault-ra, Deleuze-re, de Nádasra, Tandorira is utalva – „poszthumánnak” szokás nevezni. A Limbus ennek a szemléletnek a legsokszínűbb lírai kifejtése.” ( ÉS, 2017. február 10.)

    „A platánsor és az elméretezett, /neobarokk kastély között félúton, /ahonnan a fiatal park szabályos /vonalaira, rejtekeire és kiugró/szoborcsoportjaira abban / a késődélutáni órában a legüdítőbb / rálátás nyílott, az először alig / érzékelhető, majd percek múlva/ kézzelfoghatóvá váló belátás.” (A nagy kúp) A hömpölygő-pulzáló intelligencia anamnézise ez. Ahogy a merőben új beszédmód keresésének mozzanatai közé visszalopakodik a régmúlt, mint nyelv. A szerzői én erre reflektál rögtön. Nem töröl. Nunc stans (álló pillanat, örök jelen)5. Magunkhoz csak akkor juthatunk közel, ha nem maradunk meg a jól ismert köreiben.

    2016-os verseskönyvei között Szabó Marcell Limbusa az egyik zászlóshajó.

 

 1Kapellner Zsolt: Slavoj Zizek „világmegváltó” dialektikájáról. Műút.Online. 2017. január 22.
2Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Alföld Könyvek, Debrecen. 1998. 79
3Szabó Marcell, 1987-ben született Szegeden. Első kötete, A szorítás alakja 2011-ben jelent meg. A Versum (www.versumonline.hu) szerkesztője. Fordításai francia nyelvből jelentek meg (Antonin Artaud, Roland Barthes, Francis Ponge). Párizsban él..
4Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika, Kalligram. 2007. 329. o.
5Radnóti Sándor a Revizorban megjelent kritikájában (Ártatlan szörnyeteg, recenzió George Didi-Huberman: Túl a feketén / Jelenkor Kiadó könyvéről ) idézi Heller Ágnest, aki Boetius szókapcsolatát használta. „Álló pillanat. örök jelen”)

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.