VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Jahoda Sándor: Művészi történelem - Kaiser László novelláskötetéről
Jahoda Sándor: Művészi történelem (Kaiser László novelláskötetéről)
Kaiser László: A fekete emberek, novellák, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2014 … és akkor 2014-ben megjelentek a fekete emberek… Jaj, nem úgy értem! Azt akartam mondani, hogy 2014-ben megjelent Kaiser László: A fekete emberek című novelláskötete, a Hungarovox Kiadó gondozásában. Erről van szó, semmi egyébről. Kaiser Lászlót mindazonáltal: a költőt, írót, esszéistát, nem kell külön bemutatni. Eddig már 20 kötete jelent meg, a legkülönbözőbb műfajokban. Ez, azt hiszem, önmagáért beszél – A fekete emberek azonban (potenciálisan), mindenkiért és mindenkihez. A tizenkét novellát tartalmazó kötet, valóságos történelmi (idő)utazás élményét nyújtja az olvasónak. A szerző, a kisgyermekkorán át – és azon túl –, egészen a mai máig „kalauzolja” az olvasóközönséget. Egyfajta lassú fölmerülés ez, a messzi múltból, a kétezres évek közepéig – melyet egy merész, mentális mozdulatú fejesugrás – vagy ha úgy tetszik: alámerülés, alászállás – az időbe, előzött meg.
Mélységes mély a múltnak kútja – írja Thomas Mann, a József és testvéreiben. És minden ember – de kiváltképp az író – jócskán meríthet belőle. Kaisernek is volt honnan, és volt mit. A – novellákbéli – dolgok, események, tulajdonképpen az ötvenes évek második felétől kezdődnek, amikor is: „Lacika kezébe vette Brumm Benőt, a duruzsoló kályha mellé kuporodott, és a maci fülébe súgta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz! (Mennyből a fák, 8.). Lacika – aki természetesen maga a szerző – egy olyan korban volt kénytelen kisgyermeknek lenni, amelyről a nálánál később, vagy jóval később születetteknek szinte fogalma sem lehet – vagy, ha mégis, akkor is csak közvetve: hallomásból, olvasmányokból, fotókból, filmekből és dokumentumfilmekből „értesülhetett” róla. Már csak ezért is különösen érdekes és tanulságos, hogy az író, a nyelv eszközével, valósággal megelevenítette számunkra e kort – és mindezt (az első néhány novellában, legalábbis) egy gyermek szemszögéből.
Oly korban éltem én… – mondhatná Radnóti szavaival, Kaiser, a gyermekkoráról, amikor: „[…] iszonyú haraggal és félelemmel emlegettek egy embert, nagyon rossz bácsi lehetett, Kádár – így mondták mindig” (Mennyből a fák, 8.). Maga a kötetcímadó novella, A fekete emberek című darab, szintén a szerző kisgyermekkorában játszódik. E címet, persze, nem kell félreértenünk, hisz ezeket az embereket: „[…] így emlegették a családban, azokat a piszkos, széntől, portól, munkától sötétre színeződött embereket, akik a kocsiról a pincébe vitték a télire való tüzelőt. Meg talán azért is, mert kevés beszédű, komor tekintetű, mogorva, izzadt, büdös, köpködő férfiak voltak a szállítók” (8.).
Lacikából aztán – az időnek, vagyis a fejlődésnek, és persze az időrendbeliség alkotói parancsának is engedelmeskedve – egyszer csak Laci lesz: „Nem volt már kedve a játékokhoz, Brumm Benőnek sem tudott mit mondani” (Mennyből a fák, 9.). Hát akkor mit csinált? – kérdezhetnénk. Hogy mit?„[…] rajzolni kezdett a hóba. Rajzolgatott a fehérségbe” (Mennyből a fák, 10.). …
Később olyannyira megnőtt, akarom mondani, felnőtt, Laci, hogy „szelet vetett, vihart aratott”, magyarán: csapni kezdte a szelet a nőknek. Mindez egészen természeteses viselkedés. Csakhogy Lacinak egzotikus álmai voltak: „Álmodtál már kubai lányokról?” (A kubai lányok, 64.); mely remek novella-kezdőmondatot olvasva, mindjárt megfeszített érdeklődéssel falja tovább a szöveget a (férfi)olvasó. Laci, mindazonáltal, fényes nappal is róluk álmodozott. Még egy andalító vonatutazás alkalmával is: „[…] még a kerekek is azt csattogták: kubai nők, kubai nők…” (A kubai lányok, 69.). Aztán, egy megrendezett véletlen során – ahogy mondani szokták – az álomból valóság lett, és Laci találkozott álmai nőivel – egy egész csapattal –, és bizony nagy örömmel állapítja meg: „[…] a szép mennyiség olyan minőséget hozhat, amely az álmok non plus ultrája. Ezt éreztem, amikor a kubai lányok körbezsizseregtek” (A kubai lányok, 71.).
Véleményem szerint, a kötet legkiemelkedőbb darabja a: Staccato, avagy egy magyar apa stációi című novella. Aki netán nem ismerné Kaisernak, a 2013-ben kiadott: Elvált apák Magyarországon című – ugyan nem szépirodalmi, de igen fontos – művét, annak is ismerősen cseng a téma. A novella témája: a válás. Konkrétabban: a válást megelőző szitu. Kaiser, pompás alkotói érzékkel, pusztán dialógusokban (egyszerű, elkezdődő, majd durván megszakadó telefonbeszélgetésekben), teljesen szikár, mondhatni eszköztelen nyelvezettel írta meg e novellát, és pont ettől üt olyan nagyot: „– Látni akarom! – Egyelőre nem. Majd! – Ehhez nincs jogod! – A gyereknek is érdeke! – Miért érdeke a gyereknek, hogy ne legyek vele. Nem hagyom! – Ne keress minket, majd jelentkezem. (Leteszi a telefont, 80.)” E novella (és maga a téma), mindenkori aktualitása végett is, gondolkodóba „kell”, hogy ejtsen bennünket. Hiszen – közvetlenül: saját érintettségünk miatt, vagy közvetve: hallomásból, akár ismerősségi alapon – szinte mindenki érintett ebben.
Kaiser László (aki költő és író) esetében is elmondható, hogy ha – és korántsem „ha” – a németben a költő – Dichter –, azaz: sűrítő, akkor A fekete emberek érvényes, jó munka, mert egyfajta sűrített történelmet – úgy általánosságban és az egyén (esetünkben az író) élettörténetét tekintve – foglalt bele 12 novellájába – méghozzá kronologikusan. De végtére is, ez mégsem más, mint – elsősorban – alkotás, vagy, ha úgy tetszik: művészet. A kötet egy tizenkét stációjú kaland. Az élet kalandja. Figyelemreméltó mű A fekete emberek. És távolról sem olyan „sötét”, mint azt a címe sugallná nekünk. Sőt.
Megjelent: 2016-10-11 16:00:43
|
