Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt: Nagytakarítás az adatok házában (Péter Erika: Elpattant zongorahúr)

 

Nagytakarítás az adatok házában

 

Péter Erika: Elpattant zongorahúr

AB-ART Kiadó, 184 oldal,2280 forint



Az aprólékos olvasás, amit a strukturalizmus a jó befogadó és az optimális interpretáció alapkövetelményének tart, valóban segítségére van az Elpattant zongorahúr műélvezőjének. Ez az olvasás nulla foka[1], ahonnan indul egy történet, innen datálódik egy elbeszélés elsajátítása, dekódolása, a legapróbb részletek felfogása adja meg a lehetséges olvasat kompakt teljességét. Hogy azt a képet is lássuk, amit a szerző akart elénk helyezni, azon a sajátos, egyénített élményen keresztül, amit mi élünk át a regény figyelmes, alapos olvasásával. Ahogy a filozófia nyelvi jellegű tevékenység, úgy az olvasás úgy képi. Vizuális keretek között játsszuk le az olvasottakat, filmet készítünk, ha összefüggésekre lelünk. S ebben az Elpattant zongorahúr hibátlan. Bőven találunk olyan fogódzókat, amelyek segítik a lineáris befogadást. Oldalról oldalra megpillantjuk a „fejlődést”, ahogy azt a régi esztétikák elvárták, de ebben a kontextusban nemcsak fejlődésregényről van szó, hanem egyfajta példázatról és tanításról, amit ízlésesen elrejtett a szerző a szövegminta mélyén.

Ebben az esetben is érvényes a narratívák törvénye, mely szerint: ahol van írás, ott a stílus és a nyelv kitapintható. Igen. A mégoly egyszerű nyelvezet is lehet bonyolult lelki folyamatok eredménye. És kisugárzója. A gördülékeny stílus is lehet: új módon modern. Poétikai-retorikai trükkök nélkül is működik a tradicionális textus.

Péter Erika, a nevet és tekintélyt szerzett gyermekirodalmi szerző, most feltárja titkait, megmutatja a szubjektumot, mint egy anatómiai „lelket”. Aki tanulságos életével szolgálta (ez a legjobb kifejezés erre) a társadalmat, a közjót. És csak azért tesszük múlt időbe ezt a megállapítást, mert ez a mű egy lezárt korszakot mesél el. De természetesen várjuk a folytatást, amely remélhetőleg vidámabb lesz. Hiszen a megpróbáltatások és a kísértések útvesztői között slalomozó ember nem veszíti el a reményt sem a jókedvét. Aki ezeket a traumákat át-, és túléli, annak vannak erő-, és energiatartalékai.

„Azt hitte, mindenki látja, honnan érkezett.” Hangzik el a százhatodik oldalon a kulcsmondat. Valóban úgy élünk és úgy gondolkodunk, hogy közben érezni véljük valakik rajtunk nyugvó tekintetét és tudását. S ha tévedünk is, nem nagyot. Egy-egy vizslató nézés valóban alakíthatja napjainkat, perceinket. Még akkor is, ha nem szurkoló és rajongó személyek kíváncsiságáról van szó, hanem ellendrukkerek fürkésző rápillantásáról.

A regény érdekes. Ez a legjobb szó. A hétköznapok és a töréspontok története. A sors töréspontjai azok, honnan más emberként állunk fel, mint amilyenek voltunk. A fiú elvesztése, az anyai érzések tüze s viharos hullámzása-zajlása mind egy páratlan életút tanulságait hordozza. Traumatikus töréspont. Az anyai szubjektivitás valóban tüzes, elsöprő erejű tud lenni s olykor sebeket is okoz a pozitív önzés oltárán. S ott az ezredforduló előtti hangulat, Magyarország tónusai. A felemelkedések- leszállások, a mélyrepülések és szárnyalások amplitúdói. Jól megrajzolva, ironikusan ábrázolva.

„A vonuló felhők, a lombok között befröccsenő késő délutáni nap, a levelek fonákján felcsillanó, bágyadt fény eszébe juttatta a fejük fölött lebegő időt.” És nagyon empatikus a folytatás: „Felsóhajtott.” És hogy mire gondol a narrátor, az már másodlagos. Mégis érdekessé teszi, a mögöttes ábrándokat, az elillanó emóciókat is. Az új munkahelyekkel kapcsolatos szorongások ecsetelése, az emberi kapcsolatok és az események leírása hiteles. Van benne némi Sántha Ferenc-féle realizmus. De a költőiség mindig átszövi.

A szorgalom, az igyekezet genealógiája ez a könyv. De annak felülírása is. Mert tudatosítja, hogy nem a teljesítmény tesz boldoggá, hanem a bizalom. A lélek szabadsága. Még akkor is az életre szavaz a főszereplő, amikor a tragédia túlélhetetlennek tűnik. Még az idegosztály is lehet egy új kezdet.

Nyugodt és békés világ. A könyv szereplői ott hajtanak virágot, ahová ültette őket a teremtő. Gyökereiket nem veszítik el. Erőt merítenek döntéseikhez a sors meglepetéseiből. Alkalmazkodás, karrier és család. Nehezen összehangolható entitások. Mégis, minden életút másként reagál rá. Ezt is megmutatja ez a mű. Anna, Matild. Gábor, Gergő, Jancsi. Mind egy-egy novella. A praxisból ismert karakterek, de összetéveszthetetlen figurák.

„A bor kifogy a pohárból, a papír a nyomtatóból, felszaladnak a harisnyák, kiolvassuk a könyveket, befejeződik a háború, elmúlik a harag.” (182. oldal) A szerző viszont nem elégszik meg a tények tudomásulvételével. Mert önmagáról magára szituációra akarja irányítani a figyelmet. Reflektál a következményekre. Ha elpattan a zongorahúr, jön a vers, a mindenkori ember imája. Az írás vigasza.

A recenzió címe az ötödik oldalról vette az ötletet. Ott úgy hangzik a mondat, hogy: „Fel s alá járt a lakásban. Szeretett volna a vele kapcsolatos adatok tárházában nagytakarítást végezni.” Ezt nemcsak a regény elbeszélőjének kell végrehajtania, hanem ezzel célt és feladatot kínál fel mindenkori olvasójának is.

 

 


[1] Roland Barthes: A szöveg öröme : irodalomelméleti írások. Osiris 1996. Budapest

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.