VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Draskovics Edit: Versekből kirakott jövő
Bánki Éva harmadik regénye, a Fordított idő számos meglepetést tartogat. Már a megjelenésének a körülményei se mondhatók szokványosnak: mielőtt a Jelenkor a szerző neve alatt megjelentette a művet, különféle középkor-rajongó oldalakon, a facebookon már felbukkantak a regény epizódjai, mint „fordítások”. Mintha csak egy középkori regény megszületésének a tanúi lennénk. A megjelent művet, ezt a lenyűgöző és roppant szerteágazó történelmi regényt nemcsak a szerzői utószó vagy a középkori margináliákat imitáló illusztrációk teszik a különössé, hanem a kalandregénybe (látszólag) nem illő versbetétek is. Pedig N. herceg regényben idézett költeményei nem (vagy nem elsősorban) a középkori „hangulat” megteremtését szolgálják, hanem narratív funkcióval is bírnak. A mű két főszereplőjét, Rioldát, az életrevaló és ügyes kamaszlányt, Illighaent, a tudóst sokszor ezek a furcsa, „érthetetlen” versek inspirálják. Mostani elemzésemben ezeknek a szövegközötti versek funkcióját veszem górcsó alá.
A rejtélyes N. herceg – mert a versek szerzőjéről, magáról a költőről semmit nem tudunk meg – dalai se témájukban, se formakincsükben nem emlékeztetnek a trubadúrversekre. Cinikus hangvételű, könnyed szabadversek, melyek zavarba is hozzák a „kortárs”, azaz a regényben szereplő kora középkori olvasókat. Túlságosan meghökkentőek, jegyzi meg róluk többször is a regény két főszereplője, Riolda és Illighaen. És mintha ezek a szerelmi költemények nem is a szereplők életeseményeihez kapcsolódnának. A Fordított időben – ne feledjük, ez a mű egy fantasy és egy hagyományos történelmi regény ötvözete – az emberek képesek a jövőre is emlékezni, és ezt a „kifordított emlékezést”, azaz ihletett jövőbe-látást sokszor épp ezek a költemények vezetik be. A lírai betétek tehát amolyan időkapuként is működnek a szövegben, elbizonytalanítják saját jelenvalóságuk tudatában a szereplőket. Így Illighaent, a krónikást is: „Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Nem is tartotta valószínűnek, hogy fél évszázaddal ezelőtt I. Bandemag király a kecskék és asszonyok társaságában a szigetre cipelt volna egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg korábban járt volna itt? Illighaen zavartan felegyenesedett. Most élte át először, hogy az idő semmit nem jelent…-”. (49.) Ezután következik majd a király kérdése: „– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?” A rejtélyes versgyűjteményt az elátkozott sziget könyvtárában találja a normann udvar krónikása, és ez a különös „lelet” vezet majd további nyugtalanító felfedezésekhez, pl. a vele egy időben élő Aldora lovagregénybe illesztett történetének megtalálásához. És bár maguk a versek nyugtalanítóak, furcsák, hangsúlyosan „idegenek”, azért Riolda önreflexiójában is fontos szerepet játszanak. Sjönnel bolyongva, az arab támadás után az a vers jár a fejében, amit „még gyerekkorában hallott a névtelen szigeten” (213.) Ráadásul nemcsak maguk a versek, hanem a kéziratcsomó is – amivel fél egy szobában aludni a normann udvar krónikása – szimbolikus fontosságot kap. Riolda ennek egy lapjára írja majd Etelridnek, az angolszász királynak szánt levelet. És bár a regény legszebb versét nem tulajdonítja egyértelműen az elbeszélő N. hercegnek, a dikció nem sok kétséget hagy:
„Míg súlytalan vagyok a gyönyörtől,
De vajon N. herceg egyik csodálója, Illighaen miért tartja nemcsak nyugtalanítónak, hanem „romlottnak” is ezeket a verseket? Talán mert olyan szerelmi szenvedélyről és önfeladásról beszélnek, amely a két főhős életétől idegen. Mert bár az igazi lovagregények értékrendjétől elválaszthatatlan a szerelem, a Fordított időben (ebben a „ki-fordított lovagregényben”) szinte senki nem engedheti meg magának, hogy szerelmes legyen. Riolda, a regény hősnője elfogadja Sjön társaságát (mulattatja és meghatja a fiú gyerekes ragaszkodása, és persze mindvégig kitart mellette), de ezt a szövetséget talán mégsem nevezhetjük igazi szerelemnek. A neki igazán tetsző férfiaknak, Igrijnek és Knut hercegnek – a saját jól felfogott érdekében – meg sem próbál a közelébe kerülni. Illighaen számos nőhöz (Rioldához is) erotikusan vonzódik, de ez a vonzódás már-már személytelen és szinte mindig intellektuális természetű. Hildi és Aldora, a Fordított idő két szépasszonya pedig a szexualitást csak a túlélés és bosszú eszközének tekinti. Természetesen ebben a regényben is vannak igazi szerelmesek, például Vilmos herceg, aki az aggkori fellángolásért az életével fizet, vagy Gundur, az ír király, aki Aldora kedvéért a trónját veszti el. De ha szerelmesek vagyunk, akkor a saját biztonságunkat kockáztatjuk, mert a beteljesült boldogság illúziója nem megsokszorozza, hanem csorbítja a szabadság-lehetőségeinket. És a regény szorongató álnokságokkal, politikai játszmákkal teli világában a vágyaink meg is bélyegeznek bennünket. Báeldunt, a saját apját gyűlölő ír királyfit (mint ahogy Oidipuszt) azzal vádolják, amit szeretne elkövetni: egy anyafigura megerőszakolásával és egy apa, a herceg megtámadásával („Anyád, igen” fejezet) – de ezeket a bűnöket Báeldun tulajdonképpen soha nem követi el. Mert Báeldun gyáva. És ő is, mint a regény többi szereplője retteg attól, hogy a vágyai „kiderülnek”. Amúgy nem ok nélkül: a névtelen gyilkos – talán épp a vágyai miatt – bűnbaknak szemeli ki. A versek a maguk „idegenségével” amolyan remény-horizontot képeznek a szövegben. A főhősök nem elfojtják, hanem a jövőbe száműzik a szerelmi boldogság, azaz a vágyak megvalósulásának lehetőségét. Mert nem akarják, hogy ami a szívükben van, beteljesedjék. És mégsem tudnak a beteljesülés vagy akár a „kimondás” lehetősége nélkül élni. Ez a furcsa kettősség nagyon jól illik a regény lezáratlan időviszonyaihoz vagy akár a jövőbe látás képességéhez, amit a szöveg oly sokszor tematizál. És enélkül a megejtő lírai lezáratlanság vagy bizonytalanság nélkül a kora középkor ádáz hatalmi játszmáit, történelmi fordulópontjait bemutató remek regény is szikárabb vagy szegényesebb lenne.
(Bánki Éva: Fordított idő. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2015.)
Megjelent: 2015-11-17 17:00:00
|
