Videó

A PécsTV videója




Keresés a honlapon:


Verebi Máté „Blog az antik Rómában" – Hyperión 2017

 

Verebi Máté „Blog az antik Rómában" – Hyperión 2017



Amantius vagyok, a Colosseum állatgondozója. Nem mondhatnám, hogy átlagos életem van. Egy labirintusban élni a föld alatt nem éppen egy álom, viszont olyan titkokat ismerek, amelyeknek csak kevés ember van a birtokában. Hogy milyen titkok rejtőznek az épület falai között? Nektek elárulom, de csak nektek!



„…a jelen nem tör meg, a jövőtől nem félek.”
Marcus Aurelius-Elmélkedések, IV.könyv, 49.

Mithras adjon egészséget nektek, hőn szeretett olvasóim! A mai történetem mottójául eme szövegrészt választottam, mivel amit elmondok, vagy 12 évet nyúlik vissza az időbe, Lucius Calpurnius Pios és Publius Salvius Iulianus consuli esztendejébe. Viharos év volt ez mind a nagy nyugati birodalom, mind az én életem jövőjét tekintve.    
    Akkor még egy, a Rómával szövetségben élő klienskirályság egy lakosa voltam. Testőrként dolgoztam egy módosabb úr házában, alig voltam 25 esztendős. Hmm, hogy is hívták a várost? Ah megvan, Palmyra! Ott nőttem fel, ott tanultam harcolni, jól éltem egészen addig, míg szörnyű híreket nem hoztak messze nyugatról: Az isteni Imperator Marcus Aurelius Antoninus Augustus az istenek körébe emelkedett. Ez nem jelentett jót Palmyrának. Ott, keleten a császár jobbkeze, Caius Avidius Cassius volt élet és halál ura, akinek 7 legio állt rendelkezésére. Sosem gyűlöltem Rómát, de a katonáit ki nem állhattam. Nem sokkal északabbra a szülővárosomtól, Antiochiában császárrá kiáltották ki Avidius Cassiust. Mindenki rajongott érte, különösképpen a katonái. Jómagam már gusztustalan vonzódást láttam a dölyfös Cassius és a legioi között. Miért imádják ezek a legionariusok annyira? Hiszen a legkisebb függelemsértésért is kövezésre ítélte a szabályszegő katonát. Érthetetlen. Sosem értettem meg, hogy a rómaiak miért vannak annyira oda az ő disciplinájukért. A másik véglet persze az elpuhult kis görögök, a kis graeculusok, akik már évszázadok óta nem láttak háborút.
    Nem akartam Cassiust császárnak. Még a kikiáltásának éjszakáján hangot adtam az ellenszenvemnek természetesen két szolgálaton kívül lévő legionarius közvetlen közelében, Antiochiában. Mondanom sem kell, megtámadtak. Nem volt náluk gladius, de a pugiójukat magukkal vitték az esti tivornyára. Nekem rontottak, hiszen nem tartottak attól, hogy egy ismeretlen, nevenincs kis lakost megölnek. Ahogy az első támadott, kicsavartam kezéből a tőrt és markolatig döftem a mellkasába. Nem viseltek vértet, én is csak a katonai övükről tudtam, hogy katonák. A másik kettő bajtárs nem szólt semmit. Ilyen ellenállásra nem számítottak. Én viszont másra nem számítottam: dörgő lépteket hallottam magam mögött. Megérkeztek a vigilek, akik azonnal meglátták előttem a halott katonát, valamint a véres tőrt a kezemben. Letepertek, és egyikük a botjával halántékon vágott. Vakító villanást láttam, majd minden elsötétült.
    Most jogosan kérdezhetitek, hőn szeretett közönségem, miért nem öltek meg a vigilek? Magam sem tudtam. Egy ketrecben ébredtem, amit két teljes fegyverzetű római nehézgyalogos őrzött egy tábor közepén. Sajgott a fejem és sípolt a fülem. Nem tudtam mennyi idő telt el az esti incidens óta, de tudtam, hogy bajban vagyok. Nem telt el sok idő, talán egy nap, amikor kiengedtek az apró ketrecből. Itt tudtam meg, hogy már nem Antiochiában vagyok, hanem egy messzi katonai táborban. Odavezettek egy asztalhoz, majd közölték, hogy fogjam be, és hogy meg fogok halni. Még fel sem eszméltem, hiszen rettenetesen elgémberedett a lábam a ketrecben, erre közlik, hogy meghalok? Felvethetitek a kérdést, hogy nem számítottam-e erre? Dehogynem. Csak nem ilyen módon. Az asztalon ugyanis gladiátorfegyverek feküdtek. Megkérdezték a nevem, de nem akartam ezeknek a beképzelt rómaiaknak elmondani, ezzel bemocskolva családom becsületét. Annyit vetettem oda nekik: Amantius. Ekkor az egyik magasabb római hasba vágott a pálcájával.
-„Uram” a megszólítás, ha centurióval beszélsz, megértetted?!
Kétrét görnyedtem az ütés erejétől, próbáltam levegőt venni. A centurio ismét ütésre emelte a szőlővessző pálcáját.
-Amantius, uram!- vágtam rá gyorsan, mielőtt lecsaphatott volna a védtelen fejemre.
A centurio gúnyosan mosolygott, majd odaszólt az ügyeletes katonáknak.
-Ebből a gyerekből andabates legyen!
Nem értettem, hogy ezen mi olyan vicces.
    Később megértettem. Ahogy felrángattak a földről, az asztalnál álló hadsegéd egy sisakot nyomott a fejemre. Tökéletes védelmet nyújtott, legfőképpen a szememet védte! Nem volt rajta szemnyílás! A mocskok! A mocsok, álszent rómaiak! Hogy merték ezt tenni velem?
    Éreztem, hogy kezembe nyomnak egy kardot, majd taszigálni kezdtek. Hamarosan tomboló hangorkán fogadott. Gondoltam, hogy bevezettek az arénába. Ahogy vezettek, megbotlottam valamiben, és kis híján hasra estem. A közönség remekül szórakozott rajtam. Nem tudtam mást tenni, mind összeszorítani a fogaimat és sértett becsülettel tovább engedni a rángatásnak. Aztán egyszer csak megálltunk és elengedtek. Csend telepedett az arénába, majd megszólalt egy távoli hang, kicsit gúnyosabban, mint szerettem volna:
-Avidius, az andabates és Alexander, a dimachaerus.
Ezt jó jelnek tartottam. Alig konyítottam a rómaiak szánalmas szórakozásaihoz, de azt tudtam, hogy a dimachaerus két karddal küzd és nincs sok védelme. Aztán megszólalt bennem egy belső hang:
-Ne örülj barátom, a te szénád sokkal rosszabbul áll!
A közönség ordítani kezdett. Nem halottam, hogy a mérkőzés vezetője parancsot adott volna a küzdelem kezdetére, de valószínűleg azért mert e közönség morajlása elnyomta. Későn vettem észre a hibámat. Egy hatalmas ütést éreztem a sisakomon, majd egy vágást a bal felkaromon. A sebről sebtében megállapítottam, hogy nem súlyos, ezért józanul kezdtem gondolkodni. Mordulást hallottam a közelemből. Az agyam azonnal felismerte a hang forrását: ellenfelem készül döntő csapást mérni rám. Levetettem magam a földre a feltételezett ellenség lába elé. Az istenek a megmondhatói, hogyan sikerült, de az ellenfelem, átesett rajtam. Noha nem terült el, csak megbotlott, ez az idő épp elég volt nekem, hogy felpattanjak, majd megfordulva vagdalózni kezdjek. Ahol a pengém húsba hatolt, megállítottam a kardom és szúrtam. Éreztem, hogy betalált, meleg vér fröccsent a kezemre. A közönség csalódottan felbődült. Úgy éreztem, már levehetem a sisakomat. Vakító napfény bántotta a szemem, majd miután hozzászoktam a fényhez körbenéztem. Fából ácsolt amphiteatrum közepén álltam, amit valószínűleg Cassius építtetett sebtében a tábor közepén, hogy a hatalmát biztosító katonái kedvében járjon. A nézők között csak katonák voltak, akik nyílván ellenfelére fogadtak. Egy signifer járt körbe a lelátókon, és szedte be a pénzt a csalódott katonáktól. Néhány helyen ujjongókat is lehetett látni, akik jóval nagyobb szorzó mellett fogadtak rám. Álszent katonák! És még ezek merik istenüknek hívni Mithrast, a legfőbb napistent? Hogy merte Róma átvenni az ő keleti isteneiket? Hát igen, akkoriban ilyen gondolatok, radikálisabbnál radikálisabb gondolatok jártak a fejemben.

    Most végre eleget tettem a kéréseiteknek, olvasóim, és megosztottam veletek a múltamat. Innen már kitalálhatjátok, hogyan lettem gladiátor, hogyan szabadultam fel. Hála az isteneknek, időközben kiderült, hogy az isteni Marcus Aurelius dominus nem halt meg, Cassiust, a kelet oroszlánját pedig megölték.
    Miután felszabadultam, nem tudtam mit kezdeni az életemmel. Annyi pénzem nem volt, hogy hazautazzak, tehát a leghatalmasabb aréna, az Amphiteatrum Flavium szolgálatába álltam. Azt hittem, doctor leszek, és meggazdagodhatok gladiátorok kiképzésével, de nem így történt. Állatgondozó lettem.
    Itt szeretnék egy kis interaktivitást vinni a blogomba. Ha ismertek olyat, aki szívesen alkalmazna egy volt gladiátort, akár testőrként, akár kiképzőként üzenjen! Természetesen nem ingyen kérem tőletek ezt a szívességet! Cserébe olyan titkokat árulok el nektek, amelyeket bizonyára érdekesnek találtok majd! Legszívesebben a Flavia Pannonicánál helyezkednék el. Ez azonban sajnos lehetetlen. Nem vagyok római állampolgár, nem birtoklom a civitas romanát, tehát legionariusként nem csatlakozhatok a dunai flottához. Igaz, segédcsapatos auxiliaris még válhatna belőlem, de 25 évet kellene szolgálnom a sasokat csökkentett zsold mellett, mire megkapnám a polgárjogot.
    Visszatérve a titkokhoz: bár nem olyan kellemes a föld alatt tölteni egy napom javarészét, azért sok érdekes dolgot tanultam. Ismerek egy Vindex nevű embert, aki állatokat szállít messzi tájakról az arénába. Legtöbbször sivatagi oroszlánokat hoz Afrika északi részéről. Egy időben azonban már nem szállította ezeket az állatokat. Megkérdeztem tőle, hogy miért. Azt mondta, hogy elfogytak, és a vadászok már nem találnak elég oroszlánt. Én mondom, a jó öreg Cicerótoknak igaza volt, rómaiak! Micsoda fenséges állatok vesznek oda a semmiért! Fajok pusztulnak ki a szórakozásotok miatt! Hát nem tisztelitek az állatokat? Nem ragasztjátok hőseitek nevei után, hogy „az oroszlán”?
    Bizonyára azt sem tudtátok, hogy egy nagyobb ünnep alkalmával a játékok több száz gladiátort is a halálba küldenek! Csak halkan jegyzem meg, hogy a gladiátorok között rengeteg politikai fogoly is van. Noha ezek nem előkelőek, ezért érdemes észben tartanotok, mit ejtetek ki a szátokon! Talán ők jobban járnak, mint a szenátor rangúak! Értük egy éjszaka kiküldik a praetorianus gárda egy contuberniumát, majd soha többé nem látják őket, sem a családjukat. Ez köztudott, az azonban, hogy ezután mi történik velük, már nem annyira. Zömével a Palatinus dombon álló hatalmas palota egy eldugott kis tömlöcében halnak szörnyű halált a császári kínvallatók gyakorlott kezei által. De néha én is láttam olyat, akit szenátorként ismertem, mégis az arénában végezte a vadállatok előtt, zsákkal a fején, hogy a nép ne ismerhesse fel szeretett képviselőjét a senatusból. Igen, ez Róma: elvileg a császárpártiak s a köztársaságpártiak uralják a politikát, azonban ez csak a látszat. Ha valamelyik köztársaságpárti hangot ad nézeteinek, vagy az arénában végzi, mint azok, akik abban a bűnöző, keresztre feszített iudeai ács fiában hisznek, vagy még egy kihűlt holttestek találnak a Tiberisben. Egy biztos: sok Caelius-dombi villa üresen maradt a császárság alatt. Hiába uralkodik az isteni Marcus Aurelius, ha nem tesz eleget ezeknek az intézkedéseknek, a császárságpártiak megölik és új, instabil dinasztiát állítanak a hatalom központjába. Ezt ő is jól tudja.
    Nem állt szándékomban rátok ijeszteni, kedves olvasóim, de azt hiszem jogotok tudni az igazságról! És most, hogy a markomann törzsszövetség a pannóniai határon acsarkodik, még jobban tudatában kell lennetek a dolgoknak!
    A feszültség feloldásának érdekében folytatom a sort egy kicsit békésebb információval. Az Amphitaetrum Flaviumot, mint tudjátok, az isteni Flavius Vespasianus kezdte építeni, majd fia, Titus fejezte be. Azt azonban kevesen tudják, hogy az épület alatt összetett folyósórendszer van, ahol az állatokat tartják, és a gladiátorokat készítik fel. A folyósok összeköttetésben állnak a közeli ludussal. A gladiátoriskola sok helysége megegyezik az arénáéval. Bár hullakamrából mindkét intézménynek jutott, fegyverraktára csak a ludusnak van.
    Végül elárulom nektek, mitől olyan erősek a „karddal küzdők”. Nagyjából csak árpát esznek. Árpa prandium, árpa cena, mellé kizárólag víz. Ilyen táplálkozás mellett megállapítható, hogy az árpa és a víz rettentően egészséges! Legalábbis én ezt feltételezem.
    Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas kockázatot vállaltam, hogy megírtam eme blogpostot. Lehet, hogy következő este éppen értem fognak jönni a praetorianusok, majd vetnek az állatok elé, arra ítélve a lelkem, hogy örökre ezen a világon bolyongjon és kísértsen. Megmondom őszintén, félek. Lehet, hogy ez volt az utolsó bejegyzés, amit olvashattok tőlem, drága közönségem! Nekem ti jelentetek mindent! Köszönöm nektek, hogy vállaltátok a kockázatot, és elolvastátok ezt a cikket, ezzel magatokat is kitéve a veszélynek, de úgy érzem, bár nem vagyok római polgár, hogy nem lehet véka alá rejteni a Res Publica sötét kis ügyeit! Lehet, hogy egyszer még visszaáll köztársaságotok dicsfénye! Ha maholnap szegecselt saruk dobogását hallom az utcán, és éjjelek éjjelén dörömbölnek az ajtómon, ránézek majd a bal felkaromon lévő hegre, amit réges-régen egy Alexander nevű ember ejtett rajtam, és arra gondolok, hogy voltam már szorultabb helyzetben is!

    „…a jelen nem tör meg, a jövőtől nem félek.”

 

  
  

Megjelent: 2017-05-03 14:00:00

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.