Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
H okt. 23, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

" mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak. "

( Nemes Nagy Ágnes ) 

      Lázár Júla Az ismeretlen című verseskötetének mind az öt ciklusa lírai hangoltságú próza formájú emlékezésekkel indít, melyeknek alapja gyermekkori élmény, egy esetben pedig a szájhagyomány útján őrződő megrendítő családi történet. Az emlékekhez társuló tematikus rendbe szedett versek egy olyan útját kereső-járó költő önreflexiói, aki tizenhárom évi hallgatás után ( első és egyetlen verseskötete, az Ujjnyomok 1988-ban jelent meg ) a műfordítások mellett fontosnak tartja a saját hangon való megszólalást, s ehhez többnyire a szonettforma szabadon alakított változatait használja fel. A kötet másik szembetűnő jellegzetessége a dialógus mint kompozíciós versszervező elem ( párbeszéd a halott apával, a szeretővel, a fiúval, a kortársakkal és önmagával), melynek tétje -- a lírai "fejlődéstörténetet" tekintve -- nem kevesebb, mint a saját szóban való megkapaszkodás, otthonteremtés és magára találás:

" A hangomat már magam sem találom,
Remegek, mert téged legyűr az álom,
Mert nem tudom, mikor kezdődik a halál,
Mi az, amit a sziklák visszavernek,
Ha nem hang, mi ez a rettenetes
Nyugalom? Nem tudom, ki halt meg benned,
Ha sziget vagyok, azt sem akarom.
           Lehetsz sziget, csúszómászó, vagy árnyék,
           A pokol legmélyén is rádtalálnék.
           De némaság nincs. Itt sincs irgalom. "

                                            ( Töredék )

       A kötetnyitó Ajánlás -- alkotó és befogadó dialogikus viszonyára építve -- egyszerre tagad mindenfajta költői szerepfelfogást, és határolja el magát az olvasói várakozásoktól. A vers beszédhelyzetének oppozíciós viszonya szerint a megszólító ( mester? ) ellenáll a megszólított ( tanítvány / olvasó ) azon elvárásának, mely az élet köznapiságát ( "bűzös utcák", "vak fiú a metrón" ) elfedő ragyogó "hóesést" kéri tőle számon. A válaszadó a szonett szigorú formai kereteit ( 4-4-3-3 ) áttörve plusz sort iktat csattanóként műve végére, átruházván az ilyenfajta kívánalmakkal élő(k)re a versírást :" írj inkább te, tanítvány! ". A verszáró kép azonban azt sugallja, hogy a művészet ereje, szabadsága folytán mégis lehetséges a feloldódás, kiegyenlítődés költői és köznapi között : " ki- léphet hát a legszebb hómezőre, / ahol a fehér bot nem üt-vág, / a szemüveg száll, a griff letekint, / ragyog a hó. " A kibékíthetetlennek tűnő dichotómia tehát mégis megszüntethető a két horizont ("metafizikus" és "valóságközpontú", szerzői és olvasói ) egybeolvasztásával, ( miképpen a griff is égi és földi jelkép egyszerre ), s ebben a kontextusban "a legszebb hómező"-re kilépő "vak fiú" képe immár nem a valóság elfedéseként, hanem annak fikció általi felszabadításaként, azaz újraírásaként jelenik meg, s válhat a létezők heideggeri értelemben vett "világlásává", "felfénylésévé". Az alkotói és befogadói intenció elmozdulását, s az ebből következő önmagát író szöveg alakulását tekintve ide illeszkedik Paul Ricoeur gondolata, mely szerint " Az írás olyan megnyilatkozást (discours) teremt, amely megszületése pillanatában máris autonómmá válik a szerző szándékához képest... Ez a szerzőtől való önállósodás az olvasó részéről is megtörténik. A szöveg autonómiája az olvasót is elmozdítja az eredeti hallgatóság véges horizontjáról." Ekképpen a zárósor felszólítása jelentheti a szöveg létrejöttét segítő alkotó befogadói együttműködést, együttjátszást is. A kettősség lerombolásának óhaja formai szempontból is tükröződik: a kötet verseit egyaránt jellemzi a zárt formához való ragaszkodás ( " megnyugtató, szigorú, zárt sorok " ), s az attól -- és mindenfajta külső hatásra történő íráskényszertől -- való eloldódás vágya ( " a fák között már volt egy rétem, / alvó múzsámnak, tartja szépen, / ott fejét veszem. " ).
      A Lüktetés című ciklus nyitása ötéves kori emlékeket idézve -- mikor a gyermek számára még a világ (a természet ) és a maga különállása nem nyilvánvaló -- állapítja meg : " Olyan egyszerű és szép volt minden, mint az óriási fák gyökerére fölfutó moha zöldje ". A versek is egy monisztikus létélményt tükrözve mitikus tér-időmetszetből, az eredet idejéből szólnak, melyben a szubjektum részese, átélője a körülötte teremtődő-pusztuló világnak, s maga is teremtő-pusztító-megtartó a lelkében visszaverődő képek őrzésével ( " Magamba törtem / Sziklát, messzeséget "), kiárasztásával ( " aztán fák színét kapná a haja, / megörülne a kibuggyanó csöpp-nek ") ill. kioltásával ( " varjúraj fölött hegyek, / mind vesszenek, de bennem vesszenek "). Egyszerre jellemzi a megszólalás igénye ( erre ösztönzi " a lüktetés. a régi híres ének " )és a megszólalás pillanatának pontos kivárása ( " dacolni, mint a fák hajlékonyan. / kivárni, míg a nagy tánc ideér "). A kiválasztott II.-ben ( az első kötet ugyanezen címet viselő versének ismétlése-továbbírása ) pedig a "beszédes" hallgatás hangsúlyozódik, mint egyetlen olyan természetes ( s egyben Nemes Nagy Ágnest idéző morális ) létforma, mely kornak, időnek ellenáll :

"... hiába kérdik, mit keresnek
rajtad, mért ütnek, cibálnak, fölnézel
majd és nem felelsz. mert ha értetlennek
áll a világ, hát álljon, te két kézzel,

vállal, térddel tartod, mintha a sziklán
kuporogva homlokod odaforrt
volna a kőhöz, és hogy odakint hány

ezerév telt, melyik világ, mikor
pördül köréd, nem érint, csak a hullám
nyaldos, nem fáj, magad vagy ez a kor. "

     A Volt idő ciklust bevezető emlékezés szerint a gyermekkor természetközeli világa, "a gondozatlan park...a zegzugaival, a százados fáival" mint örök tapasztalati tudás őrződik : " Ott tanultam az akácokon átszűrődő napfényt, a vadgesztenyék csíkos napernyőit, a vaskos, mély gyökerek biztonságérzetét ". A versekben a mindenséget egészként átélő gyermekkor boldog és nyugalmas időtlensége ( "volt idő...") szemben áll a felnőttkor mindenét vesztett, "megbarnult nyarú" "nincs idejével", ám lélekben tovább élő vágyaival : "A Négy torzó darabjainak a halott apával és a szeretővel folytatott párbeszédei a kapcsolatteremtés ellehetetlenülését, ugyanakkor örök emberi igényét fogalmazzák meg. A versek "tárgyszerűségéhez" helyenként különös képi világ társul : " a szívünk úgy szeretne félreverni, / a szívünk úgy kondulna : néma város ".alvó múzsámnak, tartja szépen, / ott fejét veszem. " ) " a képmutató kedvességnek vége. / egyetlen hang sincs a helyén. a tárgyak /elcsúsznak, élesek. a tátika / torkából vér bugyog. aludj velem. / elringatlak, bár a kezem ragad. / a sötétség ólomtalpakon cammog / felénk, tarkón üt, átemel az árkon ". Vagy : " én kávédaráló vagyok, de régi, / rozsdás. naponta használj, tisztogass, / szeresd a fényem, mert tőled való ". Az apától való búcsú a torzón kívül még két másik versben is megjelenik : a szabad függőbeszédként felidézett " búcsúzóul még azt mondtad, legyek érett..." egy köznyelvhez közelebb álló profán, a " fogd a szekercét, fiam..." kezdetű pedig egy valóságtól "elemelt" párbeszédes formájú költőibb változat. 
       A csapszék királya ciklus beköszöntőjében felfüggesztődik az önéletrajzi emlékezés, helyét a századfordulós modern filozófiákat idéző elmélkedés veszi át . " Igazi hitele akkor van az akaratnak, ha önmaga ellen fordul, és így eleve fölöslegessé téve minden támadást, elér ugyan a célig, de önmagát számolja fel "-- szól a költői-bölcseleti tétel, a ciklusba tartozó versek pedig egy kapcsolat történetét ( ill. történetvillanásait ) és lezárulását mutatják be. A címadó vers klasszikus korokat idéző szonett sorformája ellenére akár egy modern blues is lehetne. Így kezdődik : " csapszék királya, elfogadtalak. / arcod ragyáit eltakarja hangod / bársonya. kondulhatnak már harangok,/ szemedben él a kékség. rongy alak / vagy. így szeretlek. elmehetsz tehát." A blues-ill. beatköltészet hatását kelti egy másik versben a következő kép is : " hálatelten játszom, te senki, egy-egy húrodon / adom magam. tépdesni. így leszünk / majd nyűhetetlen ócska hangszerek ". Az őszinteségre épülő párkapcsolat természetes egyszerűségének vágyát fejezi ki a " belátom, bolondság volt.." kezdetű vers befejezé-se : " mert mi vigyázunk. olyan egyszerű / lesz. ha mindenki mindenkit szeret, / nem üldözhetnek ártó szellemek, // nem lesz cirkusz, nem lesznek helyzetek, / ostoba arcokon hamis derű / nem a tükrünk / -- Mosom az ingedet ".
       A II. világháború utolsó napjaira tekintő kegyetlen családi emlékkel indul az örökség ciklus, a versek pedig a születés ( szülés ) és a halál nagy témáitól (Egy, kettő,három, a parkban sárga padok összetörve ), az önsors lehetséges változatain és megvalósulásán át ( átváltozások ), a kavargó emlékek örökségétől terhes anyai lét fiúban megvalósuló újrakezdéséig ívelnek : " fogd a kezem, míg nyújthatom. / hív a szél, söpörne engem is, / tiszta színpadot / terít alád, fiam, nevet a szél."
       Az ezredvég elején ismét visszatérnek a gyermekkor élményei, ismét megerősítődik a természethez való elementáris erejű vonzódás, mert az otthoni táj érzékekbe, zsigerekbe ivódva -- elvesztése ellenére is -- úgy  meg , hogy a jövő felől elgondolva is bármikor felidézhető, sőt újraélhető : " A régi háznak, az öreg fáknak vége, de beúszni a tóba, beleveszni a napsütésbe, ma is olyan nekem, mintha hazamennék. Ritka, állati öröm a nap és a víz cirógatása, a sirályok hangja, és a fény apró tűhegyeinek tánca a vízen. A szemhatáron a halál mosódik egybe a végtelennel. Elgondolatlan a gondolat. " A ciklusnyitó vers klasszikus mítoszokra játszó hangja a költői és műfordítói lét paradox viszonyának feltárásaként is olvasható : " a sorokat rendezni : hazavágyott, / de ismeretlen táj bűvölte meg. / zegzugos, holt vidék, ahol az édes, / fűszeres illat bódította, mákony / nehezítette el a tagjait. /... hangján idegen életek / szikráztak föl, hunytak ki. idegen / szó, kölcsönzött mámor terelte egyre / beljebb. " A befejezés a hazatalálás reményteljes közeli, ám szorongásokkal teli eseményére utal.
       A további versek az elmaradt világvégét (?) ( kering, kering a varjúpár ), a költőtárs halálának ürügyén a saját temetésre és halál utáni időre vonatkozó útmutatást, és az angyallá válás helyett egy boszorkányos lét ironikus fintorát ( N. N. Á. temetése után ) örökítik meg. Megjelenik a számvetés gesztusa ( " magányos kutyaugatás, krétapor, pohár / víz, széklábak és néhányszáz gyerek / búja-baja közt vezetett az út " ) s a jelen hétköznapjainak világa ( " váltott írógépszalag, / tea, és tisztes, polgári magány " ). A cikluscímadó -- Géher Istvánnak ajánlott -- kötetzáró vers a saját szóban magát felfedező " Ismeretlen " magára ismerése, illetve belátása annak, hogy a nyelvi kifejezés, a saját hangon ( saját versben ) való szólás a szubjektum integritásának egyetlen lehetséges megőrzési formája : " a szó / a démonom a démonod / testvére, fattya : árnyék. / ha nem cipelném vállamon, / haza sosem találnék- ". Így lesz a nyelv a " lét háza " ( Heidegger ), melyben a költő teremtőként, és a nyelv által teremtődő teremtettként is egy időre (a következő kötet megjelenéséig bizonyosan ) otthonra lelhet.

( Noran Könyvkiadó, 2001. )

Ujlaki Csilla

(Műhely, 2001/6)

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.