Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Szo nov. 25, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szabó Veronika: Queendom - A férfitekintet hatalmáról / Kortársszínházi előadás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Szo nov. 25, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Szo nov. 25, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
V nov. 26, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @17:00 -
Biszák László: Az elmúlt évtized - Kiállítás
H nov. 27, 2017 @18:00 -
In memoriam Lányi Péter - Hangverseny
Sze nov. 29, 2017 @18:00 -
PIM Esti Extra / Kassákizmus1
Cs nov. 30, 2017 @16:30 -
Jónás Tamás irodalmi estje

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

KISS JUDIT ÁGNES író, költő

 

„Nappal mintha elengedne, de éjjel

leül az ország, és mesél nekem.”

 

 

 

- Bölcsészcsaládból származol. Így könnyű! - mondhatja az olvasó. Te is így érzed?

 

- Egyfelől rengeteg előnyét láttam. Arany-balladákkal altattak este, és négyévesen kezdtem olvasni, mert alaptevékenységként ezt láttam a szüleimtől. A versírást is örököltem, már apának gyerekkori játéka volt, nagyapám is verselt. Anya pedig Nagy Lászlót szerette-tisztelte apjaként. A Szép versek összes kiadása ott állt a polcon, bár eleinte leginkább a csúf bácsikat nézegettem, akkor még megjelentek benne a szerzők képei.

Ugyanakkor épp emiatt nem gondoltam másként a versírásra, mint játékra, ez is közrejátszott abban, hogy lírikusként későn, harmincévesen kezdtem publikálni.

 

- Mesélj gyermekkorodról, iskolás éveidről!

 

- „Születtem, elvegyültem és kiváltam.”

 

- Több felsőfokú végzettséggel is rendelkezel. Úgy tűnik: szinte halmoztad a "mesterségeket". Ez a több lábon állás, vagy más egyéb miatt alakult így?

 

- Talán leginkább önbizalomhiány. Nem hiszem el, hogy értek valamihez, amíg nincs róla papírom. Így aztán bajban is vagyok az írással, ahol valójában mindnyájan amatőrök vagyunk, hiszen senki nem tud írói diplomát felmutatni. (Érdekes, hogy minden más művészeti ág alkotói számára van felsőfokú képzés.) Másrészt véletlenek hozták. A drámatanári végzettségem azért lett, mert épp drámatagozatos iskolában dolgoztam, ahol mindenkinek meg kellett szereznie a szakdiplomát. A zenészdiplomám pedig véletlen. Felnőttként, tizenkilenc évesen vettem először oboát a kezembe. A zeneiskolában azt mondtam, konziba készülök, máskülönben hogy vettek volna komolyan egy zeneileg képzett kezdőt? A Weiner konziban, ahová nagyon szerettem járni, azt ígérték az érettségi után, hogy a felvételizők kapnak egy ötödik évet. Felvételiztem.

Tanítás és másik egyetem mellett, estin végeztem, ehhez képest egész tisztességesen, Pécsett. Sokat segített, hogy abban az évben viszonylag gyakran koncerteztünk a Keleti Átjáróval, volt egy kis rutinom, bár izgulós vagyok. Diploma környékén kezdtem publikálni, és a tanáraimnak megígértem, hogy jobb szövegeket írok, mint ahogy fújok. Külön szép, hogy ott jelent meg az első kötetem, a kamaratanárom el is jött a bemutatójára.

 

- Mikor vált nyilvánvalóvá a zenéhez való kötődésed? Mesélnél a Keleti Átjáró nevű zenekarodról?

 

- Népzenén nőttem fel, egyidős vagyok a magyar táncház-mozgalommal, és háromévesen már biztosan ott ugráltam az Aprók táncában Sebő Ferenc klubjában. A klasszikus zene szeretete is otthonról jön, gyerekkoromtól zongoráztam, énekeltem. A Keleti Átjáró három évére (2004-2007) életem egyik legszebb időszakaként emlékszem. A hét főből álló együttes közös nevezője a magyar és balkáni népzene volt, mindnyájan ehhez adtuk a saját hátterünket: klasszikus zenét, dzsesszt, latin és flamenco muzsikát, rockot, régi zenét. A legizgalmasabb a hangszerelés volt, egy szokásos rockzenei alapra (gitár, basszus, dob) épült a „fa-szekció”: barokk furulya, fuvola, oboa, fagott, amit gyakran úgy használtunk, mint a dzsesszben a rézfúvósokat, és az ének – sokszor több szólamban. Ha velük énekeltem, úgy éreztem, egész életemben ezt a zenét kerestem. Vittem egy népdalt egy harmónia-csontvázzal, amire a zenésztársak pakolták a húst, a zeneszerzés közös munka volt, ennek köszönhetően kóstoltam bele egy rövid időre a dzsessz harmóniavilágába. Hangszeres zenészként pedig megtaláltam azt a keskeny mezsgyét, ahol olyat játszom, amit még technikailag meg tudok oldani, de már hallgatható. Külön ajándék volt, hogy a harmóniát nemcsak a zenében, emberileg is megteremtettük, épp ez vezetett az együttes megszűnéséhez: amikor remek basszusunk (gitáros, bőgős, énekes), Robi Szombathelyre költözött színésznek, fel sem merült, hogy bárki mással helyettesíthetnénk.

Azóta sajnos ritkán veszek hangszert a kezembe, az oboa pedig bosszúálló, és rengeteg törődést igényel. Nagyon sok időre volna szükségem, hogy újra ki merjek állni vele. Legutóbb a tanítványaim darabjában voltam aláfestő zene, azt is csak azért vállaltam, mert ott nem látott senki.

A zenéhez való kötődésem persze íróként is megmaradt. Tavaly írtunk zeneszerző társammal, Fűri Annával egy musicalt, aminek egy pályázat keretében a Madách Színház adott otthont három előadás erejéig, és nemrég fejeztem be egy prozodikus műfordítást az Örkény Színháznak. A saját verseim jó részét eleve dallamra írom, ez erősen érződik a ritmikán, úgyhogy általában szívesen nyúlnak hozzá a zeneszerzők is. Most kezdünk Annával és két kiváló zenésztárssal közös alkotásba, aminek az alapját az én verseimre írott zenék adják.

 

- Első verseid mikor születtek, hol jelentkeztél velük, milyen kritikát kaptál?

 

- Tizennégy éves korom óta írok, de harminc elmúltam, mire elkezdtem publikálni. Hiányzott belőlem az önbizalom, képes voltam feladni fontos célokat, hogy elkerüljem a konfliktusokat. Ennyi év kellett, hogy vállaljam, aki vagyok, amit leírok, a nyilvánosság előtt is. Fogtam tíz verset, és elküldtem tíz folyóiratnak, hogy véleményt kapjak. Eszembe sem jutott, hogy bármelyiket is közölni akarnák, meglepődtem a pozitív visszajelzéseken. Először a Mozgó Világ és a Magyar Napló hozta le versemet, velük azóta is tartom a kapcsolatot, a Mozgó Világba rendszeresen írok, és a Magyar Naplónál jelent meg eddig egyetlen prózai munkám, A keresztanya című regény. Sokan mondják, hogy úgyis csak a kapcsolati rendszer számít, ismeretség nélkül nem lehet előre jutni, élő példa vagyok arra, hogy ez nem igaz. A szerkesztők semmit nem tudtak rólam (többen hitték azt, hogy valami ismert szerző vagyok Kiss Judit Ágnes álnéven), van, akivel máig nem találkoztam személyesen, mailen szoktam beküldeni a verseimet. Egyedül a Liget című folyóirat dobta vissza – valószínűleg olvasatlanul – az ismeretlen nevű költő műveit azzal: versei éretlenek, közlésre alkalmatlanok.

Talán annyi előnye volt ennek a késésnek, hogy a huszonéves kor bukdácsolásait, a formára alakíthatóság veszélyeit elkerülhettem. Az első kötetem, az Irgalmasvérnő nagyon jó visszhangot kapott, utólag látom csak, mennyire szokatlan ez az érdeklődés egy kezdő iránt. Ha ez nincs így, nem mertem volna folytatni. A biztatás érződik a második kötet, a Nincs új üzenet gátlástalan sokféleségén. A bántó kritikát még most is nehezen viselem, kizárólag kis adagban, gondosan csomagolva vagyok képes fogyasztani, szeretett mentorom, Várady Szabolcs erre hihetetlen tapintattal figyel. Talán a legnagyobb sikerem, hogy a nemrég elhunyt Bodor Bélát, aki az első verseskötetemet szigorúan bírálta, a harmadik kötetnek, az Üdvtörténeti lexikonnak sikerült meggyőznie. Talán ebben szerepe volt annak is, hogy tanultam abból a hajdani kritikából. Akkor nagyon rosszul esett, most hálás vagyok érte.

 

- Ha jól tudom: különböző irodalmi stúdiumok is megelőzték "színre lépésedet". Mennyit köszönhetsz ezeknek?

 

- A bölcsészkaron irodalomtörténetet tanítottak, nem pedig írást, ráadásul az egyetemi évek alatt gyenge irodalmárnak számítottam, inkább a nyelvészekhez tartozónak éreztem magam, úgyhogy sosem gondoltam, hogy az írói pályám állomása volna, annak ellenére, hogy nagyon szerettem oda járni. Legfeljebb mulatságos régi tanáraimmal találkozni, akik íróként már ismernek, diákként viszont nem emlékeznek rám. A legtöbbet talán Bárdos Lászlótól tanultam, aki maga is költő. Emlékszem, hogy nem mertem betenni a lábam Lator László műfordítás-órának álcázott versírói szemináriumára, így őt személyesen már csak költőtársamként ismerhettem meg.

 

- Eddigi pályafutásoddal elégedett vagy?

 

- Egyrészt nagyon, hiszen egy olyan korban, mikor az emberek nem nagyon olvasnak, főleg nem verset, mégiscsak akadnak olvasóim, és kaptam olyan visszajelzéseket, amelyek azzal biztatnak, hogy jelent valamit számukra, amit leírok. Ha egy olvasó megköszön egy verset, az többet ér minden elismerésnél, emellett úgy érzem, a szakmán belül is helyem van. Ugyanakkor érzem, hogy mennyi mindent nem írtam még meg, amit kéne: bizonytalanságból, lustaságból; mennyi mindent szeretnék, amire nem biztos, hogy elég a tehetségem.

 

- Több évig tanítottál. Tanári hitvallásod mit tartalmazott?

 

- Tanári példaképem az anyukám volt, aki a pártállamban próbált irodalmat és igazságot tanítani. Tőle azt láttam, hogy a tanárság huszonnégy órás szolgálat. A több mint tíz év alatt, amit gimnáziumi tanítással töltöttem, az kristályosodott ki bennem, hogy mindegy, mit csinál az ember, csak hitelesen tegye, önazonosan. A diákok hihetetlenül érzékenyek a hazugságra, és ez a korosztály, a kamaszok, nagyra értékelik az őszinteséget. Pontosan annyi tiszteletet igénylek, amennyit én is megadok. Irodalomtanárként, drámatanárként mindig jobban érdekelt a lexikális tudásnál az a lehetőség, hogy a művészet élni tanít, hogy olyan kérdéseket vethetünk fel órán, amelyek az emberséghez adhatnak útmutatást. Meggyőződésem, hogy mindenről lehet és kell beszélni, tabu nincs, csak a beszédmódot kell megtalálni hozzá. Ez már majdnem írói hitvallás is.

 

- Mikor és miért hagytad abba a tanárságot?

 

- 2007 óta nem vagyok tanári állásban, akinél azonban ez a pálya egyben hivatás is, az sosem tudja abbahagyni. Más keretek közt azóta is megtalálom az utat a középiskolás korosztályhoz: a Bátor Táborban önkéntesként színjátszó foglalkozásokat vezetve, vagy irodalmi alkotókör címén a Nemes Nagy Ágnes drámatagozatos középiskola diákjaival.

Ha rajtam múlik, sosem adom fel a tanítást, legutoljára egy érettségiző osztály éléről távolítottak el, ami fölött még mindig nem tudtam napirendre térni. Ürügyként az első kötetem, az Irgalmasvérnő versei szolgáltak, illetve a színjátszóknak tanított kontakt improvizáció. Úgy gondolom, ha ezeket nem tudják felhozni ellenem, találtak volna más indokot, minden munkahelyen meggyűlt a bajom a vezetőséggel az általam képviselt „liberális pedagógia”, szerintem normális emberi bánásmód miatt. Jellemző módon a diákokkal szinte mindig, mindenhol jó viszonyban voltam, de sem az ő szeretetük, sem a szülők vagy a kollégák kiállása nem volt elég az igazgatóság ellenszenvét leküzdeni. Valószínűleg öntudatlanul is provokatív és lázadó tudok lenni, amit egy főnök nehezen visel.

Tanári pályám megaláztatásai, kalandjai szappanoperába illőek, talán egyszer majd megírom őket.
Az utolsó állásvesztés tett viszont „hivatásos” íróvá, aki próbál ebből a mesterségből megélni. Ezt a lépést magamtól biztosan nem mertem volna megtenni, jót tettek velem, hogy kirugdostak az iskola fészkéből. Először a Magyar Napló regénypályázatán nyert díjam, és az Artisjus-díj tette lehetővé, hogy írjak és fenntartsam magam, 2008 és 2010 között pedig a Garantiqa Hitelgarancia Zrt. támogatása. Azóta a szabadon fuldoklók viharos életét élem.

 

- Hogyan születik meg nálad a vers? Mennyi a kihordási idejük általában?

 

- Ha egy holdciklust vers nélkül töltök, elfog a rettegés, hogy mi lesz, ha nem tudok többé verset írni. Sokat segít a séta, mozgás közben fogalmazódik legkönnyebben a vers, a lépteim ritmusára. Néha olyan ihletett állapotban, amikor úgy érzem, én nem is teszek érte semmit, egyszerűen csak hallom, csak le kell írni, egyszerűen végigkísérem a születését, ezt szeretem a legjobban. Máskor szavanként kell megküzdeni érte, amitől nem feltétlenül lesz rosszabb, de ez a fajta csoda, ez az áramlás hiányzik belőle.

 

- Miért fontos írni?

 

- Amiért minden alkotás fontos: a túlélésért. Nem tudom, hogy bírja ki az életet, aki nem zenél, nem táncol, nem fest vagy hímez, vagy bármit. Szerintem nincs is ilyen. Az alkotás az egyetlen válaszunk a halálra.

 

- Mennyiben önkifejezés a költészet? Mennyiben más ennél?

 

- Elsősorban önkifejezés, az esztétikai minőség kellemes mellékhatás. A jó versbe valahogy több kerül, mint amit az ember beleír, ilyenkor része valami nagyobb, közös tudattartalomnak, ilyenkor képes megszólítani az olvasót.

 

- Kik azok az írók, költők, akik a legnagyobb hatással voltak Rád?

 

- Lírából a szentháromságom: József Attila, Weöres, Pilinszky, prózából a legtöbbet külföldi szerzők: Bulgakov A mester és Margarita, és García Marquez Szerelem a kolera idején című művei jelentik, és nagyon szeretem Kundera cseh nyelven írt regényeit is.

 

-Van valami babonád a munkamódszereiddel kapcsolatban?

 

- A mozgás. Más tudatmódosítót még nem próbáltam.

 

- Mi az irodalom funkciója, szerepe  a mai világban?

 

- Az, ami mindig is. Élni segít. Aki olvasott már olyan verset, amire azt mondta: „ez az, pont ezt akartam mondani, ezt helyettem írták meg”, tudja, miről beszélek. Ha én írok ilyet, amire más ezt tudja válaszolni, az külön kegyelem.

 

-  Hogyan jellemeznéd saját stílusodat?

 

- Szeretem, ha bárki számára érthető, amit írok, ha azt az érzést keltem az olvasóban: „hiszen egy egyértelmű! De jó, hogy valaki kimondta!” Ugyanakkor annak is örülök, ha egy szöveg megosztó, ha felháborodást szül. Szívesen használom a klasszikus formákat, ugyanakkor sokszor a leghétköznapibb nyelvet, szlenget akár. Kedvelem a retorikus, mondható szövegeket, lírai monológokat, és a zeneiséget, a kottázható ritmusokat. Nehezen írok szabadverset, és amit ki nem állhatok, ha egy szöveget csak a saját szerzője ért.

 

- Hívő vagy? Kiben vagy miben hiszel?

 

- Keresztény vagyok, bár egyik felekezetben sem érzem otthon magam. Hiszem, hogy Isten a Szeretet, aki Jézusban mutatta meg magát legtisztábban a világtörténelem során. Személyes Isten ő, aki mindnyájunknak adni szeretne. Én a verseket kaptam Tőle, és ezért a legnyomorultabb, leglázadóbb pillanataimban is hálás vagyok. A szenvedést, a halált látva is bízom abban, hogy Isten jó, csak én nem értem.

 

- Mióta élsz Erzsébetvárosban? Mit jelent számodra ez a kerület?

 

- Itt születtem, és bár éltem másutt is, a szülői ház mindig a hetedik kerülethez kötött. Több mint tíz éve van itt egy csendes, kertre néző, kicsi lakásom, nagyon szeretem. Minden közel van, éjjel is könnyen hazajutok bárhonnan. A koszt és a zajt viselem a legnehezebben.

 

- Mesélj az első helyezést hozó regénypályázatról, melynek az Artisjus Irodalmi-díjat is köszönheted!

 

-  Az Artisjus-díjat az Irgalmasvérnő hozta, ez is szokatlan, hiszen első kötet nem szokott ilyen rangos díjat kiérdemelni. A regénynek a Magyar Napló pályázatának első helyezését köszönhetem. Az eredmény – jeligés pályázatról lévén szó – mindenkit meglepett. Azt hiszem, engem a legjobban. Nagyjából két hét alatt írtam a meg A keresztanyát, amely valójában novellafüzér, de regényként is olvasható – ennyi időm maradt, hogy be tudjam adni a pályázatra, amely témaként a rendszerváltozás társadalmi, kulturális változásait adta meg. Sikerült találnom egy olyan elbeszélőt, egy idős, falusi asszonyt, Szomor Veront, akinek a szájából hitelesnek éreztem ezeket a történeteket.

Amennyire a verseimet a szakma ellenvetés nélkül fogadta el, annyira meghökkentek a regényen. Volt olyan kritika, amely egyenesen azt fogalmazta meg: „urbánus, liberális kislány, írjál te csak erotikus verseket, mert ahhoz értesz, ne népieskedj itt nekünk.” Ugyanakkor több olyan visszajelzést is kaptam, hogy „honnan tudhatja, hogy ezek így történtek, maga olyan fiatal!”, vagy „honnan tudod, hogy a nagymamám pont ilyeneket mondott?” Veron néni történeteit többnyire loptam a saját nagy öregjeimtől, akik elmesélték az életüket. Talán azért szerettem annyira írni, mert úgy éreztem: adósságot törlesztek ezzel. Egy-két fejezetben sikerült igazságot szolgáltatnom azoknak, akiknek az életben senki nem adott elégtételt, már ezért megérte. Városi lány vagyok, az igaz, de rengeteget köszönhetek a volt férjem családjának, a cigándiaknak, és választott falumnak, Bakonybélnek. Nagy öröm, hogy a bakonybéli könyvtárnak azért nem tudtam még dedikálni a könyvet, mert folyton olvassa valaki.

 

- Tervezed-e a közeljövőben újabb regény írását?

 

- Nem is egyet. De mint tudjuk, ember tervez… Regényt írni türelemjáték, én meg nagyon türelmetlen vagyok, nehezemre esik a mondatok aprópénzére váltani azt az egészet, amit késznek érzek a fejemben. Persze ez önbecsapás, a szöveg épp a nyelvi megformálás által lesz készen, addig nem regény, csak valami gomolygó köd.

 

- Hogyan éled meg, hogyan viseled a nagy örömöket, csalódásokat?

 

- Nehezen, jón-rosszon sírva, jó esetben verset írva. És szinte mindent a barátaim segítségével.

 

- Mivel foglalkozol a szabadidődben, hogyan kapcsolódsz ki a munkából?

 

- Ez nem olyan munka, amit az ember délután ötkor az irodában hagy. Ebből nem lehet és nem is szabad kikapcsolódni. Minden pillanat beleszól egy-egy éppen készülő szövegbe. Éppen ezért van szükségem arra, hogy nagyon sok minden mást is csináljak, ami termékenyítőleg hat. Nagyon szeretek táncolni: argentin tangót, salsát, néptáncot, kontakt improvizációt, és van egy amatőr társulat, ahol megengedik, hogy játsszak is, rendezzek is. Természetesen oda sosem viszek saját szöveget, ez is kikapcsolódás. A legjobb pedig a lovammal, Lédával együtt lenni. Tőle tanulom, hogyan kell a jelenben létezni, nem rágódni a múlton, nem szorongani a jövőtől.

 

 

É l e t r a j z a : 1973-ban született Budapesten. Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizik 1991-ben. Ezt követően az ELTE magyar szakán szerez tanári diplomát. 1996-2007-ig középiskolai tanár, majd „szabadúszó”író. Drámatanári képesítést szerez a Színház-és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban, s zenei tanulmányokat végez a Pécsi Tudományegyetem Zeneművészeti Főiskolai Karán oboa szakon. Jelentős folyóiratokban publikál folyamatosan, s jelennek meg önálló kötetei. Több ösztöndíjat, nívódíjat tudhat magáénak, jelentős sikereket ér el pályázatokon. A televízió irodalmi műsorában is találkozhatunk vele.

M e g j e l e n t k ö n y v e i: Irgalmas vérnő (v.), Alexandra, 2006, Nincs új üzenet (v.), Noran, 2007, A keresztanya (r.), Magyar Napló, 2008, Üdvtörténeti Lexikon (v.), Európa, 2009.

Díjai: Junior Parnasszus Díj 2006, Artisjus Irodalmi Díj 2007, Déry Tibor Jutalom 2008.

 

 

Kiss Judit Ágnes:

 

 

Idegenből

 

Én nem tudok már rajta kívül élni.

Golyónyomok a házai falán,

nagyapám vére, nagyanyám futása

van a téglákba égetve talán,

ahogy belém a légópincék mélye,

a szirénázó halálfélelem.

Nappal mintha elengedne, de éjjel

leül az ország, és mesél nekem.

 

Szájából etet, énekével altat,

és tréfálkozik, mikor nagybeteg,

láttam gyengének, láthattam erősnek,

s bár hagyná, de én túl nem léphetek

testén, mit száz évek szabdaltak széjjel,

emlékein, mit idehord a szél,

kell, hogy szeressen, és kell, hogy szeressem,

ha meghallom, mit álmában beszél.

Pora is kell, mi ingeim nyakára,

cipőmre, hajam szálára tapad,

más ölében csak idegen lehetnék,

ő ismer, és magamnak visszaad.

 

Szép hölgy, Európa, hiába tárod

elém minden résed és hajlatod,

csábít, mit kínálsz, űz hozzád a vágyam,

s beléd hatolni képtelen vagyok.

Kapudhoz érve lelohaszt a szégyen,

ne hidd, hogy hűségem nem átkozom,

míg újra s újra megtermékenyítem

csúf kis hazám, imádott asszonyom.

 

 

Hogyha a szerelem elkerül

 

Hogyha a szerelem elkerül,

többé nincs hova menned,

a látszat muszlinfüggönyei

kőfallá merevednek.

Rád bogozódva a ráncaid is,

vénasszonyra a kendő,

ébred a szörnyed, utánad ered,

az árnya mögötted megnő.

 

Hogyha a szerelem elkerül,

ronggyá bénul a lábad,

úgy bújsz önmagad árkaiba,

mint vackára az állat.

Vedleni vágysz, de a bőröd alatt

nincs, ami képes az újra,

vergődsz csak, de törött üvegen,

felsebzed magad újra.

 

Hogyha a szerelem elkerül,

a napok rád kövesednek,

fűrészporral az éjszaka jön,

kínálgat: nesze, edd meg!

Néz a tükörből a maszkod, az arc,

nincs aki már leszeresse,

hogyha a szerelem elkerül,

hóval vagy betemetve.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.