VideóRészlet az MTVA P´amende, 2024.04.18-i adásából a henti79 csatornán. Keresés a honlapon: |
Próza
Megyek, mondta. Hová? – kérdeztem. EL, mondta. Ezt követően jelent meg az artéria a szív közepében. Az idő sejtjei összetorlódnak. A sejtek tárcsáznak, a készülékek jeleket adnak. Lenyeli a mobilt, megrágja, a letöltéseket kiköpi. Összehúzódik, a térfogata kisebb lesz, száraz és repedezett. Törött fogaival szétrágja, öklendezik, liheg. Csökken az atomok közti tér. Este hosszan nézi Istent. Isten bekapcsolja a számítógépeket. Alábecsüli az érzelmi színezetű homályos reggelt. Sárga fényt lobogtat az ablak. Letépi, megkóstolja, kiköpi, mint egy darab spenótot. Macskaszem szúr, karmok a levéltelen fán, átértékelik a civilizációt. Keréken lovagol, elkezdi a vizsgálatot, páratlanul sok a nagy betű. Bejelentkezés. Az óvatosság jámbor embercsontváz. A kalóriatartalom kora hajnalban, égő érzés, kattogás. Tapos, ágakat tör, a lerakódások körül összegyűlik a víz. Fajmeghatározó képesség, fájlmeghatározó, koponya meghatározó. Felhúzza a talpát. Felszeletel néhány gerincest, egeret, halat, patkányt, kellemes helyet csinál nekik. Színjáték, kutyajáték, csaholás. A lépcsőház középpontja felé. Internet, mozaik játék, az apró csontok kirakosgatása. Reklámnak tűnik ilyen zenére táncolni. Lehunyja a szemét, legyint, köszön, köp. Legyőzlek, ha beledöglesz. Megint. KÖZÖD? – kérdezi. Inkább maradok. Újra döngeti az ajtót. Anyaság és vétkes tankok. Évike összerakja a halottakat, nem beszélnek, a gyerekcsinálást is félbehagyják. (Ugyanolyan a fejkendője, mint a bugyija.)
Ottó anyagi állapota megromlott az utóbbi időben. Az állásából elbocsájtották. Pedig jó munkatársnak számított a postán. Munkanélküli segélyt kapott. Enikő, a felesége titkárnőként dolgozott nyolc órában. Az ő keresete kellett a kettejük biztos megélhetéséhez. Ottó nem volt iszákos vagy kocsmába járó ember. Szerette a könyveket. A tévében manapság jó műsort már nem látott. Szerette Shakespeare-t. Meg Dosztojevszkijt. A zenéért is rajongott. Főleg a beat zenéért. Ottó a neten néha hangosan dübörögtette a zenét. A szomszédok panaszkodtak. Enikő nagyon szerette az urát. Mióta Ottó munkanélküli, alig jártak el kikapcsolódni, szórakozni… Bánata volt. Enikő tulajdonképpen nagyon sajnálta, habár ő otthon is le tudta magát kötni… Sokat járt könyvtárba. Enikő nem szeretett annyira olvasni. Ő nagy zenerajongó volt. Szeretett koncertre járni, de az utóbbi időben nem tehette. Enikő munka után csak netezett és tévézett, míg Ottó olvasta az aktuális, kikölcsönzött könyveket… Mikor egyik este ágyba bújtak, Ottó nagyon a gondolataiba mélyedt…
A Duna-parton sétáltam vagy harmincöt éve, amikor szembe jöttél velem. Én veled szembe, te meg velem szembe, mintha direkt így hozta volna a sors. Tudtam, hogy most, rögtön cselekednem kell. Ezért elsétáltam melletted, biccentettünk egymásnak, ennyi. Azóta sem tudom, ki voltál. ki lettél. Vagy voltál-e egyáltalán, ha nem most találtalak ki.
Történt egyszer, hogy Szindbád, a rendkívüli, ki a nőknek tett feledhetetlen szolgálataiért jutalmul, s az általa okozott csalódások fejében büntetésül végleg meg nem halhatott, egy forró nyári nap délutánján lelökte magáról a foszladozó szemfödelet, s kisétált kriptájából. Jól választotta meg az időpontot. A temetőben csupán egy valóban bánatos özvegy sírdogált, s csak itt-ott korzózott néhány öntelt idős dáma, kik kerti szerszámokkal felfegyverkezve, látszólag testi kínok által gyötörve, ám lélekben polkát járva ünnepelték a túlélést. Szindbád utóbbi száz évben már csak a közelben keresett bukott angyalokat – így is oly sokan voltak, hogy egy idő után nem győzte vigasztalásukat: élveteg szépasszonyokat, akik már rég nem harisnyakötőjükre, hanem egyenesen habtestükre hímezték a Puskin-sorokat, színi növendék kisasszonyokat, a jövendő híres énekesnőit – szépek voltak, mint a mezei virágok, s oly sokan is teremtek –, ezúttal hosszú utazásra szánta el magát. Mióta meghalt, nemigen hitt az álmokban, ám egy hónapja újra és újra visszatérő rémlátomás kínozta: minden éjszaka változatos módokon – vonattal, léghajóval, szakadt konflissal – menekült egykori szerelme, Magda elől.
Anyám – Ilonkám, megkaptam. – A gyerek majd leszalad érte, Ancsa. Dühös voltam. Az a gyerek én leszek, ez nyilvánvaló. Egyke vagyok, az egykeség minden negatívumával. Nálunk szinte naponta válik valósággá a klasszikus pesti vicc. Anyám felsóhajt: – Valaki leszaladhatna a szeméttel… Mire apám, engem nézve szigorral: – Nem hallottad, mit mondott anyád? – Én is vagyok valaki a családban. Ancsa a tejcsarnok eladója és vezetője egy személyben. Inkább széles, mint magas, szőkére hidrogénezett haját hatalmas kontyba fésüli és akkora mellei vannak, de akkorák! A prepubertás kor mohó érdeklődésével bámuljuk minden nap, tíz év körüli életkorban a szexus még talány, megfejtésre váró rejtély, de azért vannak homályos elképzeléseink, másod-, sőt harmadkézből származó információink. Ezek valódiságáért persze senki nem szavatol, ebből később, három-négy év múlva lesznek majd galibák, de még nem tartunk ott. Most, aki teheti lopva bámul befelé az üzletbe, mint Ábrahám az ígéret földjére, melynek határát az Úr rendelése szerint nem léphette át.
Úgy döntöttem, zárolom a Hobbes-esettel kapcsolatos bizonyítékok egy részét, s ezekkel együtt az itt álló összegzés is széfbe kerül. A pénzügyi tranzakciókat dokumentáló iratok mellett a csomag tartalmaz egy bűvészmutatványokhoz használt könyvet, illetve háromféle port és két különös kődarabot, melyeknek egyikét sem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani. Alulírott Scott McGrow, az arkhami rendőrkapitányság hadnagya és nyomozója ezennel kijelentem, hogy az alábbiakban foglaltak az utolsó szóig a történtek hiteles elbeszélését őrzik. Esküszöm az Írásra, hogy mindezt testi és elmebeli képességeim teljes birtokában írom, amellett magam is tisztában vagyok vele, hogy az eset számos ponton homályos maradt. A bizonyítékok zárolásának oka pontosan ez; az említett homályos pontok egy megbomlott elme lázálmai közé vezetnek, s szem előtt tartva a feltehetőleg néhai Arthur Hobbes tisztességét, jobb, ha egy időre feledésbe merülnek. Amellett úgy vélem, ha feltépnénk velük a gyászoló özvegy sebeit, azzal csak felesleges fájdalmat okoznánk.
2022-ben befejezték az új űrbázis építését, és elnevezték „World United”-nek, azaz Egyesült Világnak. Igazán álszent keresztelés volt, tekintve, hogy három éve tartott a NATO-Orosz hidegháború. Szerencsére csak pár ijesztgető fegyveres összecsapás történt addig, mindkét fél tudta, hogy egy nagyméretű, nyílt ütközet az atomkorban bolygóméretű pusztuláshoz vezetne. 2024-ben az állomást vakító fény öntötte el, és hatalmas robaj kíséretében nem messze tőle megjelent egy idegen tárgy. Utána csak egy helyben lebegett, és valamiféle jelet sugárzott. A mérete viszonylag kicsi volt, belefért volna egy háromszor három méteres dobozba, így sejteni lehetett, hogy nem valami űrhajó volt, hanem drone vagy szonda. Bevontatták az állomásra, de felsőbb utasításra nem nyithatták fel, mielőtt a Földre értek volna vele.
Megjött a tavasz. A telet, Špiró kivételével, mind túléltük. De senki sem vette észre, hogy már nincs közöttünk. Mindenki a saját bajával volt elfoglalva, és csak a saját maga számára ismert (vagy ismeretlen) okokból búslakodott, sírt, vagy nevetett, hintázta magát előre-hátra. Szegény Špirót valami furcsa autóval vitték el. Teréza nővér azt mondta azoknak, akik elvitték, hogy ez egy NN személy. Nem tudja az adatait. Én majdnem megszólaltam, hogy ez a mi Špirónk, hogyhogy ismeretlen, hisz mindannyian ismerjük. Később megértettem, mi itt mindannyian, mind az ötvenöten, ismeretlen, névtelen, NN személyek vagyunk. Talán így mondják magyarul azt, hogy ismeretlen. Az, hogy mi mindannyian ismertük egymást, semmit sem jelentett ebben az országban. Talán azért, mert bolondok vagyunk. Van, ahol két tanúval bebizonyíthatod, hogy a ház a tied, itt ötvenöten nem vagyunk elegen, hogy igazoljuk, a mi Špirónk az, aki meghalt. Ha igazolni kellene, hogy én Mileta vagyok, ehhez ők ötvennégyen nem lennének elegen. Úgy látszik, mi valóban nem számítunk senkinek. Ha közülünk, ne adj Isten, meghal vagy megszökik valaki, azt sem tudjuk majd bebizonyítani, hogy élünk, ha már most nem tudjuk igazolni, hogy valaki meghalt közülünk.
Etelka és Robi tulajdonképpen boldog házaspár voltak két éve. Már eléggé kiismerték egymást. Etelka rosszul aludt az utóbbi időben. Pszichológushoz kellett járnia. Az gyógyszert javasolt. Ki is váltotta a javasolt tablettát. Ettől aztán valóban jobban aludt. De férje nem örült ennek. Mármint hogy neje gyógyszert szed… Aztán teltek a napok s a gyógyszer már nem segített semmit. Etelka újra álmatlanul forgolódott éjszakánként. Robi meg nagyokat horkolt. Etelka ilyenkor olvasott, zenét hallgatott. De nagyon szenvedett. Lassan ez az állapot Robi agyára is ment. Úgy látta, neki kell lépnie és cselekednie… Elgondolkodott azon, hogy Etelka keveset van a friss levegőn. Talán ha este sétálna? Egy este mikor Etelka a gyógyszert szedte volna be, Robi azt mondta neki: – Fuss inkább egy kört a ház körül! – De miért?
Bedobta az üzenetet a rózsák közé. Virágot a madár örvényébe. Szilánkok tépkedik véres lábnyomát. A sötétség fekete és hideg. Kevéssel azután elszakította, összehajtogatta, és legalább egyszer megrágta. Arról volt szó, hogy megpróbálhatná, és hogy miért ne? Inkább meghallgatja a csigák döcögését. Csigák lebegnek az ide vonatkozó levegőrészecskék fölött. Lezúdul a víz, kitaszított lesz, szárnyal. Felidézett benne valamit, többet egy mosolynál. Szívesen hallgatta a nyár tépelődését a felhőkből. Egyszerű, állati ujjpercek doboltak. Megtelt igazsággal az asztal. Az igazság labdázik, tébolyító tánc. Az időjárás a követ pengeéles törmelékké repesztette. Hallotta a beszédjüket, ő a kísérleti személy, megpróbálja kielemezni. Elvitte, átvetette a vállán, megértette, de nem fontolta meg.
Az építész különös ember volt: visszahúzódó, paranoiás; mégis imádott késő éjszaka a város főterén sétálgatni. A tágas, bevilágított terepen hamar észrevette, hogy ha valaki közeledett felé, és gyorsan elfuthatott. Emellett megszállottja volt az óriási vízköpő szobroknak. Míg mások a groteszk, félelmetes alakokat látták bennük, ő úgy gondolta, hogy többnyire kővé dermedt védelmezők. Amikor megkapta a lehetőséget, hogy a főtér új épületének homlokzatát megtervezze, egyedül az járt a fejében, hogy végre tehet a magasba egy erős, karmos, sötét őrangyalt. Akadt még egy furcsa vágya: Nagyapjától örökölt két drágakövet, két hatalmas rubint. Régész volt az öreg, az egyik ásatásról hozta el, amikor még nem figyeltek oda annyira a lopásokra. Úgy gondolta, jogtalan lenne megtartania az „örökséget”, és hogy az mindenkit megillet; de nem bízott a múzeumokban sem. Inkább úgy döntött, az új szoborba rejti, azok lesznek a szemei. Rájuk öntetett egy vastag réteg, sötétvörös színű üveget, hátha nem tűnik fel senkinek, hogy mélyükben felbecsülhetetlen értékű kövek lapulnak meg.
Az éjjel váratlanul kimentem a konyhába, felgyújtottam a lámpát, és egy óriási pókot láttam mászni a csempén. Gondolkodás nélkül rácsaptam, és elvettem egy életet, szinte akaratlanul. A pókokat különben is szeretem. Nem félek tőlük, nem veszem le a pókhálót a lakásomban, hadd éljenek a pókok is, és irtsák a szúnyogokat, legyeket, mert azokat viszont nem szeretem. Óriási pók volt, sok legyet és szúnyogot ehetett meg a lakásomban meghagyott hálóin.
Eredetileg Teréz és Mária volt a nevük. Egy február reggeli alapozóedzés után vihogva kergettük a labdát a kihalt sporttelepen, minekutána valamiképpen Tecáék lakásában kötöttünk ki – az ősei valamely gyógyfürdőben habzsolták az életet – amikor az ifjoncok mindentudásával bölcsességem morzsáit zúdítottam rájuk. – Kislányok, ebben az országban, ebben a városban, ebben az órában, ebben a percben csak egy jövő létezik számotokra: férjhez mentek valami pénzes külföldi pasashoz, és húztok innen, mint a vadliba. A puszta gondolattól oly mértékben feldobódtak, hogy Teca kisorakoztatott a spájzból hét pezsgősüveget, s már fel is szálltunk a bulivonatra. Buli, buli, buli! Fergeteges buli!
A lámpa fénye bántja a szemem. A sarokban ülök, távol az ajtótól, közel az esőmosdatta ablakhoz. Tizenhárman ülünk a szobában.
Tizenhárom kesze-kusza életút, de mégis egybe futnak valahol, egy észak-amerikai nagyváros épületének hűvös szobájában, az univerzum egy apró pontjában – találkoznak.
Tizenhárman.
Úgy értem, mondta és elhallgatott. Kevesen emlékeztek rá a fekete utcában. Azok ettek, és forró kávét ittak. Szúrós szemmel világítottak a poros autók. Az izmusok rászálltak a virágokra. Csöndet hirdet a homály. Pörögtek, ez nem új dolog, de történetesen nem is régi. A csontvázak az idő szemtanúi. A fából készült állatok körkörösen mosolyogtak. Talán ha ezzel megegyező lenne, vagyis az első olvasásra legördíthető. A szemtanúk látták az ókori társadalmat és az okmányokat. Sarrukin hozzászólt, elmuzsikálta. A rendkívüli társadalmak és a hozzájuk kapcsolódó mobiltelefonok. Csírájában, csontszeleteiben, elsődlegesen. Józsikám bácsi mászókulccsal rácsimpaszkodott a kötélre. Karcos kezű építők árkot ástak a dombok vállán. Tudásváltás, oroszlánemberek, nincs benne eszköz. Az észlelés során hangokat hallott és konkrét üzenetet. A forma készítése kezdődik, átadásra kerül. Felmegyek az égbe, gondolta Évike az ősanya, és nézte a ritmikus bőrű rabszolgákat. Lehet, hogy túléljük az időt? – kérdezte.
A falon egy nagy világtérkép lógott. A polcon színes bevásárló listákat és golyóstollakat tartott a narrátor, meg radírokat. Plusz egy ódon kalamárist. Belemártotta gondolatban az emlékezés-tollszárat a hajnali tintába és lecsöppentette a hófehér itatós-pillanatra, arra a minutumra, amikor épp a Bajza utca járt a fejében, az a csinos, kis étterem, ahol borjúhúst evett, lilakáposztával. A narrátor elkezdett egy mondatot a laptop képernyőjén. Az arborétum kinyílt, Akár egy könyv. Felhők gyülekeztek a középen álló tölgyfa fölött. Olyan alakja volt az egyiknek, mint egy mackónak, aki téli álmát alussza. Ezt már nem írta le, csak diktafonba mondta. S ez a felhő elnyelte az ágyát a benne fekvővel együtt. Innentől kezdve a felhőből lehetett hallani a hangját, mintha egí megafonból jönne. Kintről tárkonyos raguleves, meg sült szalonna illata szüremlett be. Éhesen mosott fogat. S végre a száján keresztül került a szervezetébe a valóság. Sajtos kifli és főtt tojás. Meg só. Később kakaó és ásvánívíz.
Kérem szépen! Igenis bevádolom, megperelem, hatalmi szóval vétetem el mindenit neki! Az az álnok Czukor úr a hibás mindenért, most már teljesen biztos vagyok benne.
Van egy épület Budapesten mely napközben nem különbözik a szomszédos házaktól. Ajtaján fiatalok járnak ki s be, mégis aludni látszik, ablakszemeit becsukva, pihen. Környezetében zajos villamosok csörömpölnek, autók tülekednek, egy-egy riasztó lármája süvít bele a hangzavarba, őt ez a kakofónia mégsem zavarja, azt a bűvkört, mely körülveszi, az élet mindennapos zörejei nem képesek áttörni. Ám amikor leszáll az este és elcsendesül a világ, méltóságteljes kapuját kitárva ásít egyet és csodálatos, nagy szemeiben fény gyúl. Belső termeiből hangfoszlányok lebegnek át az éteren és az esti utca hangulatát fűszerként megédesítik, illatossá teszik. Most egy karcsú fuvola felfelé törekvő, tiszta hangja hallatszik, majd felel rá a bársonyos hangú fagott, ez a humorista, mely énekével felébreszti és jókedvre deríti hangszertársait. A beszélgetésbe bekapcsolódnak a rezesek, hangjuk szárnyalva tör utat és parancsolóan hívja fel magára a figyelmet. Ekkor hangolni kezdenek a vonósok, az első hegedű hangját magukba szívva próbálgatják a harmónia megteremtését. Végül mintha szellőujjak futnának végig a húrokon, megszólal a hárfa is és most már zeng, zúg, árad a zene és a hullámok gátjukat törve ömlenek ki a szabadba.
Különlegesen felszerelt, kitermelt ízesített ősanya. Kaotikus hajában ábrák és rajzolatok. Szép, rugalmas kerekei olyanok, mint a tankönyvek. Különleges szeretettel felszerelt benzines ősanya párhuzamosan. Fékcsikorgás, nyomás és feldolgozás. Helyben járás, közben negyven napos esőket, jeleket küldenek. Ha Medárdkor háború van, akkor egész évben az lesz. (A kívánt szerkezetű ősanyák szerepe.) Visszavonulás után átesés a negatív gyorsulásba. Szeretik a várost, például a légkör sűrűségét, például a rádióösszeköttetést, mely kering. Szeretik az ősanyát, kinek nagy felületén minden egyszerre kell. Lerombolni a házakat, és a lakókat a romok alá temetni. Hadd meséljem el, mondja az ősanya, és csapágyfuratok gyártásába kezd. A sűrű szövésű anyag ide-oda cikázik. Sűrű szövésű szoknya az ősanyán vas lábakkal, megváltható körülmények között. A demográfiai modelljét már évtizedekkel azelőtt elkészítették. Harapás a combon, alig van belső cirkuláció. Az ősanya fém lábakkal őrködik az Édenkertben. Évike fából készült gyerekeket szül, gőzerővel manőverezik, atomháborúnak kell következnie, mondja. Emberek még nincsenek, de megvan a pörgés. (Periodikusan.) (A forgásuk megállapodott.) Józsikám bácsi párlatokat iszik, szivattyúzza, összepárosítja a hordákat a csövekkel, mert így egyetemlegesebb. A nemzetközi egységek csoportjai alaposan megszigorítva vonulnak az esőtől áztatott, kontakt-típusú krajnai mellékutakon. A barna bőrű állatok tépésre kész fogakkal, légzésre hajazó migrénnel, a talajnak támaszkodó, leengedhető sorompóval, elektronikus lőelemképző kilövését gyakorolják.
Maconkáné Gál Elvira este hatkor kivett a fazékból egy töltött káposztát, megkóstolta; már nem roppant benne a rizsszem, de kissé sajtalannak érezte, hát felöntötte egy pohárnyi langyos, sós vízzel. Odabent nyikorgó sírással ébredt a gyerek. Kapkodó mozdulatokkal kikapcsolta a gázt, betekerte két konyhakendőbe meg egy ócska abroszba a káposztás fazekat – így szépen megpuhul a töltelék, és el sem hűl majd kilencig, legkésőbb akkorra ígérte magát az ura. Besietett a szobába. A gyerek éppen akkor húzta magát álló helyzetbe a kiságy rácsába kapaszkodva, arca vörös volt az erőlködéstől. Éhes nem lehetett, inkább csak egy kis anyahiánya volt. Megtörölte a verejtékes kis homlokot, beült vele a szoba egyetlen kényelmes bútordarabjába, a lomtalanításkor szerzett ócska füles fotelba. Sok helyet elvett ugyan, még így, a sarokba állítva is, de remekül lehetett benne kézimunkázni, újságot olvasni, ülve szunyókálni. Az ember is ebben tudott legjobban pihenni a balesete óta.
|
