Keresés a honlapon:

Antal Anikó Zsuzsanna: Metamorfózis

 

 

 

Metamorfózis

Kép forrása: Antal Anikó Zsuzsanna

A lámpa fénye bántja a szemem. A sarokban ülök, távol az ajtótól, közel az esőmosdatta ablakhoz. Tizenhárman ülünk a szobában.

Tizenhárom kesze-kusza életút, de mégis egybe futnak valahol, egy észak-amerikai nagyváros épületének hűvös szobájában, az univerzum egy apró pontjában – találkoznak.

A szótlanság mély, de nem nehéz. Keressük egymás tekintetét. Elidőzünk a ráncokon. Próbáljuk megfejteni a retinák titkait. Olvasunk a mozdulatokban. Némán ülünk a tőlünk független körforgásban.

Tizenhárman.

Lezárt szódobozok vagyunk. Keresem a szavakat, mit is mondhatnék. Harminchat leszek, két gyermeket nevelek. Az apjuk? Megszökött. Elillant. Egy tavaszi reggelen elment, és soha többé nem jött haza.

Valahogy nincs kedvem beszélni. A monológom öt perc, és közben azt kérdezgetem magamtól, mit keresek itt? Meghalt, elment, ennyi volt. Minden megy tovább. Nem kell tovább ragozni. Nem kell róla beszélni, nehogy azt lássák, gyenge vagy.
A busz ugyanúgy érkezik 7:45-kor, a szomszéd hajnalban szokás szerint pontban 5-kor meglocsolja a virágait, az irodákban az ügyfélfogadás 8:30-kor kezdõdik, az akták leadási ideje délután négy.

Egyszerû. Hát nem látod, hogy mindennek rendelt ideje van? Úgy mint a születésnek és halálnak. Pontos mindkettõ, mint a svájci óra, és élesek is, hiszen kihasítanak innen és onnan is, akár egy éles bicska.

Földön, vizen, levegõben, minden megy tovább, nem csitulnak a kaotikus szófoszlányok, nem lassulnak a siető léptek. Van, ami nem áll meg, csak forog tovább. Szédítő ringlispíl odakint az élet.

 

I. A madár

A feleségem szinte minden nap meglátogat, töri meg a csendet egy férfihang. Tőlem balra, három széknyi távolságra ül egy középkorú, szőke férfi. Haja hullámos, kissé rendezetlen. Vastag szemüvegkeret mögül nézi barna cipőjének orrát, miközben hosszú ujjaival idegesen babrál kötött pulóverének gombjain. Azt mondja, négy hónapja fedezte fel a madarat. Két hónappal a felesége halála után. Teljesen véletlenül, egy kósza pillanatban, amikor cipőjét próbálta felvenni, kinézett az előszoba ablakán. Reggel volt. Nyolc és kilenc között lehetett. A ház előtt, nem messze a forgalmas úttól egy vadalmafa állt. Október lévén ágait már jócskán megtépázta az őszi szél, alig volt rajta néhány időszárította termés. A fa legalsó ágán ült egy madár. Kicsi volt. Elférhetett szinte egy tenyérben. Csak ült a megbarnult vadalmák között, és figyelt. Az ablakot nézte. Nem mozdult, nem röppent. Csak figyelt. Csőre korallpiros. Tollai hamuszürkében játszó feketék. Gyönyörű volt. Kedves és törékeny. Akárcsak a szőke férfi felesége. Sokáig ültek így ketten. A férfi a sámlin, a madár a vadalmafa ágán. Egymást nézték. Öt perc lehetett az egész jelenés. Pár pillanatnyi meghitt nyugalom. Remény, hogy látogató érkezett egy másik dimenzióból.

Az elmúlt pár hónapban a madár szinte minden nap visszajár, megpihen a vadalmafa ágán reggelente, nyolc és kilenc között. Nem mertem elmesélni senkinek, azt hittem, bolondnak bélyegeznek megint, mint amikor kiskamasz voltam, és elhunyt a nagyapám. Volt egy nagy házunk, messze vidéken, ahol galambokat tartott az öreg. Szerette őket. Csak egyet füttyentett s már repültek is a szelíd madarak a végtelen ég felé. A galambok voltak a játszótársai. Turbékolva fogadták, megpihentek a vállain.

Nagyapám halála után egy szürke galamb nap mint nap a vállamra szállt. A faluból többen csúfolni kezdtek, holdkórosnak neveztek, mert én szentül meg voltam győződve arról, hogy a madár a vállamon nem más, mint a nagyapám.

 

II. A madár újra

Nekünk is van egy madarunk, mondja a velem szemben ülő, fekete hajú asszony. Kicsi és törékeny, lábaival ritmikusan neszez a zöld padló erezetén, mintha állandóan nyugtalan lenne. Hozzánk a madár mindig este érkezik. Rászáll az ablak párkányára és figyel. Nem minden nap, de előfordul, hogy egy héten többször is. Eddig soha nem nyűgöztek le a madarak. De ez az egy különleges. Nem fér el a tenyeremben. Nem is röpül a kezemhez, de akárhányszor az ablakomhoz röppen, úgy tűnik, mintha várna valamire. Szoktam kitenni a párkányra almát és magvakat. Megvendégelem. Beszélek hozzá. Kérdezgetem, míg ő felszedegeti a szemeket. A csőre sötét. Szárnyai sárgáspirosak és feketék. Ezek voltak a férjem kedvenc színei.

III. A lepke

Nekem nincs madaram. Az én kis csodám elfér a tenyeremben. Mostanában már nem látogat meg. Először akkor találkoztunk, mikor a férjem a gépek ölelésében feküdt a kórházban. Ebédidő volt. Elálmosodtam az éjjeli virrasztásokban. Csak pár percre hagytam el az intenzív osztályt. Kávéért mentem le a büfébe. Kint akkor is esett. A kórház hatalmas üvegablaka mögül figyeltem a síró eget. Ültem az asztalnál a sápadt fal mellett, és egy váratlan pillanatban megfordult velem a világ.

A semmiből egy lepke szállt a kézfejemre. Fehér volt. A szárnyain tündöklött két fekete folt. A kezemről lassan a karomra sétált. Elidőzött a vállamon, majd rárepült a bal mellemre. Igen, a szívem fölé.

Megvárta, míg befejezem a keserédes kávét, aztán elrepült. Pár hét múlva, a temetés után újra megkeresett. Otthon voltam a gyerekekkel, mikor a konyhában szinte a semmiből, rászállt a kezemre egy lepke.

Kinyitottam a tenyeremet. Hosszú percekig pihent a csuklómon. Beszéltem hozzá. Nem mozdult. A kezemről rászállt az asztalra. Onnan tovaröppent a polcra és a konyhapulton nyugvó teáskannára. Szárnyait összezárva velünk maradt egész éjjel. Csak másnap délben repült el a júniusi nap fényében.

-------------

Földön, vizen, levegõben, minden megy tovább, nem csitulnak a kaotikus szófoszlányok, nem lassulnak a siető léptek. Van, ami nem áll meg, csak forog tovább. Szédítő ringlispíl odakint az élet.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-07-19 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.