Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Habony Gábor: Arthur Hobbes felkutatása – Hommage á H. P. Lovecraft

 

 

 

Arthur Hobbes felkutatása

Hommage á H. P. Lovecraft



Úgy döntöttem, zárolom a Hobbes-esettel kapcsolatos bizonyítékok egy részét, s ezekkel együtt az itt álló összegzés is széfbe kerül. A pénzügyi tranzakciókat dokumentáló iratok mellett a csomag tartalmaz egy bűvészmutatványokhoz használt könyvet, illetve háromféle port és két különös kődarabot, melyeknek egyikét sem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani.

Alulírott Scott McGrow, az arkhami rendőrkapitányság hadnagya és nyomozója ezennel kijelentem, hogy az alábbiakban foglaltak az utolsó szóig a történtek hiteles elbeszélését őrzik. Esküszöm az Írásra, hogy mindezt testi és elmebeli képességeim teljes birtokában írom, amellett magam is tisztában vagyok vele, hogy az eset számos ponton homályos maradt. A bizonyítékok zárolásának oka pontosan ez; az említett homályos pontok egy megbomlott elme lázálmai közé vezetnek, s szem előtt tartva a feltehetőleg néhai Arthur Hobbes tisztességét, jobb, ha egy időre feledésbe merülnek. Amellett úgy vélem, ha feltépnénk velük a gyászoló özvegy sebeit, azzal csak felesleges fájdalmat okoznánk.

Az alábbiakhoz még hozzá kell fűznöm, hogy az eset jobb megértése érdekében időnként a képzelet tájaira tévedve megpróbálom leírni, mi játszódhatott le Hobbes úrban az egyes események kapcsán.

A Hobbes-eset kezdete ismert a nyilvános jegyzőkönyvből; felesége, Amelia asszony küldött üzenetet, hogy eleget tegyen az eltűnéses esetekkel kapcsolatos állampolgári kötelességének és bejelentse férje hiányát. Az érdekházasságok egy részére jellemző elhidegült viszonyban éltek, s ezt jól példázza, hogy csupán Hobbes úr eltűnése után két hónappal tett bejelentést (erről szó lesz alább), illetve ezt sem személyesen, hanem postai úton cselekedte ezt meg.

Összefoglalva a nyilvános iratok közt található levél tartalmát annyi történt, hogy a hölgy lebetegedett, s orvosa amikor másodízben nála járt, hogy megbizonyosodjon állapota javulásáról, felfedezte a kandallópárkányra állított esküvői fotográfiát. Először tévedésre gyanakodott és Hobbes úr elérhetősége felől érdeklődött, majd amikor Amelia asszony közölte az eltűnés lehetőségét, a jó orvos kénytelen volt bizonyossággal felvállalni a hírvivő szerepét. Közölte betegével a kellemetlen tényt, mely szerint Hobbes úr már nem fog hazatérni, mert a minap látta a kórházban, ahol mellékállásban dolgozik. Az elmeosztályon tartott beteg igencsak lefogyott és egészen kivetkezett magából, de bőre petyhüdtsége kövérkés alkatra utalt, így ismerte meg a képről az orvos. Hozzátette, hogy Hobbes urat néhány napon belül átszállították az azilumba – azonban Mrs. Hobbes nem lelte ott meg a férjét, s ezért bejelentést tett.

A levélen a következő aláírás található: „Malcolm Phips leánya, született Amelia Phips, illetve első férje után Webster és a második után Hobbes”.

Elindítottuk az eltűnéses eseteknél szokásos hatósági eljárást, melynek lefolytatásával engem bíztak meg.

Elsőként Amelia asszonnyal kívántam beszélni. Bejelentkeztem hozzá, s másnap fogadott. Ő akkor még nem mondott többet annál, amit levélben megüzent, mikor a bejelentést tett.

Meg kell jegyeznem, hogy a nő már akkor sem tűnt bármily mértékben megtörtnek a veszteség miatt. Ezzel megerősítette abbeli gyanúmat, hogy inkább örült férje eltűnésének és az ezzel járó vagyonkezelési jognak – Hobbes úr nem rendelkezett élő családtaggal –, mintsem bánkódott volna. Ez a hozzáállása felvetette bűnössége gondolatát, miszerint közreműködhetett Hobbes úr eltűnésében, ahogy az időnként valóban előfordul azokban a házasságokban, ahol a feleség így tetemesebb mennyiségű pénzhez jut. Természetesen nem szembesíthettem ilyen vádakkal holmi feltételezések alapján.

Ehelyett kikérdeztem kapcsolatukat illetően, amely három esztendővel ezelőtt kezdődött. Érdekházasságként a férfiak intézték az egészet egymás között; Arthur Hobbes felkereste Malcolm Phips ezredest a Gentlemen's Club szalonjaiban és megkérte akkor már megözvegyült leánya kezét, aki férje halála óta igen keveset járt társaságba – pedig sem csúf, sem idős nem volt még, korban alig járt harminc felett, így a negyvenes Hobbes ideális partinak tarthatta.

Kíváncsi lettem, milyen érdekek vezethettek e házassághoz, s rákérdeztem a hölgynél, hogy ha nem vagyok illetlen, árulja el az okokat. Ő látszólag igen őszintén válaszolt; a vagyont nevezte meg elsődleges motivációként. Hobbes úr üzleti élete épp akkoriban indult be valamelyest, s biztosítékként jól jött számára egy olyan szilárd név a rokonságban, mint Amelia apjáé. Sikerült meggyőznie Phips ezredest, hogy képes biztosítani leánya jóllétét – aki mint fentebb említettem, özvegyként és társaságkerülő hajlamokkal nem igazán számított újabb érzelmi kapcsolatra, így nem élt ellenvetéssel a házasságot illetően. Saját bevallása szerint idővel valamelyest meg is kedvelte Hobbes urat.

Beszélgetésünk befejeztével kértem egy fotográfiát az elveszett férjről, majd elköszöntem és távoztam. Következő lépésként Dr. Fraherty kikérdezését terveztem, ám az orvos épp vidéken tartózkodott egy magánbetegénél, s napokig kellett várakoznom rá. A köztes időben utánanéztem Arthur Hobbes úr kilétének, életútjának és vagyonosodása mikéntjének.

Úgy esett, hogy Hobbes úrnak be kellett zárnia az Arkham egyik mellékutcájában álló kis papírboltját, melyet a válság éppen csak nem vitt csődbe végletesen. A boltocska az eladósodás határán tengődött már hónapok óta, de egy olyan magát komolynak tartó üzletember, mint Arthur Hobbes, nem engedhette meg, hogy ázsiója bármit is csökkenjen. Így hát nehéz döntésre jutva végezetül elintézte árukészlete maradékának átvételét egy nagyobb, még úgy-ahogy talpon maradó üzletben, majd egy kora délutánon átnyújtotta a bolthelyiség kulcsait egy vevőnek és hatalmasat sóhajtva örökre búcsút mondott a papírkereskedelemnek, s átnyergelt az újjáéledő tőzsdére.

A szemben lévő épületben lakik az az idős nő, kinek elbeszélése szerint Arthur Hobbes lépett úgy tízet és egy darabig még ácsorgott a Main Street sarkán, valószínűleg azon tűnődve, merre tovább. Egy újabb sóhajtást követően kiegyenesítette hátát, peckesen lelépett a gyalogjárdáról és leintett egy taxit. Dölyfös hangon felszólította a sofőrt, hogy vigye el a Gentlemen’s Club lépcsőjéhez – hangsúlyaival mintha azt akarta volna éreztetni, hogy holmi taxisofőrök úgyis legfeljebb csak a küszöböt nyaldoshatják, ha valamelyikük netán arra vetemedne, hogy megközelíti ama nemes hely bejáratát.

Ahogyan a részletekből összerakhattam, pontosan ilyen ember volt Arthur Hobbes; mindig csupa dölyf, csupa póz és felsőbbrendű arckifejezés, megvető modor mindennel és mindenkivel szemben, akit és amit alacsonyabbnak tartott magánál. Nem mintha ő maga valóban nemes vagy az üzleti és a társasági élet bármely területén kiemelkedően sikeres lett volna. Boltjának felszámolása sem erről árulkodott — ismerői esetenként össze is súgtak mögötte, hogy talán önkétely és saját senkiségének tudata mardossa, ezért viselkedik így;ezt mesélte egy fiatal úriember a Clubból.

Négy nap alatt legalább tíz emberrel értekeztem Hobbes-ról, s úgy tűnt, főleg háromféleképpen válaszolt, ha valaki tudtára adta viselkedésének problematikus voltát. A tanácsokat tréfálkozva, a figyelmeztetéseket kitérőleg, s a bősz fenyegetéseket nem túl őszinte bocsánatkéréssel fogadta. Különösképpen tudott hatni az érzületre, így sohasem fajult verekedéssé a dolog, de apróbb viszályai rendszeresen kialakultak. Környezete értetlenkedett is valamelyest, hogy egy ilyen hatékony képesség birtokában hogyan válhatott ennyire ellenszenves alakká. Külsejét, persze, nem változtathatja meg az ember, de modorát ki-ki a maga műveltsége és igényei szerint formázhatja.

A külsőről szólva; illetlenség ezt így leírni, s fogalmazhatnék máshogy is, de azzal megtagadnám saját gondolataimat. Márpedig azt gondolom, hogy Arthur Hobbes egészében véve egy disznóra hasonlított. Apró, mélyen ülő malacszeme mélyen rejlő rosszindulatot sejtetett, kerek arcának vonalai mintha folytonos félelmet rejtegettek volna, amellett pengevékony ajkak, köpcös termet és vékony ujjak jellemezték, amely utóbbi vonás akár még előnyös is lehetett volna, ha az egyetem egy fiatal diákjának nyúlánk alkatához párosul – ám így csupán felhívta a figyelmet a férfi tagjainak aránytalanságára.

Amikor jellegzetes alakját meglátta, saját elmondása szerint a klub portása csak biccentett felé köszönésképpen, Hobbes pedig már beleunhatott, hogy folytonosan tiszteletre intse a fickót, így hát mindenféle viszonzást mellőzve betrappolt a szalonba. A korai időpontra való tekintettel még alig egy-két ember lézengett odabent, de Hobbes úr egyáltalán nem zavartatta magát emiatt. Odaszólította az egyik pincért, aperitifet és megkésett, ezért csak könnyebb ebédet rendelt. Poharát hamar kihozták, majd nagyjából fél óra elteltével megkérték, hogy fáradjon át az étkezőbe.

A pincér szerint annyira elhúzta háromfogásos étkét, hogy mire kényelmesen befejezte, szinte korai vacsora lett belőle; amúgy sem tudott mit kezdeni magával, amíg nem érkeztek meg az intézmény oszloposabb tagjai. Ugyanis aznap beszélt először Malcolm Phips úrral.

Phips őméltósága ezredesi rangig vitte a katonaság kötelékében; előléptetéseit és kitüntetéseit nem kedves szóval, hanem hősi tettekkel érte el. Szikár külseje és kemény tekintete kevés jót sejtetett haragosai számára, míg meleg hangja és kivételes modora által könnyen megkedveltette magát. Nyilvánvaló és erőteljes tulajdonságok effajta ellentéte jellemezte egész fellépését és életét, melynek során a csatatéren ugyanúgy helyt állt annak idején, mint nyugalmazása után a stratégák asztala mellett. Őrá várakozott Arthur Hobbes és amint alkalmasnak látta a pillanatot, rögtön oda is lépett hozzá, hogy megszólítsa.

Illőn köszöntötte, s az ezredes durva válaszára – Malcolm Phips mindig is távolságtartó volt vele – csupán annyit reagált, hogy kimértebbre vette hangsúlyait, de ugyanolyan udvariasan hívta félre az idősebb férfit, ahogyan üdvözölte. Az ezredes elnézést kért beszélgetőtársától és követte a kövérkés férfit az egyik homályos sarokban üresen álló karszékekhez. Mindketten leültek és egy pincértől italt kértek. Hobbes meg sem várta, hogy poharaik megérkezzenek, máris belefogott mondandójába.

Ez még kétszer vagy háromszor fordult így elő. Állítólag a megszokott társaságából mindenki arra számított, hogy őméltósága nem csupán felpattan a székről és rendre utasítja a kéretlen kérőt, de rögtön párbajra is hívja – ugyan divatja múlt már ennek, a tisztes férfiú esetében mégis elvárhatónak tűnt. Azonban Malcolm Phips ehelyett csak meglögybölte italát a pohárban és mély tűnődésbe révedve nézte, ahogy az kavarog, s ahogy néhány csepp kifröccsen a kezére, ahol egybegyűlve lassan lefolyik a fehér heggel díszített kézfejre, megakad az erős szőrzeten, majd mégiscsak fellelve útját a szálak között végül lecseppen a karfára és beszívódik annak bársonyos borításába. Ezután az ezredes bólintott és a fültanúk szerint azt válaszolta, hogy egy találkozó tekintetében gondoskodik leánya, Amelia beleegyezése felől, s majd üzen, vagy ha találkoznak valahol, közli a napot és a helyet.

A későbbiekben megismert tények alapján úgy feltételezem, hogy ha őméltósága megszokott társaságából bárki hallotta volna Hobbes hangját, talán mégsem lepődik meg az ezredes tűnődésén és lassú, kimért, ám pozitív válaszán. Merthogy, miközben beszélt, a disznószerű alak tekintetében különösen elszánt fény csillanhatott, szavai mögött titokzatos meggyőzőerő rejtezhetett, mely nem tette nyilvánvalóvá, de valószínűleg a végletekig tisztán sejttette, rémületkeltő gerinckörnyéki bizsergéssel tudatta áldozatával, hogy akarata felsőbbrendű és megkérdőjelezhetetlen.

Ha bárki látta és közelről megfigyelte volna azt a kerek, rózsaszín arcot a sarokban összegyűlt félhomály leple alatt, a ráboruló árnyak mögött talán még fel is fedezi rajta a nyers malíciából fakadó sötét borzalmak ígéretét.

A Gentlemen's Club tagjainak szavai alapján az a gyanúm támadt, hogy Hobbes úr nem két héttel, de két hónappal a nyomozás kezdete előtt tűnt el, bár azt senki sem tudta pontosan megmondani, hogy mióta nem látták őt – később Fraherty doktor úrral beszélve megbizonyosodtam e feltételezésem igazáról.

Simon Fraherty szerint Hobbes urat valamiféle nagy sokk érhette, amitől teljesen megzavarodott. Az utcán találták tubercolosissal, már erősen előrehaladott stádiumban. Betegsége mellett ráadásul képtelen volt aludni, még nyugtató hatása alatt is borzasztó lázálmok gyötörhették, mert folytonosan nyögdösött, ha pedig ébredezni kezdett, akkor kiabált és sikoltozott, vergődött, amíg fel nem ébredt teljesen. Az opiátok csupán gyenge hatást gyakoroltak ezekre a tünetekre. Ébren egyáltalán nem beszélt, bár néha látszott, hogy megérti, amit mondtak neki. Az orvos szörnyülködve tette hozzá, hogy még sohasem látott embert ilyen lelkiállapotban. Az éjszakai ügyelet kész rémálom volt a közelében, mert hipnotikus hatással üvöltözött valami felismerhetetlen nevű városról, ahol a gonoszság testet ölt és felzabálja mindazokat, akik véletlenül odatévednek. Amikor megpróbáltak kommunikálni vele, alig lehetett megnyugtatni, végül ha kimerült, akkor zokogva összeomlott és egész álló délután egyre csak azt hajtogatta, hogy ő látta, ő látta és nem csak képzelte, mert AZ ott volt a könyvben is. Minthogy a nyomozás egy későbbi stádiumában terveztem meglátogatni az azilumot is, Dr. Fraherty megkért, értesítsem az ottani fejleményekről, mert az, hogy nyomozati ügy lett a férfi őrületéből, igen kíváncsivá tette az AZ kilétével vagy mibenlétével kapcsolatban.

Fogalmazása fel sem tűnt akkor, de mint kiderült, Arthur Hobbes őrülete teljes mértékben összefüggött eltűnésével.

Visszatértem Amelia Hobbes asszonyhoz és kérdőre vontam őt. Eleinte tagadott, azután bevallotta, hogy késlekedésének egyszerű okai voltak. Valóban két hónap telt el azóta, hogy férje eltűnt, de ebből egy azzal telt el észrevétlenül, hogy belátást nyerjen az anyagi ügyekbe, illetve kézbe vegye azokat. Azután egy ideig azon volt, hogy felderítse egy bizonyos pénzügyi tranzakciósorozat okát és célját, illetve utóbb lebetegedett, a Dr. Fraherty szavai döbbentették rá, hogy időközben egyszerűen elfelejtette bejelenteni férje eltűnését. Nem csoda, hiszen úgy tűnt, Arthur Hobbes senkinek sem hiányzott igazán.

Férje üzleti ügyeit illetően a nő nehezen nyílt meg – pedig a későbbi könyvvizsgálati procedúra szerint nem volt titkolnivalója, mert Hobbes mindent törvényesen intézett –, ezért kénytelen voltam szót ejteni arról, miféle gondok aggaszthatják azokat, akik késleltetnek egy nyomozást. Ennek hatására elbeszélte, hogy az a bizonyos fentebb említett tranzakciósorozat egy a részvényekből befolyó haszon néhány százalékát illető havi rendszerességű átutalás volt, amely férje eltűnésekor abbamaradt.

Ahogyan a nyomozati anyagban is szerepel, ezután teljes körű könyvvizsgálatot rendeltem el, amely eltartott néhány napig. Amíg az eredményre és a titokzatos átutalás célját jelentő személy megnevezésére várakoztam, ellátogattam a kórházba, az elmegyógyintézetbe és Dr. Simon Fraherty-hez.

A kórházban nem sokat tudtak mondani. Hobbes urat az utcán találták meg rongyokká szakadozott öltönyben, s névtelenül vették fel előrehaladott tubercolosisal, ám ebből igen hamar felépült. Az elmeosztály vezetője szerint gyógyulása oly kivételesen gyorsan zajlott le, hogy az szinte lehetetlen, mi több, bizonyos volt benne, hogy a kezelőorvos súlyosan félrediagnosztizált egy egyszerű megfázást. Ezután – ahogy Dr. Fraherty is említette – a beteget átszállították az elmegyógyintézetbe.

Az Arkham Asylum komor épületegyüttese láttán mindig megborzongok, szerencsére elég ritkán kell ebben az élményben részesülnöm. A kellemetlen érzés odabent sem múlt el, mi több, csak erősödött az igazgatóval megejtett beszélgetés után. Arthur Hobbes – akkor még szintúgy névtelenül, mert kilétére csak később, felesége látogatásakor derült fény – lázálmoktól és saját félelmeinek borzalmas kivetítéseitől gyötörve került oda. Minthogy nem számított ön- vagy közveszélyesnek, nem kötözték le, a gyógyszereket viszont csak erőszakkal tudták beadni neki, ámbár szinte feleslegesen, mert a nyugtatók alig-alig enyhítették a tüneteket, illetve a beteg szervezete teljes mértékben ellenállt az altatónak.

Az igazgató úr megkért, hogy ha lehet, a továbbiakban kezeljem bizalmasan az ügyet, ezért az itt következők nem szerepelnek a hivatalos nyomozati anyagban. Saját szememmel láttam az eredeti kezelési naplót, amelyet elzárva tartanak az intézet széfjében, s az abban leírtak szerint számos próbálkozás és a dózis többszöri emelése után Arthur Hobbes végül a halálos adagnak számító altatómennyiség kétszeresét kapta, ám az anyag egyszerűen eltűnt; szervezete egyáltalán nem reagált rá, még csak ki sem ürítette – mi több, ott tartózkodásának teljes egy hete alatt egyáltalán nem ürített, és úgy tűnt, ez sem gyakorolt hatást a testi állapotára.

Azt hittem, ezt már nem lehet tovább tetézni, ám Arthur Hobbes eltűnése ugyanolyan meglepőnek bizonyult, mint szervezetének immunitása. Bár a harmadik emeleten kapott szobát, valahogyan eltávolította az ablak rácsait és nyom nélkül távozott. Mindez egyszerűen hangzik, ám a részletek annál különösebbek. A vasrács rúdjaira olyan állapotban találtak rá odakint, a fal tövében, mintha egyszerű seprűnyélből készültek volna, melynek végét valami kutyaféle állat rágcsálta meg. A sérülések határozottan fognyomokra hasonlítottak, és a közelben ott hevert a fűben az a két kődarab, amelyet gondosan elzárok az iratok mellé.

A kisebbik úgy a hüvelykujj első percével azonos méretű szélességben és hosszban, illetve vastagságában is – alakját tekintve pedig leginkább egy levágott csúcsú piramisra hasonlít. A nagyobbik sem sokkal nagyobb, inkább csak alakra más; hosszabb és hegyesebb, enyhén görbül a csúcsa felé. Színüket illetően a gránit szürkéjét mutatják, de a megsárgult csont árnyalataival.

E jelentés elején azonosítatlannak neveztem ezeket a kődarabokat, ám ez így nem egészen helytálló. Ha az ember rápillant erre a két kődarabra, már az első pillanattól kezdve olyan érzése van, mintha fogakat látna. Ezt támasztja alá az a tény, hogy alakjuk tökéletesen illeszkedik a megrongált vasdarabok egyes sérüléseihez – szerencsére egyedül voltam, amikor ezt a megdöbbentő felfedezést tettem, s be kell valljam, puszta félelemből hagytam hátra a bizonyítékok egy részét, megnevezetten a vasrács roncsait. Csupán pillanatokra gondoltam bele, de azóta is szilárdan hiszem, hogy egyetlen porcikám sem kívánja a találkozást egy olyan teremtménnyel, amely a kőből lévő vagy elvesztésük után kővé váló fogaival megrongálja a vasat.

Zsebemben a kődarabokkal látogattam el Dr. Fraherty-hez, s elbeszéltem neki mindent, ami az azilum falai között elhangzott, s talán az a kényszer vitt rá, hogy valakivel megosszam kételyeimet, de akaratlan bizalmamba fogadtam őt és előadtam a kődarabokkal kapcsolatos gondolataimat. Meglepett, hogy mennyire komolyan vette képzelgéseimet, s továbbszőve a mesés szálakat egymást lovaltuk bele az egyre vadabb ostobaságokba. Nem emlékszem már, hogy melyikünk parancsolt megálljt a rettenetes fantazmagóriák áradatának, de végül reszkető kézzel és csendben hajtottuk fel kortynyi szíverősítőnket. Egyetértésben váltunk el, miszerint rettenetes és pusztán kispekulált titkainkat megtartjuk magunknak, amíg bizonyítékot nem lelünk rájuk. Így ha nincs bizonyíték, jobb is elfeledni az egészet – illetve ha találunk valamit, akkor tudjuk, legalábbis sejtjük, mire számíthatunk. Bár az előbbi történt volna!

Több napos szünet következett, mely alatt még az is megfordult a fejemben, hogy örülnék, ha a nyomozás megakadna valamiképpen. Ám nem volt ilyen szerencsém; a könyvvizsgálók rámutattak a titokzatos tranzakciók kedvezményezettjére, egy bizonyos ifjabb Ronald Godfrey úrra, aki bűvészként vált elismertté nem csak Arkhamben, de egész Új-Angliában.

Ronald Godfrey Jr. csak általa meghívott vendégeket fogadott a villájában, ezért egy előadására kellett elmennem. A páholyban sötétség honolt, csak a lecsavart gázlámpa fénye pislákolt a háttérben. Időközben annyira belemélyedtem az ügybe, hogy akaratlan is elképzeltem Amelia Hobbes kísérőjét, egy jóravaló cselédet a lámpa mellé tett üres székre, ahogy ott szendereg – s asszonyát is, amint a korláton kissé kihajolva szemléli az alant egybegyűlteket, vagy éppen végigsimít tekintetével a pódiumot takaró vastag függönyön. Hobbes valószínűleg nem igazán lelkesedett a szemfényvesztésért, de a házban látott utánzatokból ítélve felesége rajongott a művészetekért, s feltehetőleg a bűvészkedést is közéjük sorolta.

Odalent a színpadon nagy sürgés-forgás lehetett, mert a nehéz függönyök mögül folyamatosan suttogás, rakodás zajai jöttek. Számomra ez a rész tűnt a legérdekesebbnek; a hatásvadász módon előadott mutatványok kellékei mind kivételes találékonyságot tükröző eszközök. A bűvész tárgyainak szinte mindegyike valamiféle eszes mechanizmus, gondos mérnöki munka eredménye, így a trükkök esetenként igen veszélyesnek is látszanak a közönség számára. Tisztelem annyira ezt a zsenialitást és gondosságot, hogy ne essen nehezemre végigülni egy előadást. Ha ilyet látok, mindig elgondolkodom, hogy hogyan fordíthatnám a bűvészet kelléktárát a saját hasznomra a munkám során, de még nem jutottam el a válaszokig.

A nehéz függöny felemelkedett és megkezdődött az előadás. Látványos, ám puszta áltatások sorából összeállított vásári mutatványt vártam, azonban egészen mást kaptam.

A bűvész magas, vékony férfinek tűnt, bár a válláról aláomló, selyemfénnyel csillámló köpönyeg sokat takart alakjából. Csuklyát viselt, így arca láthatatlan maradt, s mutatványait füsttel, szikrákkal, mélyről jövő és erőteljes hangjával tette misztikussá. Sorra vett néhány megszokott trükköt kártyákkal és virágokkal, varázspálcáját megtáncoltatta a levegőben, lebegtette az egyik segédkező lányt, majd végül eltüntette a másikat, hogy az a vörös bélésű, fekete köpönyeget ledobva és az álarcot levéve a varázsló helyén bukkanjon fel újra.

Ezután a bűvész újra belépett oldalról, immáron fedetlen fővel és köpeny nélkül. Elegáns öltönyt viselt, haja pedig olyan különösmód fehérnek hatott, mintha egyetlen pillanat alatt futott volna ki belőle a szín. Acélkék tekintetében nyugtalanító fények csillogtak – bizonyára a félhomályos megvilágítás is erősítette a hatást –, élesen metszett álla, boltozatos homloka, általában véve szikár vonásai erőteljes és ellenállhatatlan akaratot sejttettek.

Bejelentette az utolsó, legnagyobb mutatványt és körítésképpen azt ecsetelgette, micsoda borzalmas veszélyek leselkednek lelkére, ha elhibázza – egyenesen Istent hívta segítségül, s rövid imában kérte, hogy keljen a védelmére. Mondandója befejeztével udvariasan csendet kért a közönségtől. Mindeközben a segédként szereplő két ifjú hölgy csendben és gyorsan kitolta az eddigi kellékeket, majd újabbakat hoztak be. Figyelmemet ekkor keltette fel igazán az előadás, mivel a segítők parázstartókkal jelentek meg, meggyújtották azok tartalmát és illatos porokat szórtak a tűzbe. Ezután megálltak a bűvész mögött; az egyik lány egyszerű, fehér mészkrétát, a másik réginek látszó könyvet tartott a kezében.

A férfi intett nekik, mire egyikük rajzolni kezdett a színpad deszkáira, s a másik kinyitotta a könyvet és élő állványként tartotta azt. Odafentről, a páholyokból jól látszott, hogy a fehér krétával húzott vonalakból két pentagram készült körbe zárva, és amíg a lány rajzolt, a mágus látszólag memorizált valamit a könyvből. Hamar befejezték; épp csak addig húzták el dolgaikat, amíg elegendő komolyságot és enyhe félelemmel vegyes várakozást gerjesztettek a közönségben, illetve a parázstartókban lobogó lángok sejtelmes izzássá csitultak és a füstölőporok nehéz illata fűszeres hangulatot teremtett a helyiségben.

A bűvész átvette a krétát és misztikus jelekkel egészítette ki a két körbe zárt szimbólumot. Beleállt az egyik pentagram közepébe és megkérte a közönséget, hogy figyeljen jól, mert a mutatvány lényegi mozzanata csupán néhány szűkös pillanatig lesz látható, és az imént elbeszélt veszélyek okán nem vállalkozik ismétlésre. Erre az utolsó mormoló hangok is elhaltak, s feszült csend telepedett a helyiségre. Csupán ekkor figyeltem fel rá, hogy a két ifjú hölgy észrevétlenül kiment, és a férfi egyedül maradt a színpadon.

– Ia! Ia! Shub-Niggurath! Ia! Xul Cthulhu! – e szavakat a később talált könyvben láttam, s felismertem bennük azokat a torz hangsorokat, melyekkel a mágus kezdte meg kántálását. Sokakat már a mélyen zengő hangján elkiáltott ősi és vitathatatlanul gonosz szavaktól is kivert a hideg verejték. A litánia nem tartott sokáig, de mire befejezte, a közönség soraiban több nő elájult és néhányan inkább kimentek, mert nem bírták tovább idegekkel.

A férfit láthatóan egyáltalán nem zavarta az így keletkezett zaj és felbuzdulás; kitárt karokkal elkiáltotta az utolsó szentségtelen frázisokat és a másik pentagramra mutatott, melyben egyetlen hosszú-hosszú másodpercre felvillant valami borzalmas, valami rémületes és végtelenül visszataszító lény a poklok bugyrainak legmélyéről.

Bár a jelenés valóban csak röviden időzött e világban és meglehetősen homályosnak mutatkozott, mintha valamiféle rossz minőségű, vetített kép lett volna, a közönség egy része mégis sikoltozva menekült, a többiek pedig dermedten ültek, ahogy székükhöz szegezte őket a nyers rettegés.

Feszülten figyeltem a férfi átszellemült arcát, lehunyt szemhéja mögött a szemgolyók nyugtalan mozgását, mely még ilyen távolságból és a félhomály ellenére is látszott. A szörnyeteg a következő pillanatban már eltűnt, helyén csak az eredetileg fehér szimbólum itt-ott kissé megfeketedett vonalai maradtak.

Előre megírt, rövid levelet küldtem az öltözőkhöz a névjegykártyámmal együtt. Futárom hamar visszatért a pozitív válasszal, s lementem, hogy találkozzam a varázslóval. Az öltözőbeli beszélgetést nem kívánom részletezni; az illendőség megkívánta üdvözlést követően a művész úr hamarosan elnézésemet és távozásomat kérte, de még ugyanezen mondatával meghívott magához.

Éltem a lehetőséggel és másnap meglátogattam Godfrey urat. Igen sokat megtudtam őróla, illetve inkább a Hobbes úrral való kapcsolatáról és magáról Arthur Hobbes-ról. Nem tudom megmondani, hogy az előadása, a kúriában átéltek, avagy ezek keveredése okozta-e, de igen közel álltam hozzá, hogy túlságosan misztikus fényben tüntessem fel az elhangzottakat. Itt már többszöri átgondolás után vetem papírra a hallottakat, s az elbeszélés bizonyos elemei így is csupán azért kerülnek leírásra, mert a későbbi események fényében érthetővé – és ami talán fontosabb a megértésnél; hihetővé – válnak.

Ronald Godfrey Jr. elmondta, hogy Arthur Hobbes maga is belekóstolt az általa űzött művészetbe, bár csupán gyengébb formában. Kellék tekintetében ehhez elegendő volt egy kréta és egy könyvtartó állvány, illetve ezek mellett néhány gyertya. Afféle köztes dolgot űzött a bűvészet és – itt meg kell említenem, hogy akkor még magam sem vettem komolyan e kijelentést – a mágia között; az előzőnél több, az utóbbinál kevesebb volt az, amivel foglalkozott. Trükkjei sem voltak látványosak, csak egyértelműen hatásosak.

Még ifjúkorában kezdte, huszonévesen, amikor az egyetemen megismerkedett Godfrey úrral. Ronald Godfrey elárulta magáról, hogy mindig is afféle magának való alak volt; amíg a korabeli fiatalurak az atlétikai sportokkal, a klubélettel és a fiatal lányokkal foglalkoztak, addig ő könyveket bújt a szállásán, egy öregembernél, aki időnként besegített az egyetemi könyvtárban, s kihozott onnan néhány felettébb érdekes kötetet. Amikor az öreg szállást adott Hobbes-nak is, a közös bérlemény mellett más, kényszerítőbb erejű tények is közrejátszottak a hasonló érdeklődés kialakulásában. Hobbes mindig is szélesebb alkattal bírt, mint azt szerette volna, de sohasem volt meg az ereje a változtatáshoz, sem testi, sem lelki téren. Mondjuk ki; kövér volt és lusta, így ha tehette, többnyire a nem kiemelkedő, de átlag feletti értelmi képességeire hagyatkozott.

Hamar rákapott hát a régi, dohos kötetekre, melyeket az öreg afféle cinkostársként csempészett ki kettejüknek a Miskatonic University könyvtárának egy félig-meddig lezárt részlegéből. Azokban a könyvekben rejlettek az első olyan kis varázsigék, amelyekkel meg mertek próbálkozni és ha elég óvatosan jártak el, nem kellett komoly következményekkel számolniuk. Valóban apróságok voltak ezek; egyetlen egy fokozattal jobb minősítés emitt, és annak elkerülése amott, hogy bármi módon magukra vonják a többi diák felett hatalmaskodó klikk figyelmét.

Végül az események közrejátszása révén Arthur Hobbes elhagyta az egyetemet és inkább üzletember lett. Természetesen ennek is megvolt a maga oka és menete; Arthur középosztálybeli családból származott, és a taníttatására költendő pénz elfogyott, minek következtében dolgozni kényszerült. A campus-tól nem messze, a River Streeten álló raktárak egyikében kapott állást, a ládákat kellett leltároznia. A közös albérlet fennmaradt, így a baráti viszony sem szakadt meg Hobbes és Godfrey között.

A munka kényelmesnek bizonyult, ám hamarosan kitört a háború, és a kövér Hobbes szó szerint rettegett a katonai szolgálattól. Barátjával mindaddig úgy tekintettek a mágiára, mint veszélyes tudományra, mellyel nem szabad teljesen átitatni az egyszerűbb törvények szerint működő fizikai életet – ám ekkor Arthur annyira megijedt, hogy az események sodrásával szembemenve felhasználta a régi könyvekben rejlő mélyebb tudást.

Sötét rituáléra vetemedett, mely jóval több volt, mint az addig használt néhány ráolvasás, így az amúgy is félelmek vezérelte ember – Godfrey úr elmondása szerint mindig is gyenge idegrendszerrel bírt – már eljutott arra a határra, amit végképp nem mert átlépni. Ha továbbmegy, a kísérőszöveg tanúsága szerint a kockázat oly nagy lett volna, hogy élete épségét veszélyezteti. Egy pillanatra így is megnyíltak képzelete legsötétebb bugyrai, és egy másik világról hallucinált, egy olyannyira gonosz helyről hogy a puszta látványától is majdnem eszét veszítette.

Azonban megkapta, amit akart. A háború nem hatott ki az életére, ráadásul nagyobb pénzmaghoz is jutott, amiből megnyithatta kis papírboltját, amely kitartott egészen a válság végéig. A továbbiakban irtózva tartózkodott a mágiától. Vásárolt ugyan mindenféle könyveket, melyeket egy módos középosztálybeli úrnak illett ismernie ahhoz, hogy ne titulálják műveletlennek, de ha valamelyik antikváriusnál rábukkant egy-egy ódon kötetre, melyben rituálék leírását vagy ezekre utaló és igaznak tűnő szöveget lelt, akkor azt tiszteletteljes óvatossággal visszahelyezte a polcra és elméjében szándékkal félresöpört minden reá vonatkozó gondolatot.

Hobbes úr a kicsiny varázslatokkal és az említett rítussal terhelt múltjából örökölte misztikus meggyőzőerejét, amelyet véleményem szerint – Godfrey úr megerősítette ezt azzal, hogy Hobbes maga mesélte el neki az esetet – felhasznált Malcolm Phips ezredessel szemben, amikor megkérte leánya, Amelia kezét. Azonban ezt sem használta gyakran; ha egy fél évben kétszer elővette, akkor már rémálom gyötörte, melyben azt a másvilági, gonosz helyet látta megnyílni. A képzelt és valós félelmek e kongregációjában élte életét Arthur Hobbes, de a hatalom utáni nyers vágy bizsergető izgalma nem hagyta nyugodni.

Barátja, Ronald időközben elvégezte az egyetemet, és egyéb érdeklődésének engedve vándorbűvésznek állt. E szakmában egyszerre élhette ki műszaki és vegyészi hajlamait, amellett szabadon gyakorolhatta az őt mindig is foglalkoztató mágiát. Különösnek tűnt, hogy ilyen nyíltan beszélt erről a többnyire titokzatoskodással körülvett témáról, de valójában semmi olyat nem árult el, amit ne lehetett volna kigondolni az okkultizmus minimális ismeretével.

Folytatólag; a háború elválasztotta egymástól a két barátot, de amikor egy előadás alkalmával Hobbes meglátta Godfrey urat a színpadon, a régi kapcsolat új életre kelt. Néhány beszélgetést követően hamar oda jutottak, hogy Arthur Hobbes megkérte a varázslót; segítsen neki tovább tanulni az ősi mágiák művészetét. Ezért cserében ő maga kínálta fel azt a bizonyos százalékos havi juttatást a tőzsdén szerzett haszonból, amely elvezetett a bűvészhez.

Miközben beszélgettünk, Godfrey úr körbevezetett otthonában. Kora délutánra járt az idő, és az ablakokon beáradó fényben büszkén mutogatta végig utazásai során szerzett emléktárgyait. Akadtak ott mindenféle egzotikus és nem kevésbé esztétikus szobrok maroknyi vagy legfeljebb akkora méretben, hogy egy kézitáskába belefért volna kettő vagy három is talán; takarónak, szőnyegnek vagy éppen férfi és női öltözékeknek megvarrott kelmék és szövetek, köztük a finom tapintású kínai selyem köpönyeg, melyet a mágus a fellépései során viselt. Mindez a Közel- s Távol-Kelet díszítéseit mutatta, főként az arab világból, valamelyest Törökországból és esetenként a néhai Mezopotámiából, kiegészítve egy-egy egyiptomi kinccsel. A tárgyak sokasága meglepőnek tűnt, és a mágus azt felelte kérdéseimre, hogy akkoriban igen nyugtalan lélek lévén a helyét kereste a világban, s a lehető legtöbbet költötte utazásra.

A délután végével és a korai szürkület közeledtével nyugtalanító jelenségek bújtak elő misztikus rejtekhelyeikről, mintha a lemenő nap elhomályosodó fénye adott volna nekik helyet. Az egyik szekrény tetején felbukkant egy kőtábla, talán kéttenyérnyi lehetett, és a java részét eltakaró árnyék miatt alig kivehetően, de valamiféle polipszerű szörnyeteget ábrázolt. Egy hanyagul ledobott táskából kikandikált egy ocsmány szobor... karja? Vagy más testrész? Amott egy takaró szegélye bukkant elő a széles ágyat fedő selyemlepel alól, rajta ősi mintázat megfakult színezetű emberalakokkal, akik egyértelműen egy másik, a miénktől teljesen idegen világ lényeinek hódoltak.

Borsózott a hátam ezektől a különös tárgyaktól és alig mertem egy pillantást vetni rájuk, inkább szándékosan elsiklattam felettük tekintetem. Amellett próbáltam leküzdeni feltörő idegességem is, amely miatt reszketeg kézzel vettem at a felkínált brandys poharat. Egy korty a tömény angol párlatból megnyugtatott valamelyest, ám amikor a nappaliban, a szófán elhelyezkedve megláttam az alkony utolsó vörhenyes napsugarainak bűverejével átáztatott festményt, csak dermedt döbbenettel tudtam reagálni.

Istentelen förtelem meredt rám rosszindulatúan, csontos markában egy ember maradványait tartotta és éppen a fejet csócsálta, valahogy úgy, ahogyan a kisgyerek rágcsálja meg a nyalókát. Kushadó testtartásáról az jutott eszembe, hogy bármely pillanatban elhajíthatja zsákmányát, hogy finomabb falatok után nézzen. Az a kutyaszerű pofa, a hegyes fülek és a véreres szemek, a tompa orr és a nyáladzó száj már önmagában is hátborzongatóan hatott. Mindezeket még kiegészítették a pikkelyes karmok, a penészes bőr és a félig patásnak tűnő lábfejek. Egy pillanatra mintha a morgását is hallottam volna, azután racionális elmém szerencsére elűzte a hallucinációkat és egy újabb korty brandy visszahozott a valóságba.

Látom lenyűgözte – mondta Godfrey úr, amikor látta, hogy a festményre meredt tekintettel ülök. Nyilvánvalóan félreértette a reakciómat. – Nos, engem is. Amikor először megláttam, csak álltam a galériában padlóhoz szegezett lábbal, és képtelen voltam megmozdulni, vagy akár csak kinyögni valamit. Azóta is a kedvenc képem, és véleményem szerint Richard Upton Pickman e stílus egyik legnagyszerűbb képviselője.

Mint aki teljesen vak az efféle dolgokra, házigazdám teljesen figyelmen kívül hagyta borzongásomat, arcára és tekintetébe mértéktelen lelkesedés ült ki: – Nem is a téma, inkább a technika a zseniális; az a természetellenes technika, amellyel szinte élővé tette a szörnyeteget. Egyértelmű, hogy Pickman ugyanúgy megkerülte a természet törvényeit, ahogyan mi is tesszük.

Nagyot nyeltem, de annyira, hogy kívülről akár biccentésfélének is tűnhetett. Ahogy a rém csak nem akart rám ugrani a vászonról, és ahogy egyre inkább csak egy festményként függött ott, tagjaim merevsége is felengedett valamelyest. Távozni készültem.

A férfi már a második változáson ment át az utóbbi néhány órában. Amikor ajtót nyitott, még felsőbbrendűsége biztos tudatával felvértezett mágusként jelent meg, azután élménybeszámolót tartó világutazóvá vált, tekintetében a látott csodák felidézésével együtt járó csillogás ült – végezetül mindez eltűnt és dolgában bizonytalan ember lett belőle, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy valóban elengedjen vagy rabságba vessen a tudással együtt, amelyet átadott. Őszintén megvallom, a menekülés vágyával küzdöttem és próbáltam elkerülni, hogy még egyszer a borzalmas képre pillantsak. Azonban egy dolog még mindig nem volt világos.

Miközben magamra öltöttem kabátomat rákérdeztem, hogy mi a véleménye Arthur Hobbes őrületéről, s legnagyobb meglepetésemre kétféleképpen válaszolt. Előbb sajnálatát fejezte ki és röviden kifejtette, hogy egy ennyire izgulós típusnak, mint amilyen Hobbes volt, nem kellett volna részt vennie a tőzsde izgalmakkal telt életében, ami nyilvánvalóan túl soknak bizonyult gyenge idegrendszere számára – ilyen magyarázat szerepel a nyilvános nyomozati jelentésben is. Azután, szinte észre sem vettem, mikor tért át egyik gondolatról a másikra, de már arról beszélt, hogy egy félelmek között élő embernek nem szabad beleártania magát az ősi tudományokba, még ha csak felszínesen érinti is azokat, és ő személy szerint próbálta megóvni barátját a borzalmaktól, melyeket elméje nem viselhetett el épen, de minden erőfeszítése kárba ment, amikor Hobbes saját utakra lépett és megvette azt a szörnyű könyvet. Titokban tartotta mindenki előtt, csak neki mondta el, hogy a Van Gogh utánzat mögötti széfbe rejtette házában – neki is azért, mert már akkor tartott tőle, hogy történhet vele valami, s akkor reá, misztikumokhoz értő barátjára kívánta hagyni a kötetet. Kitérnék rá, hogy amikor az említett széfet feltörtük, néhány nagy értékű kötvény mellett a zárolt bizonyítékok közé került könyvet és egy vázlatosan megfogalmazott végakaratot találtunk, melyben pénzügyei további igazgatását tekintve Hobbes a feleségét, a könyvet illetően pedig valóban a bűvészt nevezte meg örökösként.

Azonban a mágus közelében megtapasztalt iszonyat még nem fejeződött be. A kapun kilépve akaratlan – valamely ösztöntől vezérelve – visszanéztem az épületre és felfedeztem valamit, amitől kirázott a hideg. Nem a ház baljós kisugárzása döbbentett meg, hanem a nagy, kovácsoltvas kapu mellett kétoldalt, az oszlopok tetején kuporgó vízköpők egyike. Az ilyen szörnyetegeket ősi mintára készítették a szobrászok, hogy védelmező szellemekként elűzzék a rosszakarókat, ám úgy tűnt, ifjabb Ronald Godfrey démonai más célt is szolgáltak. A kapunál elhelyezett lámpás fényében jól látszott a kis hiányosság, amely a baloldali vízköpő torz pofáját élővé tevő árnyak között rejtezett; egy kitört szemfog és a mellette hasonlóképpen csonka őrlőfog. Akaratlanul is megmarkoltam a még mindig a zsebemben lévő kődarabokat, de nem mertem közelebb lépni, hogy valóban odapróbáljam őket a kérdéses helyekre – persze, fel sem értem volna a szobor fejéig, bárhogy nyújtózkodom. Meg kell valljam, ismét rám tört a remegés, ám ezúttal rövidebb ideig tartott, és akaratom megacélozva elhagytam a rémisztő gondolatokat keltő helyszínt.

A lefoglalt könyvbe magam is belepillantottam, bár nem szívesen emlékszem vissza rá. Bár nem hiszek az ilyesmiben, mégis megdöbbentett, amikor számos szöveg bevezetőjében a fentebb is idézett idegen kifejezések sorát találtam. Ezek a leírva is igen hatásos szavak a megfelelően hatásvadász hangon kiejtve még borzalmasabbnak tűnnek, így aztán nem csodálom, hogy Godfrey úr felhasználta őket pokoli mutatványához. A szavaknál sokkal jobban megijesztett egy rajz, amelyet az írás egy későbbi szakasza rejtett.

A lapok közé szorított kis zsinór valószínűleg azt jelezte, hogy mely részt olvasta legutóbb a könyv gazdája. Egy asztalnál ültem a magam elé helyezett szöveggel, lefogtam az oldalt és hang nélkül olvasni kezdtem. A szavak megrajzolták képzeletemben egy különös város egy részét, amely egyszerre volt idegen és furcsán ismerős, ez utóbbi jellegzetességét pedig mintha – ismét szabadkoznom kell, mert aki ismeri énem racionális oldalát, az tudja, hogy nem ijedek meg egykönnyen – a rémálmokból nyerte volna. Azután annyira elmerültem az archaikus britt leírásban, hogy egészen megfeledkeztem az ügy során kialakult félelmeimről. Amikor leértem az oldal aljára és lapoztam egyet, váratlanul nyers, színtiszta iszonyat ébredt szívemben. A következő oldalon lévő illusztráció férfihoz méltatlan sikolyt váltott ki belőlem és önkéntelenül felpattantam az asztal mellől, majd mozdulataimban egy rettegő állat remegésével italt töltöttem magamnak. A díványra heveredve közel fél órán keresztül eltartott, mire valamennyire feldolgoztam a borzalmas látvány okozta sokkot.

Szó nem adhatja vissza a rézmetszeten ábrázolt lény rémületes mivoltát, s ez nem is baj, tekintve, hogy ezzel a jelentéssel senkit sem kívánok úgy halálra rémiszteni, ahogyan bennem támadott fel a félelem óceánja. Az egyszerű, fehér alapon fekete vonalakból álló ábrázolás bár nem múlta felül Pickman képének realizmusát, de valószínűleg modellként szolgálhatott a festőnek, s mint ilyen, nyers őserőként közvetítette azt a zsigeri borzalmat, amelyet a modern tolmács, Richard Upton Pickman csupán felszínesen ragadott meg – ámbár az eredeti kép ismerete nélkül e felszínesség is csontig hatoló félelmet keltett. A temetői háttérrel ábrázolt, kutyaszerű démon rajzánál már ténylegesen csak az lett volna rémisztőbb, ha élő mivoltában jelenik meg előttem.

Azonnal beszélnem kellett Fraherty doktor úrral – egyrészt, mert fény derült az AZ mibenlétére, másrészt pedig azért, hogy nyugtatót kérjek tőle. Beszélgetéseink alapján bíztam annyira a jó orvos lelkierejében, hogy ne féltsem túlságosan a sokktól, mely engem megcsapott.

Dr. Fraherty valóban képes volt ellenállni az illusztráció hipnotikus hatásának. Állapotomat tekintve azonban nem javasolt nyugtatót, inkább csak egy hosszú és pihentető alvást. Önkéntelenül elmondtam neki, mit láttam a bűvész villájának kapujánál, amit ő hitetlenkedés nélkül fogadott. Megegyeztünk, hogy amint összeszedtem magam, látogatást teszünk a művész úr otthonában – ám ezúttal kevésbé nyíltan, hogy ne készülhessen fel ránk, ugyanis mindketten egyetértettünk abban, hogy csak a varázsló állhat Arthur Hobbes eltűnése mögött.

Általában olyan mélyen alszom, hogy nem látom az álmaimat, melyek állítólag így is ott lebegnek a képzeletben. Szerencsére aznap már annyira belefáradtam az átélt érzelmi viharokba, hogy teljes mértékben pihentető alvásban volt részem. Másnap újult erővel fogtam neki a tervezésnek.

Reménykedem benne, hogy a többi lezártnak tekintett ügyhöz hasonlóan a Hobbes-eset sem kerül elő egy ideig, így a zárolt bizonyítékokkal és ezzel a jelentéssel sem foglalkozik majd senki legalább öt vagy tíz esztendőn keresztül. Nem csupán azért él bennem ez a remény, mert az alábbiakban elismerem a birtokháborítás, mi több, egyenesen a betörés elkövetését, illetve ennek során bűntársként nevezek meg egy köztiszteletben álló és valóban becsületes orvost, de emellett azért is reménykedem oly nagyon a titkok megőrzésében, mert a látottakat senki sem hinné el nekem. Ez eset kapcsán a kétely csupán ártalmas hatásait fejtené ki, s nem a racionális magyarázat felé vezető utat mutatná meg.

Még délelőtt összefutottam Simon Fraherty-vel egy kávéházban, hogy gyorsan megbeszéljük, ki mit hoz este. Ő mindenképpen ragaszkodott egy orvosi táskához, hogy kéznél legyen a segítség, ha bárkinek baja esne – én pedig a szükséges szerszámokat és két revolvert tettem egy másik táskába. Mindketten egyetértettünk abban, hogy éjszakára tervezett kirándulásunkról még családtagjainknak sem beszélünk, nemhogy bárki másnak. A neki tett titoktartási fogadalmam szegem meg ezzel a dokumentummal.

Bevallom, az este közeledtével ismét reám vetült a félelem árnya, de elszántságom erősebbnek bizonyult, és amikor a Godfrey-villa közelében találkoztam társammal, a jó doktor lelki szilárdsága erőt öntött belém. Érkezésünk korainak bizonyult, mert a háztartásbeliek még javában nyüzsögtek odabent, s órákat várakoztunk a villanyoltásra. Addig újra átbeszéltük az egész ügyet. Beavattam a doktort néhány olyan dologba is a nyomozással kapcsolatban, amit egyébiránt kötelező titoktartás védelmezne, de úgy véltem, ha ily szilárdan mellettem áll, akkor joga van megismerni a fejleményeket.

Éjfélre járhatott, amikor végre majdnem minden fényt eloltottak a villában. A kapu tárva-nyitva állt, inkább egyfajta hatásos látványként, mintsem bármilyen védelmi szereppel rendelkező gátként – feladatát kiválóan teljesítette, ha visszagondolok a rettegésre, amelyet mindketten éreztünk, mikor felpillantottunk a törött fogú szoborra. Képzeletünk szinte tapintható rosszindulatot varázsolt a torz, közepesen kidolgozott pofára, és mélyről feltörő gonoszságot a vak kőszemekbe, melyek dülledten emelkedtek ki a holdfénnyel festett árnyékok közül. Éjszakai túránk egyik legnehezebb pontjának bizonyult az átkelés a két őrszobor között, melyeknek egyikével kapcsolatban teljes bizonyossággal élt bennünk a hit, hogy képes megelevenedni és elrágni a vasrudat is, ha kell.

Előző nap, amikor ott jártam, jelét sem láttam kutyáknak vagy bármi más őrállatnak, illetve másféle védelemmel sem találkoztam. Kifejezetten egyszerű volt az elsötétedett főépület mögé lopakodni és a hátsó ajtón keresztül behatolni – ám ez utóbbi cselekedet előtt kiderült, a szerencse mellénk szegődött és a segítő hatalmak minden erejükkel minket támogatnak. Amikor épp elhaladtunk a jobb szárny mellett, melyet megkerülve megközelítettük a hátsó bejáratot, derengésre lettünk figyelmesek odabent. A fény mozgásából ítélve kézilámpást láttunk, és kíváncsiságunknak engedelmeskedve bekémleltünk az ablakon. Számunkra is hihetetlen volt, de maga Ronald Godfrey mutatta meg nekünk az otthona elrejtett részeibe vezető utat, a titkos ajtót, mely a jobb szárny főfolyosójáról nyílott és a falba beépített szekrénynek álcázták. Amikor magunk is odaértünk ehhez az álszekrényhez, mindenféle köntösöket láttunk benne felakasztva. Ezeket félretolva találtuk meg a rejtett szekció bejáratát, amely hangtalanul nyílt meg előttünk, mint a rablók barlangja a mesékben. Az odavezető út bár tartalmazott izgalmakat, de teljességgel eseménytelennek bizonyult.

A titkos ajtó mögött rövid folyosót találtunk, annak végén pedig lefelé vezető lépcsőt; mindezeket nagyon lassan haladva kellett kitapogatnunk, mert nem mertünk fényforrást használni a vaksötétben, nehogy felkeltsük a házigazda figyelmét. Szerencsére lentebb maga Godfrey gondoskodott a világításról, és égő gyertyákat találtunk a rendszeres közönként elhelyezett fali tartókban. Úgy tűnt, a bűvész szerette a hangulatkeltést, még ha csupán saját szórakoztatására alkalmazta is azt.

A pincében – feltehetőleg ott jártunk – ajtó nélküli, nyitott helyiségeket találtunk, amelyekbe egy-egy levett gyertyával világítottunk be, már amennyire mertünk anélkül, hogy felkeltsük Godfrey figyelmét esetleg azzal, hogy zajt csapunk, ha egy tárgyakkal zsúfolt szobában véletlenül leverünk valamit. Így is számos sajátos dologra bukkantunk.

Az egyik helyiség mindenféle anyagokkal és kellékekkel volt tele, melyeket a varázsló feltehetőleg különböző rituálékhoz használhatott. Felbukkant ott egyszerű fehér kréta ugyanúgy, mint aranypor és mindenféle kövek, még értékesebb fajta drágakövek is. E két véglet között gyakorlatilag minden fellelhető volt a polcokon, amit az ember odaképzelhet egy mágus kelléktárába – a három azonosítatlan porral töltött üvegcse is innen származik. Ezeket Fraherty doktor választotta ki véletlenszerűen a sokaságból és tette el azzal a szándékkal, hogy bevizsgáltassa. Ez végül nem történt meg, ámbár a bekövetkező eseményeket átélve nem csodálkozom rajta, hogy még bátor barátom sem akarja megtudni, mit tartalmaznak a fiolák.

Egy másik, majdnem üres helyiségben könyvállványt és parázstartókat találtunk, a döngölt földön pedig félig elsöpört krétarajzokat láttunk, amelyek mindenféle szimbólumok és rajzolatok lehettek. Egy részük borzalmas ősiséget és nyers gonoszságot árasztott, szinte nyílt blaszfémiának éreztük már csak azt is, hogy rájuk pillantottunk. A hátsó falnál könyvespolc állt igen ódon kötetekkel, de a lábunk előtt hentergő ocsmány jelek által keltett érzések miatt egyikünk sem kívánt közelebb menni, hogy megvizsgálja őket.

Hamarosan rátaláltunk Ronald Godfrey Jr. vegyész-laboratóriumára az egyetlen ajtóval rendelkező és gyertyák helyett elektromos izzóval megvilágított helyiségben, benne pedig felleltük magát a bűvészt. Oly csendben közelítettük meg, hogy amikor beléptem a folyosóról, Godfrey meglepetten felkiáltott és elejtette a lombikot, melyet a kezében tartott. Üdvözlés helyett rákiáltottam, hogy adja meg magát, akkor még kimagyarázhatja bűneit, de ezzel épp a kívánttal ellentétes hatást értem el. A varázsló sebesen odalépett egy termetes vasajtóhoz a laboratórium hátsó falánál, s egy vaskos kart meghúzva kinyitotta azt. Beljebb léptem, hogy ha kell, akkor utánasietve megakadályozzam menekülését, ám amivel találkoztam, arra a legvadabb rémálmaimban sem számítottam.

Maga a nyers borzalom, az ősi illusztráción és Pickman festményén látott kutyaszerű démon lépett elő a feltáruló hátsó folyosóról. Godfrey még utoljára elvigyorodott, azután nemes egyszerűséggel kiment a helyiségből, otthagyott minket a szörnyeteggel, amely az asztalokat felborítva közeledett, hogy vérünket vegye. Görnyedt tartása ellenére fenyegető erőt sugárzott, nyáladzó pofáját széles vicsorba húzta, s mélyen ülő szemei őrülettől forogtak. Bőrét bunda helyett pikkelyek és zöldes kelések borították, két patás lábon járt és mellső mancsai veszélyes, fekete karmokban végződtek.

Talán a rettegés, talán a rendőri kiképzés, talán csak a puszta létfenntartási ösztön vezérelt, de valahogy a kezembe került a revolverem és én elsütöttem, legalább három töltényt indítottam útnak egyenesen a rém feje felé. Azonban arra már nem maradt módom, hogy felmérjem lövéseim eredményét.

Minden tagomat megreszkettető robajra és hatalmas villanásra emlékszem, ahogy tűzfegyverem belobbantotta az összetört üvegedényekből felszálló gőzöket és gázokat. Szerencsére még igen közel álltam a bejárathoz és a robbanás kirepített a folyosóra, elsodortam a mögöttem álló Dr. Fraherty-t is. Elveszítettem az eszméletemet; a jó orvos húzott ki a kigyulladó épületből. Fortuna istennő ugyancsak mellém állt aznap éjjel, mert alig szenvedtem némi felületes égést, illetve a fülem zúgott az eset utáni két napban, egyébiránt sértetlenül átvészeltem a pokoli lángokat, melyek idővel elemésztették az egész épületet.

Úgy tűnt, a lakáj és a cselédek mind élve kijutottak a házból, mert a tűz kioltása után csupán két tetemet találtak odabent, ahogy az a nyilvános nyomozati anyagban is szerepel. Az egyik a pincéből felvezető lépcső tövében hevert; összeégett emberi maradványok, melyekről úgy sejtem, ifjabb Ronald Godfrey tetemeként kerülhettek a halottvizsgáló elé – a másikat pedig a legmélyebben fekvő helyiségben lelték fel. Ez utóbbit kivételesen nagy termetű, ámde fajtára való tekintettel nem azonosítható kutya korpuszaként határozták meg, ám jómagam és Dr. Fraherty betekintést nyertünk a poklok mélyén rejlő tudás egy szegmensébe.

Bár csupán néhány pillanatig láttuk, de a felénk közelítő szörnyeteg hátborzongató vicsora felett, a mélyen ülő malacszemek körül teljes bizonyossággal felismertük Arthur Hobbes fotográfiáról ismert vonásait.

 

 

  
  

Megjelent: 2023-08-14 20:00:00

 

Habony Gábor (Szolnok, 1979) író, fordító, a Veranda Művészeti Csoport alapítótagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.