Keresés a honlapon:

Olivera Olja Jelkić: A város (Fordította: Kovács Jolánka)

 

 

 

A VÁROS

 

Megjött a tavasz. A telet, Špiró kivételével, mind túléltük. De senki sem vette észre, hogy már nincs közöttünk. Mindenki a saját bajával volt elfoglalva, és csak a saját maga számára ismert (vagy ismeretlen) okokból búslakodott, sírt, vagy nevetett, hintázta magát előre-hátra.

Szegény Špirót valami furcsa autóval vitték el. Teréza nővér azt mondta azoknak, akik elvitték, hogy ez egy NN személy. Nem tudja az adatait. Én majdnem megszólaltam, hogy ez a mi Špirónk, hogyhogy ismeretlen, hisz mindannyian ismerjük. Később megértettem, mi itt mindannyian, mind az ötvenöten, ismeretlen, névtelen, NN személyek vagyunk. Talán így mondják magyarul azt, hogy ismeretlen. Az, hogy mi mindannyian ismertük egymást, semmit sem jelentett ebben az országban. Talán azért, mert bolondok vagyunk. Van, ahol két tanúval bebizonyíthatod, hogy a ház a tied, itt ötvenöten nem vagyunk elegen, hogy igazoljuk, a mi Špirónk az, aki meghalt. Ha igazolni kellene, hogy én Mileta vagyok, ehhez ők ötvennégyen nem lennének elegen. Úgy látszik, mi valóban nem számítunk senkinek. Ha közülünk, ne adj Isten, meghal vagy megszökik valaki, azt sem tudjuk majd bebizonyítani, hogy élünk, ha már most nem tudjuk igazolni, hogy valaki meghalt közülünk.

Nekem ez egyáltalán nem tetszett. Valami nagyobb baj közeledését éreztem, és megértettem, hogy minden rossznál létezik rosszabb. Én az ilyesmit messziről megéreztem. Az Istentől kaptam ezt a képességet.

Ahogy megjött a tavasz, mi is jobban éreztük magunkat. Előbújtunk a füstös szobákból. Teréza nővér szigorúan megtiltotta, hogy elhagyjuk a hotelt és a hoteludvart. Hallgattunk is rá mindannyian. Vagyis, mindenki szeretett volna engedelmeskedni neki, de ezt mégsem lehetett garantálni. Így aztán Boro meg Jovo kézen fogták egymást, mintha kirándulásra mennének, és egyszerűen besétáltak a városba. A hotel szinte a városra támaszkodott, innen nagyon közelről már kezdődtek az utcák.

Boro és Jovo sétáltak az utcákon, kóboroltak, de nem akartak megszökni, csak azt hitték, hogy kirándulásra mennek, mint amikor még iskolás gyerekek voltak. Nézegették a kirakatokat, az embereket az utcán. Ez volt nekik a legérdekesebb. Az embereknek feltűnt az arcuk és a grimaszaik, azok magukért beszéltek. Egy játszótérhez értek. Ott gyerekek labdáztak. Borót megütötte a labda. Ijedtében futni kezdett. Jovo a labda után szaladt. A gyerekek megijedtek. Jovo megragadta a labdát, olyan erősen, amilyen erősen csak tudta, és futott vele, abba az irányba, amerre Boro elmenekült. És ki tudja, mi történt itt még, valakit a földre löktek, valaki megsérült… akármi volt, a rendőrség elfogta őket és bevitte az őrsre. Nem voltak irataik. Nem ismerték a nyelvet. Világos volt, honnan jöttek.

– Ezek azok „bosnyák bolondok” – mondta a rendőrparancsnok.

– Jogtalanul költöztek be a régi hotelba – tette hozzá a beosztottja.

– Igen, ezt tudjuk. Senki sem reagál. Ez jó ok lehetne, hogy megszabaduljunk tőlük.

Amikor ez megtörtént, megértettem, hogy nekünk soha senki nem tesz szívességet miattunk, csak saját maga miatt, érdekből. Nem sajnálatból akartak ők segíteni nekünk, nem jószívűségből. Egészen addig, míg nem érezték magukat veszélyeztetve, senki sem törődött velünk.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-08-10 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.