VideóA Győrplusz TV videója Keresés a honlapon: |
Hajdu Ilona: Sorsszinfónia
Sorsszimfónia Van egy épület Budapesten mely napközben nem különbözik a szomszédos házaktól. Ajtaján fiatalok járnak ki s be, mégis aludni látszik, ablakszemeit becsukva, pihen. Környezetében zajos villamosok csörömpölnek, autók tülekednek, egy-egy riasztó lármája süvít bele a hangzavarba, őt ez a kakofónia mégsem zavarja, azt a bűvkört, mely körülveszi, az élet mindennapos zörejei nem képesek áttörni. Ám amikor leszáll az este és elcsendesül a világ, méltóságteljes kapuját kitárva ásít egyet és csodálatos, nagy szemeiben fény gyúl. Belső termeiből hangfoszlányok lebegnek át az éteren és az esti utca hangulatát fűszerként megédesítik, illatossá teszik. Most egy karcsú fuvola felfelé törekvő, tiszta hangja hallatszik, majd felel rá a bársonyos hangú fagott, ez a humorista, mely énekével felébreszti és jókedvre deríti hangszertársait. A beszélgetésbe bekapcsolódnak a rezesek, hangjuk szárnyalva tör utat és parancsolóan hívja fel magára a figyelmet. Ekkor hangolni kezdenek a vonósok, az első hegedű hangját magukba szívva próbálgatják a harmónia megteremtését. Végül mintha szellőujjak futnának végig a húrokon, megszólal a hárfa is és most már zeng, zúg, árad a zene és a hullámok gátjukat törve ömlenek ki a szabadba. Az utcán az emberek nyüzsgő rohanása hirtelen lelassul, fáradt tekintetüket az épületre emelik és arcuk felderül mert megérinti őket a bent készülődő varázslat. A szerencsések pedig, akik belépést nyerte e szentélybe lassan, ünnepélyes arccal lépkednek felfelé az évszázados lépcsőkön és gondjaikat, bajaikat kabátjukkal együtt levetve, belépnek a hangok fenséges birodalmába. Itt minden a zenéről szól, még a falak, az asztalok és a székek is sugározni látszanak a sok-sok évtized alatt magukba szívott dallamokat. A folyosókon lévő közlemények, a próbatermek sorai pedig jelzik hogy a zene felkent papjainak utódai szorgalmasan igyekeznek megtalálni az utat, melyen a muzsika eljuthat az arra szomjúhozó, azt igénylő és váró emberekhez. Lídia mindig csendes áhítattal és elfogódottsággal lép be az épületbe. Mozdulataiban, gondolataiban sok évtized emléke, élménye sűrűsödik össze. Emlékezetes, fergeteges sikerű hangversenyek sora, melyeket még ketten hallgattak végig, amikor a szárnyaló dallamok elhangzása után egymásra tekintve érezték hogy lelkük, szellemük valahol, egy magasabb világban találkozik, fonódik össze. Egy fejmozdulat, a szempillák megrebbenése, az egymáson pihenő kezek súgják a megérzett titkot – ugye te is hallod, te is úgy és azt hallod, amit én? Társam a mindennapokban és társam eme ünnepélyes, emelkedett pillanatban. Most egyedül lép be a terembe és megy megszokott helyére. Szemével végigtekint a patinás, kopottságában is méltóságteljes termen. Üdvözli az erkélyt tartó aranytestű kariatidákat, a falakon lévő festmények hárfát pengető, táncoló alakjait, akik a különféle zenei tempókat életre keltve élvezik mindazt amit a zene nyújtani képes. Szeme végigsiklik a méltóságteljes orgonasípokon, alattuk a szűk orgonaülésekkel. Milyen nagy élményt jelentett – gondolja – amikor az évtizedek óta külföldön élő zongoraművész először ült hazai színpadon és itt ülve figyelhették, amint teljes átéléssel és odaadással, a pillanat jelentőségét átérezve tolmácsolja a termet zsúfolásig megtöltő, lélegzet visszafojta figyelő embereknek az Apassionatát. És az az este, amikor a frissen megalakult, nagy reményekkel kecsegtető magyar zenekar bemutatkozó hangversenye volt! Az épület fényárban úszott, még azok a csodás, intarziás, ovális tetőablakok is fénylettek, melyek Lídiát azokra a selyemcukrokra emlékeztette, melyeket akkor szopogatott, amikor tizenötévesen, első ízben ült megilletődve a karzat első sorában. Szájában még most is érzi azt az édes, lágyan omló ízt! Aztán gondolataiba más emlékek is előtolakodta. Eszébe jut az az este, amikor első alkalommal jött egyedül az épületbe és amint megszólalt a zene, szemeiből hangtalan könnyek gördültek alá. A fájdalom és egyben a feloldódás könnyei voltak ezek, a zene lehetőséget nyújtott a túlélésre és talán akkor születtek meg azok a vágytündérek és varázsmanók, akik későbbi életét végigkísérve, azóta is óvják és védik minden kívánságát lesik. És akkor halkan megszólal a zene, az énekesnő az Éj királynőjének áriáját énekli és a hangok diadalmasan szárnyalnak, áradnak, átlépik a falakat és feljutnak a magasba! Egy fiatalon elhunyt zseni lelkében születtek meg ezek a dallamok, melyek az emberi hang nagyszerű tolmácsolásában eljutottak a világűrbe, elvitték a más naprendszerben élőknek a hírt hogy a Föld nevű bolygón olyan teremtmények élnek, akik embernek nevezik magukat és a papírra vetett jeleket ilyen hangon képesek életre kelteni. A sors sokszor utólag szolgáltat igazságot, hiszen ezek a dallamok egy lázas, a mindennapok gondjaival küszködő fiatalember agyában születtek meg, aki lelkében még sok, életre nem hívott dallammal, korán távozásra kényszerült az élet színpadáról. Rövid életének gyümölcsei azonban diadalmasan túlélték az évszázadokat és az emberiség jelképévé válhattak! Lídia keze önkéntelenül megrebben majd lassan visszaereszkedik. Szelleme azonban a zene szárnyán suhan tova, elszakad a földi világ porától és minden bajától. Ott fönn pedig nincs más csak béke, nyugalom és harmónia. Aztán vége a varázsnak. Mint aki egy virágoskert illatözönéből, bódultan eszmél fel, lassan a kapu felé indul. Kint megáll és nézi az épületet elhagyó embereket, akik mintha nem lennének azonosak azokkal, akik néhány órával korábban beléptek. Mozdulataik lelassultak, ráncaik kisímultak, az átélt élménytől gazdagabbá, nemesebbé váltak. Végül a kapukat bezárják, az ablakok elsötétülnek. Ám Lídia tudja és hallja hogy mielőtt álomra szenderülnének, a falak még halkan susogják, dúdolják Mozart dallamait. Titokban megsimítja őket és jó éjszakát kívánva, elindul haza felé.
Megjelent: 2023-07-09 20:00:00
|
