VideóA Fefe Szabó csatorna videója Keresés a honlapon: |
Próza
A falon egy nagy világtérkép lógott. A polcon színes bevásárló listákat és golyóstollakat tartott a narrátor, meg radírokat. Plusz egy ódon kalamárist. Belemártotta gondolatban az emlékezés-tollszárat a hajnali tintába és lecsöppentette a hófehér itatós-pillanatra, arra a minutumra, amikor épp a Bajza utca járt a fejében, az a csinos, kis étterem, ahol borjúhúst evett, lilakáposztával. A narrátor elkezdett egy mondatot a laptop képernyőjén. Az arborétum kinyílt, Akár egy könyv. Felhők gyülekeztek a középen álló tölgyfa fölött. Olyan alakja volt az egyiknek, mint egy mackónak, aki téli álmát alussza. Ezt már nem írta le, csak diktafonba mondta. S ez a felhő elnyelte az ágyát a benne fekvővel együtt. Innentől kezdve a felhőből lehetett hallani a hangját, mintha egí megafonból jönne. Kintről tárkonyos raguleves, meg sült szalonna illata szüremlett be. Éhesen mosott fogat. S végre a száján keresztül került a szervezetébe a valóság. Sajtos kifli és főtt tojás. Meg só. Később kakaó és ásvánívíz.
Kérem szépen! Igenis bevádolom, megperelem, hatalmi szóval vétetem el mindenit neki! Az az álnok Czukor úr a hibás mindenért, most már teljesen biztos vagyok benne.
Van egy épület Budapesten mely napközben nem különbözik a szomszédos házaktól. Ajtaján fiatalok járnak ki s be, mégis aludni látszik, ablakszemeit becsukva, pihen. Környezetében zajos villamosok csörömpölnek, autók tülekednek, egy-egy riasztó lármája süvít bele a hangzavarba, őt ez a kakofónia mégsem zavarja, azt a bűvkört, mely körülveszi, az élet mindennapos zörejei nem képesek áttörni. Ám amikor leszáll az este és elcsendesül a világ, méltóságteljes kapuját kitárva ásít egyet és csodálatos, nagy szemeiben fény gyúl. Belső termeiből hangfoszlányok lebegnek át az éteren és az esti utca hangulatát fűszerként megédesítik, illatossá teszik. Most egy karcsú fuvola felfelé törekvő, tiszta hangja hallatszik, majd felel rá a bársonyos hangú fagott, ez a humorista, mely énekével felébreszti és jókedvre deríti hangszertársait. A beszélgetésbe bekapcsolódnak a rezesek, hangjuk szárnyalva tör utat és parancsolóan hívja fel magára a figyelmet. Ekkor hangolni kezdenek a vonósok, az első hegedű hangját magukba szívva próbálgatják a harmónia megteremtését. Végül mintha szellőujjak futnának végig a húrokon, megszólal a hárfa is és most már zeng, zúg, árad a zene és a hullámok gátjukat törve ömlenek ki a szabadba.
Különlegesen felszerelt, kitermelt ízesített ősanya. Kaotikus hajában ábrák és rajzolatok. Szép, rugalmas kerekei olyanok, mint a tankönyvek. Különleges szeretettel felszerelt benzines ősanya párhuzamosan. Fékcsikorgás, nyomás és feldolgozás. Helyben járás, közben negyven napos esőket, jeleket küldenek. Ha Medárdkor háború van, akkor egész évben az lesz. (A kívánt szerkezetű ősanyák szerepe.) Visszavonulás után átesés a negatív gyorsulásba. Szeretik a várost, például a légkör sűrűségét, például a rádióösszeköttetést, mely kering. Szeretik az ősanyát, kinek nagy felületén minden egyszerre kell. Lerombolni a házakat, és a lakókat a romok alá temetni. Hadd meséljem el, mondja az ősanya, és csapágyfuratok gyártásába kezd. A sűrű szövésű anyag ide-oda cikázik. Sűrű szövésű szoknya az ősanyán vas lábakkal, megváltható körülmények között. A demográfiai modelljét már évtizedekkel azelőtt elkészítették. Harapás a combon, alig van belső cirkuláció. Az ősanya fém lábakkal őrködik az Édenkertben. Évike fából készült gyerekeket szül, gőzerővel manőverezik, atomháborúnak kell következnie, mondja. Emberek még nincsenek, de megvan a pörgés. (Periodikusan.) (A forgásuk megállapodott.) Józsikám bácsi párlatokat iszik, szivattyúzza, összepárosítja a hordákat a csövekkel, mert így egyetemlegesebb. A nemzetközi egységek csoportjai alaposan megszigorítva vonulnak az esőtől áztatott, kontakt-típusú krajnai mellékutakon. A barna bőrű állatok tépésre kész fogakkal, légzésre hajazó migrénnel, a talajnak támaszkodó, leengedhető sorompóval, elektronikus lőelemképző kilövését gyakorolják.
Maconkáné Gál Elvira este hatkor kivett a fazékból egy töltött káposztát, megkóstolta; már nem roppant benne a rizsszem, de kissé sajtalannak érezte, hát felöntötte egy pohárnyi langyos, sós vízzel. Odabent nyikorgó sírással ébredt a gyerek. Kapkodó mozdulatokkal kikapcsolta a gázt, betekerte két konyhakendőbe meg egy ócska abroszba a káposztás fazekat – így szépen megpuhul a töltelék, és el sem hűl majd kilencig, legkésőbb akkorra ígérte magát az ura. Besietett a szobába. A gyerek éppen akkor húzta magát álló helyzetbe a kiságy rácsába kapaszkodva, arca vörös volt az erőlködéstől. Éhes nem lehetett, inkább csak egy kis anyahiánya volt. Megtörölte a verejtékes kis homlokot, beült vele a szoba egyetlen kényelmes bútordarabjába, a lomtalanításkor szerzett ócska füles fotelba. Sok helyet elvett ugyan, még így, a sarokba állítva is, de remekül lehetett benne kézimunkázni, újságot olvasni, ülve szunyókálni. Az ember is ebben tudott legjobban pihenni a balesete óta.
Felváltva pörög és csoszog az élet. Óra az iskolában: csoszog. Megérkeztek a jegyek: pörög. Még két hét a koncertig: csoszog. Találkozás a rokonokkal: pörög. (Hogy megnőttél!) Hatalmas sor a koncert előtt: csoszog. Az emberek már tolonganak: csoszog. Az együttes még sehol: csoszog. A konferanszié húzza az időt: csoszog. Az első pár akkord hallatán az őrjöngő tömeg a kordonnak passzírozza, a benyomódó fémrúd súlyosan károsítja a belső szerveit, vérzés indul meg a hasban, sokkhatás árasztja el a testet, a haldoklás folyamata elindul: pörög.
Vasárnaponként későn keltem. Hét közben nem pihentem eleget, reggel korán indultam munkába. Aktatáskával a kezemben igyekeztem a város központjában lévő irodámba. A nyakkendőmet is menet közben kötöttem, reggeli helyett kávét kortyolgattam egy kis tejjel. Vasárnap végre kialudhattam magam, a családommal reggeliztem, végre egy kicsit fellélegeztem. Ma is ez történt. Felébredtem, de nem keltem fel azonnal. Egy pihepárnának dőlve az ágyban feküdtem, és kinéztem az ablakon. Odakint a sárguló falevelek susogtak a hűvös őszi szélben. A feleségem, Nozima már felkelt. Eszembe jutott, hogy az éjszaka nyugtalanul aludt. Csak forgolódott egyik oldaláról a másikra. Ezen gondolkodtam, aztán felkeltem, és odaléptem az ablakhoz. Megláttam őt, hogy az udvart sepri, de nagy hassal már alig bírja. Önkéntelenül eszembe jutottak a tegnapi események. Hazaérve első dolgom mindig az volt, hogy benézzek anyámhoz. De tegnap nem volt a szobájában. Az ajtó nyitva volt, a villany is égett. Gondoltam, a hálószobájában van, hiszen máskor is előfordult, hogy oda kellett bekopogtatnom. Most is kopogtam, de senki nem válaszolt. Nemsokára léptek közeledtek.
– Szia, Palikám, bocsáss meg, ha netalán zavarlak. Én vagyok Káposztás Nepomuk Pacalról. Emlékszel még rám, barátom? – Káposztás? Pacalról? Nem. – Nézz meg jobban! Kicsit ugyan megöregedtem, de ami azt illeti, te sem lettél éppen fiatalabb, sőt… Lehetek őszinte? Kifejezetten ramatyul nézel ki. Netalán beteg vagy? Bocs, nem kérdeztem semmit, folytasd, kérlek, hallgatlak. – Foly-tas-sam? Mit? Mondja, uram, nem térne a lényegre? Voltaképpen mit óhajt? – Nem ismert meg. Akkor ismétlem: én vagyok Káposztás Nepomuk, régi „erőszakos” kollégád a suliból. Rémlik már valami? – Mintha. Csak nem a tornatanár? Miki, de örülök, hogy legalább Skype-on láthatlak. – Hát még én. Ó, azok a régi szép idők! – Kinek szép, kinek nem, szerencsére elmúltak. Viszlát, öregfiú, köszi, hogy felhívtál. – Állj, állj, ne siess, dumcsizzunk egy picit, ha már ilyen szépen összefutottunk. Vagy nem érsz rá?
Amikor kinyitotta a szemét, már hajnalodott. Rápillantott az órára, mely öt órát mutatott. Utoljára – úgy emlékszik – egy óra körül volt fenn, így tehát sikerült egyvégtében négy hosszú órát aludni, tehát egy szava sem lehet. Az utóbbi években, talán az öregedés meg az egyedüllét eredményeként komoly alvászavarai voltak és ezek azután kialvatlanságot, fáradtságot eredményeztek napközben is. Altatót nem akart szedni így meg kellett elégednie az önszuggeszciós próbálkozásokkal és a televízió véres, erőszakos krimijei helyetti zenehallgatással – meg a pár órai alvással. Mindazonáltal most nem volt fáradt és -legnagyobb örömére – éppen semmije sem fájt. Ez is ritkán fordult elő! Miután felöltözött és megitta szokásos teáját és egy szelet piritósát is elmajszolta, szétnézett a lakásban. Mozart zenéjének halk hangjai járták át a szobákat, a nap első sugarai kibukkantak a szemközti háztető mögül és megvilágították az akváriumot, melyben az aranyhalak lázasan igyekeztek összegyűjteni az imént beszórt eleséget. Úgy érezte, minden rendben van, indulhat a nap.
Mozgásokból álló fejlődés. Lemegy, feljön, egyszerű válaszokat ad. Elképzelni vastagcsontú halakat, kövéren úsznak a fáradtságtól, aztán leülnek és beszélgetnek. Halakat lát a falon, aktuális szerkezeteket. Közvetlen folyamatok, kortárs kísértés, ötletek sokszorosítva. Eltévedtek, farigcsált mutatóujjukat mutatják, bombasztikus lehetőség korszerűen. Félrehúzódnak, lefekszenek, apró szerszámaikat rendezgetik. A bálványimádást tervezgetik Európában. Mogorva legyintéssel, piszmogva cigarettáznak. A filmszerűen született képek körül akarnak szaglászni. Arra törekszenek, ami a világ szövött sarkaiban elérhető. Azelőtt tizennyolc méteres ámbráscet, most használhatatlan mozdulatok a vízparton. Vándorolnak nyugaton és északon. (A megnyilvánulástól gyúrnak.) Hideg, repedt víztömbök Kaliforniában, elkóborolt cetek. Ráeszméltek, tettek, fizettek, elrejtőztek. A halak le(cs)úsztak a mélybe, és tiltakoztak. Mozdulatlanok, úttalanok, lebegnek, a hátúszójukat csapkodják. Kulcsfigurává válnak az élet babái. (Bábái.) Az út minden fordulónál megtört, hegedűhang karcol a kanyarokban. A halak köröket rajzolnak, és nem szeretik. (HA ELŐVILLAN, ELTŰNIK.) Elhelyezik egymást, egymásban, egymáshoz. Zsebében macska zörög. Seb tekeredik a nyakára. Partra vetett égbolt. (A mozgásokból álló fejlődést soron kívül új, nyugalmat keltő játék követi. Az alkalomhoz illő magas rangú hal.) „Ez az idő. Meghitt és bensőséges. Ellenállhatatlan ereje magával ragad. A másodpercek, órák, évek rohanása az élet felé lendít bennünket, majd a semmibe taszít. Úgy lakunk benne, mint hal a vízben. Létünk időben való létezés. Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat, megrémiszt, elringat.” Carlo Rovelli (elméleti fizikus)
A vonat erőteljesen fékezett. Három kilométerre lehettünk az állomástól. A fülkében, talán az egész kocsiban, hárman utaztunk. Hatvan körüli nő ült mellettem, a nyakát nyújtogatva nézegetett ki az ablakon, vastagon púderezett arcát többször is a maszatos üveghez nyomta. Heves mozdulatokkal magyarázott a férjének, miközben a bőröndömet méregette. Nem értettem mindent a dialektusból, de még felszálláskor kiderült, hogy a kisebbik lányukhoz igyekeznek Firenzébe. Tanakodtak, vajon mi történhetett. Hirtelen mindketten felém fordultak, tudatni akarták velem, hogy az ilyesmi errefelé mindennapos dolog, és rögtön megyünk is tovább. Persze, én is tisztában voltam ezzel. A nő a kezemre paskolt, az igyekezettől legalább másfél centit emelkedett festett szemöldöke, artikulálta a szavakat, hogy biztosan megértsem, ma non preoccuparsi, bár egyelőre fogalma sem lehetett, beszélem-e egyáltalán a nyelvet. Mosolyt csaltam az arcomra, grazie, non. Tényleg nem aggódtam. Sőt, nem is siettem. Felőlem akár egy napig is ácsoroghatott a semmi közepén a viseltes kóceráj.
Nem tudni, mi indította el bennük. Talán a zöldellő tavaszi lomb. Talán a szigetet körülfolyó víz. Talán az, ahogy a párok meghitten járkáltak körülöttük kézenfogva. Nem tudtak ellenállni a romantikának. Vagy az erotikának? Keverednek az érzések. Tény, hogy a szeretet öntötte el akkor, abban a pillanatban, amikor egy gyengéd érintés helyett végül úgy belemarkolt kedvese fenekébe, hogy az felkiáltott. Kívánta. Egymás felé fordultak, összeölelkeztek, szorosan, hogy érezték egymás testét derék alatt a ruhákon keresztül is. Gyengéden simogatta a tarkóját, majd apránként feljebb, miközben az ajkait az övéire tapasztotta. Lágyan, puhán csókolta, majd a megfelelő pillanatban már a nyelvükkel játszottak.
– Jóska! – Parancsol? – Nem ismersz meg? Én vagyok a Bors Jancsi. – Bors kicsoda? Nem emlékszem. Talán volna szíves segíteni. – Ennyire megváltoztam volna? Na jó, segítek: Gáspár András szakközépiskola. Kapiskálod? – Mi? Iskolatársak volnánk? – Nem csak volnánk, vagyunk, illetve voltunk pár éven keresztül. – A Gáspár Andrásban? Hát… nem tudom. Az igaz, hogy én is odajártam valamikor, de semmiféle Bors Jancsira nem emlékszem. – Ne csináld, Jóska, ne csináld! Elismerem, hogy a memóriám már nem működik olyan pazarul. Hiába, ötven év, mégis csak ötven év, ráadásul te is jócskán megváltoztál. Kicsit lefogytál, megrövidültél, de attól még rád ismerek. – Én nem. Bocsásson meg, de komolyan. Nem téveszt ön össze valakivel?
Estella a szünetben egyből lecsapott rám. Érthető, az egész board meetingen egyfolytában őt bámultam. Némi késéssel érkezett, cseresznyepiros kötött ruhában, kopogó magassarkúban, a haja szabadon, kibontva lobogott. Elsöprő volt. A harmonizációs meeting egy pillanatra megakadt, erre a bevonulásra minden férfiben megállt az ütő. A szünetben tehát, enyhe visszafogottsággal, de határozottan hozzám tipegett és a kitűzőmre mutatott. „I have a contact person in Budapest, I’m not sure about her name. Suzana something… I wonder if you might probably know her?”1 Döbbenten bámultam ezt a pompás nőszemélyt, aki szemmel láthatóan élvezte zavaromat. A fejét hol erre, hol arra billentette és hol egyik, hol másik kezével simította félre káprázatos hajzatát. Gondolataim fel-alá száguldottak. Vajon kire gondol, és vajon szándékosan bűvöl-e a tekintetével? „She must be Zsuzsanna Gölöncsér”2 – böktem ki végül. „Yes, yes!” – kacagott. A szeme is kacagott, ahogy féloldalvást csábosan hunyorgott rám. „Sometime, I can spell her name, but I would never make a try with yours.”3 Soha jobb alkalom egy kis flörtölésre, futott át az agyamon. Igyekeztem sármosan visszamosolyogni rá. „I’ll teach you some Hungarian in the next break.”4
Finoman járó-kelő fények. Homályos, kenyérre kenhető reggel, zsír és spirál. Egy régi, fához kötözött osztrák-magyar tüzérségi autó. Fekszik, elindul. Közvetlenül, kézügyességgel, mint a mesterséges holdak. Még karakteres, fotogén, végzetes. Változatok a talajra. Nagy fajsúlyú, félelmetes észlelésű áramforrások a szünet folyamán a hőmérséklet bíztató rétegeiben. Tisztelt tanú, kellene vészfék, lobogó szakáll a korábbi korokból vertikálisan (iramban). A cölöpök lenyúlnak, nyakig süllyednek, homlokig, mint a hangrobbanás, az élőből kilapátolják a halált. Emília néni fekvőtámaszt gyakorol, ragacsossá válik a hidrogén hatására, a titok elé a vegyülethez, fiatal légkörkutatókat elsodor a meteorraj, őrzi, kitágul, esetlen képlet. Kifosztott tölgyek levágott ággal csontjaikat hullatják. (Az első változat közvetlen.) Nem biztos, hogy semmi sem igaz, minden mondatot újra mond, üldözik, a termoszféra alsó rétegeiben bizonyos körülmények között felemelik, belenyúlnak, rámutatnak. Térképzeteket igénylő falfirkák. Emília néni funkcionál, ilyen a munkamenet. Vízrebocsátják, kiemelik, hogy a jármű mindig kéznél legyen. Hintó közeledik autóval. Lovaskocsi trappol repülővel. Egy lovaskocsit feloldanak vegyi úton oldószerben. A feltüntetett ábrák atombombák síkban, mint szaloncukor, vagy hegedű.
Bécsben szálltak meg, bár mehettek volna egyenesen Budapestre is. Igazából semmi oka nem volt rá, hogy megszakítsák az utat, de valahogy tartott Budapesttől, a hazaérkezéstől. Ötven év nagy idő, magyarázta a fiának, de tudta, nem erről van szó. Valami szorongást, sőt, félelmet érzett, ha Pestre gondolt. Két napig bóklásztak Bécsben, kimentek Grinzingbe, kávét ittak a Burg mellett a Mailandban, eltévedtek, szidták a külföldiek számára kiismerhetetlen bécsi metróhálózatot. Kocsit béreltek, Volvót, nagy és kényelmes, kifizette a számlát a szállodában, a recepción érdeklődtek, tetszett-e Bécs?
„Ha jön a tél a hidegebből,
Némán tűrte, hogy a hurok egyre jobban szorítsa a nyakát. Mit hozott neki az élet? Csak fájdalmat. Remélte, hogy minél hamarabb vége lesz. A zsinór elzárta vénáit, a feltorlódó vértől a feje kékülni kezdett, az agyában csökkent az oxigénellátás, érzékei fokozatosan tompultak. Egyik pillanatról a másikra a semmiből előkerült valami életösztön. Ügyetlen kezeivel többször a nyakához kapott, de nem tudott fogást szerezni. Tehetetlenül kapálózott lábaival. A hajszálerek, mint egy-egy túlfeszített húr, egymás után pattantak el. Remegő szája sikoltott volna, de nem jött ki hang. A küzdelem lassan abbamaradt. Beletörődött. Elernyedt végtagjai a semmiben lógtak.
„A hazugságok között is különbséget teszünk:
becsapni senkit sem szabad.” (Szávai Géza)
mindent egyetlen lapra tett fel, a táj legmagasabb pontján, a nagyszabású kísérletek telephelyén. Barátsággá fejlődött a beszélgetésfoszlány. A lovasok repülnek át a szakadékon. Kifosztva elrohant, és elrejtőzött az erdő bozótjában. Édes nyár patakzik az úton. Suttognak a sűrű kocsmafüstben. A föld emberi tenyér és méregpohár. Egy másik embercsoport vonásait vette ki a sötétségben, érezte a közeledésüket, kijöttek a fák közül, és birkózni kezdtek. Kisimították a tájat és anyaggá változtatták. (Szigorú euklideszi szabályok szerint megszerkesztett táj.) Az egység része a bizonyításnak. Szerette volna tudni, mi a rend. Fokról fokra bontakozott ki a nőiessége. (Félszegség formájában.) A legszembetűnőbb szintkülönbségeket a mészkövek alkották. Befordult a mellékutcába kék bársony szoknyában, nyitott táskával. A folyó áradt, nem meglepő, hogy fényárban úszott és csokornyakkendőt viselt, katonasapkát, kalapot, pár szem szőlőt a fülében. Három színű ruhája csillogott a világ felett.
Nem kellettünk mi senkinek Boszniában sem. „Bolondok“ voltunk. Így neveztek bennünket, akármit jelent az a szó, és akármilyenek is voltunk. Én még selejt is voltam. Kuka. Nem tehettem arról, hogy oda kerültem. Így gondoltam én. Meg voltam győződve, hogy megszabadultam a félelemtől, ami miatt bevittek a bolondházba. Csak azt nem tudtam, hogy ha egyszer megbélyegeznek, egész életedre meg leszel bélyegezve. Hát engem kétszer is megbélyegeztek, de valami hasznomat mégiscsak tudták venni. A többieknek komoly bajuk volt a fejükben. Komoly. Fizikailag egészségesek voltak. És fiatalok. Mintha valaki kiválasztotta volna őket, de én már nem hittem annak a jószándékában, aki ezeket kiválasztotta. Hisz nem vétettek semmit, csak baj volt a fejükben. A saját házunkban fölöslegesek vagyunk, az államnak harcképtelenek. Nincs helyünk egész Boszniában. Pedig mi nem kérünk sokat. Otthon csak bolondok voltunk. Itt „bosnyák bolondok“ lettünk. Idegenek. Senki bolondjai. Hát kinek kellenek az ilyenek? Kinek? Senkinek. Még saját magunknak is fölöslegesek voltunk. Az emberek, akik gyakran meglátogattak bennünket, érthetetlen nyelven beszéltek. Néztem a szájukat. Egyetlen szót sem tudtam leolvasni róluk. Ahogy ideértek, mi máris összeölelkeztünk és sírni kezdtünk, vagy sírtunk és énekeltünk. Nem az éneklés miatt szólt az a dal, hanem a sírás miatt. De hogy miért énekeltünk, azt nem tudom. Talán mert reménykedtünk, hogy a látogatás valami jót hoz nekünk, vagy a bánat miatt, amit mögötte érzünk, és ami csak arra vár, hogy szétfollyon rajtunk, akár a tinta.
Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre. Abban a pillanatban elkezdett csillogni. Farkától a három fejéig izzott vörös, sárga és kék fényben, közben úgy visított, hogy messzire elhallatszott a hangja. 
|
