Keresés a honlapon:

Sherzod Artikov: Hamingway és anyám (Fordította Balázs Boróka)

 

 

 

HEMINGWAY ÉS ANYÁM

 

 

Vasárnaponként későn keltem. Hét közben nem pihentem eleget, reggel korán indultam munkába. Aktatáskával a kezemben igyekeztem a város központjában lévő irodámba. A nyakkendőmet is menet közben kötöttem, reggeli helyett kávét kortyolgattam egy kis tejjel. Vasárnap végre kialudhattam magam, a családommal reggeliztem, végre egy kicsit fellélegeztem.

 

Ma is ez történt. Felébredtem, de nem keltem fel azonnal. Egy pihepárnának dőlve az ágyban feküdtem, és kinéztem az ablakon. Odakint a sárguló falevelek susogtak a hűvös őszi szélben.

A feleségem, Nozima már felkelt. Eszembe jutott, hogy az éjszaka nyugtalanul aludt. Csak forgolódott egyik oldaláról a másikra. Ezen gondolkodtam, aztán felkeltem, és odaléptem az ablakhoz. Megláttam őt, hogy az udvart sepri, de nagy hassal már alig bírja. Önkéntelenül eszembe jutottak a tegnapi események. Hazaérve első dolgom mindig az volt, hogy benézzek anyámhoz. De tegnap nem volt a szobájában. Az ajtó nyitva volt, a villany is égett. Gondoltam, a hálószobájában van, hiszen máskor is előfordult, hogy oda kellett bekopogtatnom. Most is kopogtam, de senki nem válaszolt. Nemsokára léptek közeledtek.

– A könyvtárszobában van. – mondta Nozima, aki odaért és bekukkintott az ajtón.

Beléptem a könyvtárszobába. Anyám barna keretes szemüvegben az íróasztalnál ült és olvasott. Észrevett, és megmutatta a kezében lévő könyvet.

– Hemingway! – mondta büszkén.

Hemingway Búcsú a fegyverektől című regényét olvasta.

– Rendben. – mondtam mosolyogva.

Leültem a szemben lévő székre, anyám letette a könyvet. Rám nézett, és megkérdezte, hogy vagyok, hogy telt a napom a munkában, majd azt mondta, kimerültnek látszom. Ezt mostanában egyre gyakrabban mondogatta.

– Nemrég olvastam Hemingway egy másik regényét. Nagyon megható volt történet. – mondta újra kezébe véve a könyvet.

A címét nehezen idézte fel, de arca nyomban felragyogott, amint végre eszébe jutott.

– Az öreg halász és a tenger. Ez volt a címe. Te is olvastad?

– Igen. – mondtam, és megdörzsöltem fáradt szemeimet.

Ebben a pillanatban Nozima lépett be a szobába.

– Megmelegítettem a vacsorát. Gyere, és egyél, mielőtt kihűl. – mondta.

Valahányszor későn jöttem haza a munkából, lekéstem a vacsorát. Ez alkalommal is egyedül maradtam.

– Hozd ide! – válaszolt helyettem anyám, és összeráncolta a homlokát. De gyorsan, mert a férjed éhes!

– Ne viselkedj így, anya – mondtam, amikor a feleségem kiment. Mióta babát vár, állandóan csak veszekszel vele, pedig már nagyon nehezen mozog.

– Te nem tudsz semmit – mondta anyám, és levette a szemüvegét. Mióta a te phd hallgató feleséged (a háta mögött mindig így emlegette Nozimát) teherbe esett, olyan lassú lett, mint a csiga.

– Mert babát vár – válaszoltam békítő szándékkal. Nehéz már neki a házimunka.

Anyám úgy meredt rám, mintha nem értené.

– Ne fogd a pártját. Én bizony sokkal fürgébb voltam, amikor téged vártalak.

Nozima újra belépett. Hozta a konyhából egy tálcán a vacsorát kenyérrel. És egy kanna forró teát. Egymásra rakta a könyveket az íróasztalon, helyet csinált, majd megterített a csontszínű abrosszal. Anyám ügyet sem vetett rá, folytatta az olvasást.

– Nagyon érdekes ez a könyv. – mondta. Már a felénél tartott.

Csendben vacsoráztam. A masztava* nagyon ízlett. Jó étvággyal kanalaztam, és a könyvek színes borítóit nézegettem. Anyám is ivott egy csésze forró fekete teát, majd hirtelen felállt. Hóna alatt tartotta a könyvet.

– Szólj a feleségednek, ha szükséged lenne valamire – mondta. Nem is értem, miért nem ül le ide melléd, amíg vacsorázol. Én mindig ott ültem apád mellett, amikor hazajött a munkából. Lestem minden kívánságát.

– Nozimának még nincs tapasztalata – mondtam.

– Túlságosan elnéző vagy vele. Soha semmit nem veszel rossz néven – méltatlankodott anyám, és elment.

Mire Nozima újra bejött, befejeztem a vacsorát, és gondolataimba merülve teát iszogattam.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem, immár neki szentelve a figyelmemet.

Ő megállt mellettem, és elkezdte rendbe tenni az asztalt.

– Tűrhetően, köszönöm. De már nagyon nehezen tudom végezni a házimunkát.

Ahogy növekedett, a magzat egyre jobban nyomta Nozima máját. Az orvosa mondta nekem, és én aggódtam érte emiatt. Fáradékony volt, nehezen lélegzett, fájdalmai voltak, a kezét sokszor a jobb oldalához szorította.

– Többet kellene pihenned – mondtam, és átölelve odabújtam hozzá.

– Lassan eltelik a hátralévő két hónap – mondta, és a keblére szorította a fejemet. Szorosan átöleltem.

– Ne haragudj anyámra.

Lehajtotta a fejét.

– Már megszoktam.

– Egy ideig ne foglalkozz a disszertációddal.

– Muszáj írnom…

 

…Ma későn reggeliztem. Anyám olvasott, akárcsak tegnap. Egyszer csak sírni kezdett. A szemüvege lencséi alól jól láthatóan könnyek gördültek alá. Mi történhetett vele?

– Szegény Catherine! – mondta. (Nem is lehetett eldönteni, hozzám beszél-e, vagy sem.) Meghalt. Szegény lány meghalt... Életet adott a gyermekének, és meghalt. Belehalt a szülésbe.

Magamban azon tűnődtem, kiről beszél anyám. De hamar rájöttem. Teljesen magával ragadta Hemingway regénye, és a szavai alapján ítélve, nemsokára a történet végére ér.

– A háború tönkretette az életét. A törődés hiánya, az elhanyagoltság ölte meg – folytatta sírva anyám.

Csak sírt, anélkül, hogy letörölte volna a könnyeit. Aztán lassan megnyugodott. Egy darabig még a könyvet simogatta, majd felállt, és elvett egy darab kenyeret.

– A feleséged már a teát sem hozza időben – mondta, miközben majszolta a kenyeret.

Eszembe jutott, hogy Nozima nemrég éppen a kumgont* hevítette a teafőzéshez.

– Anya – fordultam hozzá hirtelen. Mi lenne, ha Nozima is meghalna, mint Catherine?

– Miket beszélsz? Isten mentsen! Anyám hirtelen abbahagyta a rágást, arca elsápadt.

– Csak azt mondom, hogy Nozima is terhes.

– Cathrinnel az események a háború idején történtek – tiltakozott.

Felálltam, és nem törődve a szavaival az ablakhoz sétáltam. Odakint a hidegben Nozima még mindig az ucsog* előtt állva várta, hogy a kumgonban felforrjon a víz.

– Ahogy növekszik, a magzat összepréseli Nozima máját. – mondtam komor arckifejezéssel újra anyám felé fordulva. Az orvos mondta. Kevesebb házimunkát kellene végeznie, és többet pihennie.

Amikor anyám értesült menye valós állapotáról, önkéntelenül az ajkába harapott, és csak hallgatott. Nem kérdezett semmit, egy szót sem szólt.

– Nem háborús időket élünk – folytattam. Kaphatna egy kicsivel több törődést és szeretetet.

Anyám még mindig hallgatott. Arca egészen megváltozott, rosszkedvű volt. A könyv az asztalon hevert. Amint Nozima a teáskannával a kezében belépett, rögtön felkapta a fejét, és aggódó pillantást vetett rá. A szemében őszinte együttérzés és szomorúság.

Rám nézett, és halkan odasúgta:

– Igazad van, nem háborús időket élünk.

 

*kumgon (üzbégül: qumg'on): vízforraló edény, melyet régen a kinti tűzhelyen használtak

*masztava: rizses, húsos leves

*ucsog (üzbégül: o'choq, очаг): földön lévő tűzhely

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-06-27 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.