Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Olivera Olja Jelkić: Fölöslegesek (Fordította: Kovács Jolánka)

 

 

 

FÖLÖSLEGESEK

 

Nem kellettünk mi senkinek Boszniában sem. „Bolondok“ voltunk. Így neveztek bennünket, akármit jelent az a szó, és akármilyenek is voltunk. Én még selejt is voltam. Kuka. Nem tehettem arról, hogy oda kerültem. Így gondoltam én. Meg voltam győződve, hogy megszabadultam a félelemtől, ami miatt bevittek a bolondházba. Csak azt nem tudtam, hogy ha egyszer megbélyegeznek, egész életedre meg leszel bélyegezve. Hát engem kétszer is megbélyegeztek, de valami hasznomat mégiscsak tudták venni. A többieknek komoly bajuk volt a fejükben. Komoly. Fizikailag egészségesek voltak. És fiatalok. Mintha valaki kiválasztotta volna őket, de én már nem hittem annak a jószándékában, aki ezeket kiválasztotta. Hisz nem vétettek semmit, csak baj volt a fejükben.

A saját házunkban fölöslegesek vagyunk, az államnak harcképtelenek. Nincs helyünk egész Boszniában. Pedig mi nem kérünk sokat. Otthon csak bolondok voltunk. Itt „bosnyák bolondok“ lettünk. Idegenek. Senki bolondjai. Hát kinek kellenek az ilyenek? Kinek? Senkinek. Még saját magunknak is fölöslegesek voltunk.

Az emberek, akik gyakran meglátogattak bennünket, érthetetlen nyelven beszéltek. Néztem a szájukat. Egyetlen szót sem tudtam leolvasni róluk. Ahogy ideértek, mi máris összeölelkeztünk és sírni kezdtünk, vagy sírtunk és énekeltünk. Nem az éneklés miatt szólt az a dal, hanem a sírás miatt. De hogy miért énekeltünk, azt nem tudom. Talán mert reménykedtünk, hogy a látogatás valami jót hoz nekünk, vagy a bánat miatt, amit mögötte érzünk, és ami csak arra vár, hogy szétfollyon rajtunk, akár a tinta.

Sok nap elmúlott, mire először levest kaptunk. Mohón kanalaztuk. Ki voltunk éhezve. Tudtuk, háború van. Az éhínség és a háború kéz a kézben járnak. Nem kértünk mi semmit, de a leves nagyon jólesett. Ej, hogy egy leves milyen boldoggá tud tenni, nem tudja az, aki még nem kóstolt ilyen levest. Tarhonyás levest. Az elején úgy ettük, mintha a tálat is fel akarnánk falni, aztán ahogy egyre jobban fogyott belőle a leves, már lassabban ettük, hogy tovább tartson. A végén hagytunk néhány szem tarhonyát a tányérban, hogy a végén azt még boldogan befalhassuk.

 

 

***

 

Teréza nővér másképpen viszonyul hozzám, mint régebben. Mintha valamiképp kiemelne a többiek közül. Úgy tűnik, már úgy viselkedik velem, mintha nem lennék… mintha nem lennék bolond.. Mintha normális lennék. Én is azt gondoltam, hogy nem vagyok bolond, bár itt mindenki azt gondolja magáról, hogy nem bolond, hogy épp most gyógyult meg, és készen áll a hazatérésre.

A dolgok állása szerint viszont mindannyian bolondnak estünk ki, és ő is, velünk együtt. Van, aki megérti ezt, van, aki nem.

Tudom, belenézett a Naplómba. A párnám alatt hagytam, mint mindig. Megtalálta és beleolvasott. Megtudta a titkomat. Megértette, hogy szerelmes vagyok, szerelmes Čarnába.

Mileta, mondd csak még egyszer, ki az a Čarna? Nem emlékszem, hogy bárkit is így hívtak volna a női pavilonban. Igaz, majdnem kilenszáz páciens van ott. Nem ismerem mindegyikőjüket, de Čarnát megjegyeztem volna. Nem valami gyakori név.

Elszégyelltem magam. Aztán bántott, hogy elolvasta, ki kellett volna ragadnom a kezéből a Naplót, de akkor eszembe jutott, hogy tőle kaptam. Teljesen leblokkoltam. Nem akartam neveletlen lenni.

Mileta, nem szégyen szerelmesnek lenni. Az szép, jó és egészséges dolog. Igen, igen. Ez a te éveidben egészséges dolog. Fiatal vagy, egészséges, tizennyolc-tizenkilenc éves. Most van az ideje, hogy szerelmes legyél.

Csak forgattam a fejem. Szégyenkeztem. Úgy éreztem magam, mintha ruhátlan lennék, és valaki meglátna. Életemben először lettem szerelmes. Valóban: először. Szerelmes lettem. Ez az. Szerelem. Egy egész életre szóló. Csak megtaláljam újra. Hogy megöleljem és… védelmezzem. Olyan kis soványka, törékeny, fiatalka. Őzikeszemei vannak, mondtam magamban, míg a kezembe temettem az arcom.

Mileta, ne szégyelld magad. Büszkének kellene lenned és az egész világgal tudatnod, hogy szerelmes vagy. Ez nagyon szép érzés – mondta a nővér.

Büszke vagyok, de mégis szégyellem magamat. Én nem tudom, hogy nekünk, selejt embereknek szabad-e szerelmesnek lennünk? Ezért vagyok büszke, valahol magamban. Nem szeretném, ha ez látszana. Az emberek kinevetnének. Csúfolnának. De nem ezek a bolondházból valók. Ők nem nevetnének ki. Azok a harcképesek viszont ott kint, ők kinevetnének és csúfolnának. Azt gondolnák, hogy nem vagyok méltó a szerelemre, hogy nem is tudok szeretni. Pedig tudok. Hogy honnan tudok, nem tudom, de tudok. Ezért nem szeretném, ha megtudnák, hogy szerelmes vagyok.

Megkértem Teréza nővért, hogy hallgasson erről. Megértett. Uhh. Jól van. Hiszek neki.

Ne aggódj, Mileta, ne aggódj. Senkinek sem fogom elmondani. A mi titkunk marad.

Ez már tetszett nekem. Titok marad, és lesz kivel beszélnem róla. Vagyis lesz kivel megosztanom a titkom. Szükségem van arra, hogy gondoljak rá és beszélgessek vele… mint ahogyan Teréza nővérrel is. Kézzel és betűkkel.

Emlékszem, hányszor kényszerített Öregmama, hogy gyakoroljam az írást, és én hányszor kiszöktem a házból, mert nem szerettem írni. Most pedig az írás az egyetlen barátom. Így van ez az életben. Amit nem szeretsz, egyszer utolér. És akkor megszereted.

Amikor írok, mintha valami messzi helyen lennék, egy helyen, ahol biztonságban érzem magam, és ahol az én Čarnám mellettem van. Függetlenül attól, hogy miről írok, írás közben úgy érzem magam, mintha a domb tetején lennék, ahol gyerekként sokszor üldögéltem egyedül, de boldogan.

Mileta, azt hiszed, ha én irgalmas nővér vagyok, nem tudom, mi a szerelem? Tudom, Mileta, nagyon jól tudom. A szerelem a világ létezésének az alapja. Értesz engem?

Nem mondhatom, hogy teljesen megértettem, amit mondott. Izegtem-mozogtam a széken.

Most, ahogy már idősödöm, egyre jobban tudom szeretni az embereket. De amikor fiatal voltam, velem is megesett, hogy szerelmes lettem.

Felkaptam a fejem. Azt gondoltam, hogy ez egy irgalmas nővérrel nem történhet meg.

Szerelmes lettem. Reménytelenül. De tudod, Mileta, az emberek nagyon birtoklóak, amikor szerelmesek. Akit szeretnek, kiragadnák az életéből, és az ingükbe rejtenék. Te is így érzed?

Igen, pontosan így éreztem magam. Szerettem volna Čarnát a keblemre ölelni, és ott őrizgetni, hogy senki ne férjen hozzá.

Egy szép, fiatal legénybe szerettem belé. Magyar volt. Én meg horvát lány. Nagyjából. A nagymamám magyar volt, vagyis félig magyar, félig román. A másik nagymamám meg szerb volt. Így aztán a családomban nincs is egynemzetiségű, mindenki valamilyen keverék – mondta nevetve.

Én is elnevettem magam. És akkor megpróbáltam elmagyarázni… de ő nem értette. Azt akartam mondani, hogy az én egyik nagymamámat Almának hívták. És igaz, hogy mindannyian keverékek vagyunk. Mindegy, a fontos csak az, hogy… hogy ne legyél fogyatékos… hogy ne legyél harcképtelen. Talán ez a mérce. A „normálisnak lenni“ mércéje. Nem tudom. Számomra a háború nem volt normális dolog. Ködös az egész. De hogy mit jelent „normálisnak lenni“, bassza meg. Talán ha olyan vagy, mint a többség. Hogyha a többséghez vagy hasonló.

Beleszerettem, de ő nem tudta ezt. Mást vett feleségül. És én akkor annyit szenvedtem, hogy teljesen tönkrementem. A lélek fájdalma a legnehezebb. Úgy tűnik, bármilyen más fájdalmat könnyebb elviselni. Majd' megszakadt a szívem. Szerettem volna visszafordítani az életem, hogy megmondjam neki, hogy szeretem, még mielőtt megnősült volna. Ezt szerettem volna, de az élet megy tovább. Összekevertem a szerelmet a birtoklás érzésével. Szeretni messziről is lehet. Valójában csak ez az igazi szerelem. Ha valakit igazán szeretsz, boldog vagy, ha ő is az. Ennyi – folytatta Teréza nővér.

Én is szerettem volna visszafordítani az életet a buszba való beszállás előttre. De ez már lehetetlen volt.

– Tudod, kedves Miletám, hosszú mese ez. Aztán az Istenben találtam vigaszt és menedéket. Zárdába vonultam. Ott meg lehet találni a lélek boldogságát. Szereted az Istent, és tudod, hogy ő is szeret téged. És másmilyen szeretetre nincs szükséged. Sok mindent megtanulsz. Egyes emberek azért jönnek az életedbe, hogy ott is maradjanak, mások meg azért jönnek, hogy elmenjenek. Ki tudja, miért jött ez a te Čarnád az életedbe. Ki tudja. Talán csak azért, hogy legyen kire gondolnod most, ebben a szellemhotelban, hogy ne legyél egyedül, hogy reményt adjon neked.

Ezen felháborodtam. Teréza nővérnek igaza volt, de azzal már nem egyeztem, hogy Čarna csak átsétált az életemen. Ez nagyon nem tetszett nekem. Én másik lányt nem akartam, rajta kívül senkit. Sok ez? Mások hallást is, beszédet is, szerelmet is kapnak… én csak szerelmet kérek.

Hm. Csak. Teréza nővér azt mondta, hogy a szeretet minden. És hogy a minden, az a szeretet. Hm. Lehet, hogy én túl sokat kérek?

 

 

  
  

Megjelent: 2023-05-20 20:00:00

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.