Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Kora hajnali öngyilkosság

 

 

 

Kora hajnali öngyilkosság

 

 

„Ha jön a tél a hidegebből,
Kell egy kötél idegekből, […]
Húzza, halassza, ne a nyakába akassza – fel –”
                                                          – ROAD –

 

Némán tűrte, hogy a hurok egyre jobban szorítsa a nyakát. Mit hozott neki az élet? Csak fájdalmat. Remélte, hogy minél hamarabb vége lesz. A zsinór elzárta vénáit, a feltorlódó vértől a feje kékülni kezdett, az agyában csökkent az oxigénellátás, érzékei fokozatosan tompultak. Egyik pillanatról a másikra a semmiből előkerült valami életösztön. Ügyetlen kezeivel többször a nyakához kapott, de nem tudott fogást szerezni. Tehetetlenül kapálózott lábaival. A hajszálerek, mint egy-egy túlfeszített húr, egymás után pattantak el. Remegő szája sikoltott volna, de nem jött ki hang. A küzdelem lassan abbamaradt. Beletörődött. Elernyedt végtagjai a semmiben lógtak.

Fény öntötte el a sötét, kis helyet. Szikével elvágták a zsinórt, letekerték a nyakáról. Megfogták élettelen testét, és kiemelték anyja méhéből. Sűrű, erőteljes nyomásokkal a mellkasán próbálták újraéleszteni. Befúvás, harminc kompresszió. Újra. Hiába. Az orvos két kézzel tartotta az apró holtat. Úgy tette le az asztalra, olyan óvatosan, mintha még érezhetne bármilyen fájdalmat. Bejelentette a halál idejét, és sietve hagyta el a műtőt. Visszatartotta a könnyeit, amíg az ajtó be nem csapódott mögötte.

Hónapok telnek el, a nőben a hiányérzet nem csendesül. Aludni nem bír, csak fekszik az ágyban, és a nyitott ablakon át bámulja az eget. A hold megvilágítja az éjjeli szekrényen heverő könyveket. „Minden betegség lelki eredetű” – ismétli magában az olvasottakat. – „A betegséget magunknak okozzuk.” Óhatatlanul tovább szövi a gondolatokat: „Az én testem ölte meg. Én öltem meg.” Világosodik. Mély levegőt vesz, kimászik a takaró alól, megkerüli az ágyat, és a férfihez hajol. Tudni szeretné, hogy felébredt-e a mocorgásra. Finoman megsimogatja a vállát. Még csendesen alszik. Az elmúlt időszak álmatlansága után talán minden lehunyt szemmel töltött percre szüksége van a túléléshez. A nő mezítláb kioson a szobából és a házból. A melléképületbe megy, nem kapcsolja fel a villanyt, csak az ajtón át szűrődik be némi fény. Választ egy gerendát, levesz a szögről egy bálamadzagot,  és átdobja rajta. Leveti a hálóingét, akkurátusan összehajtogatja, és a fal melletti asztalkára teszi. Feláll egy hokedlire, nyakára köti a madzagot. Percekig egyensúlyoz meztelenül a sötét, kis helyen. Végül rászánja magát, kirúgja maga alól a hokedlit, és az itt maradtak fájdalmára ítéli szeretteit.

A férfi még csendesen alszik. Reggel majd új halálra ébred.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-05-26 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.