Állandó rovatok – Magánkánon

Bella megelégszik az első két sor átvételével, a címben kitűzött játékhoz ennyi neki elég, a többi Petőfi-sorra nincs szüksége. Hiszen a sakkvers már azáltal létrejön, hogy Petőfi „kettő” szavát számjeggyel írja, és szóköz nélkül egybevonja az „e” mutatószóval. Az „e2” egyértelműen a hatvannégy mezőből álló sakktábla egy adott pontját jelöli – a sakkozó költőnek stratégiai okból oda kell lépnie valamelyik figurával.

Pilinszky remekművében Isten azt látja, hogy a költő áll a napon – Serfőző Simon pedig felöltözik mennybe, földbe, s kiáll a mindenség elé, ahol megismerheti őt Isten, ember. És arca körben a messzeség. Petőfi nem mondja meg, kicsoda ő, mert ha megmondaná, rá ismernénk, s legalábbis felkötnénk – ha Serfőző Simont látni akarjuk egyszer, akkor az eget, a földet nézzük, ott keressük őt.

A költői műhelytanulmányok közül a legismertebb Weöres Sándor doktori disszertációként írt meditációja és vallomása, A vers születése. És a műhelyversek nagymestere volt Orbán Ottó, aki munkássága során kötetnyi versében tárgyalta, milyen körülmények mellett, milyen gondolati utakat bejárva szokott verset írni.

És tessék, itt van egy kiváló műhelyvers egy szárnyát bontogató költő, az 1999-ben Budapesten született, jelenleg az ELTE skandinavisztika szakán tanuló Rékai Anett tollából: okos, gondolatgazdag, ugyanakkor letisztult, lendületes versbeszéd. Bevallom, teljesen odavagyok ezért a műért – tuti, hogy huszonegy évesen nem tudtam ilyen jót produkálni. Rékai nagyszerűen, „magától” felismeri, amit én az 1990-es évek végén, huszonhat évesen tanultam meg Bella Istvántól, amikor elé tettem egy szonettemet: „Nagyon jó ez, formailag tökéletes – mondta a mester –, de rakj a tercinájába egy kis hibát, mert attól izgalmasabb lesz.”

Az 1983-ban Budapesten született Székely Szabolcs – határozottan úgy látszik – a ritka kivételek közé tartozik, szerencsére. Ha címet adnék eme miniesszének, azt írnám: Az újrakezdés költője. Az ezredfordulón a Parnasszus folyóirat köreiben találkoztam vele, mondhatni ő is parnasszista volt, már tizenévesen. 2005-ben napvilágot látott az első verseskönyve, roppant ígéretesnek mutatkozott – majd eltűnt a szemünk elől. Egy teljes évtizeden át semmit sem tudtunk róla, új versét nem olvashattuk; az a hír járta, hogy külföldre költözött… Tavaly, 2021-ben viszont megjelent a visszatérő könyve, a második önálló versgyűjteménye, A beszélgetés története címmel. S nem is akárhol, de a Magvető Kiadónál.

Néhány hónappal ezelőtt – Petőcz András egyik verse apropóján – arról értekeztem, hogy az avantgárd lázadók, a posztmodern újítók az évtizedek során észrevétlenül klasszicizálódnak, és különböző kötött formákban kezdenek írni. Az 1942-ben született Babérkoszorú-díjas költő, képzőművész, színész, performer, Ladik Katalin az a bizonyos kivétel, aki erősíti ezt a szabályt. Ha felszólítanának, hogy válasszak tömör címkét a jellemzésére, azt írnám: hűséges szerző. Csaknem hat évtizede ívelő alkotói pályája során mindvégig azonos esztétikai elveket követett. Költői tevékenységét 1962-ben kezdte, nyomtatásban az 1960-as évek legvégén tűnt fel szürreális és erotikus hangvételű szövegeivel. Az írott költeményekkel párhuzamosan alkotott avantgárd prózát, hangkölteményeket és vizuális verseket, továbbá újdadaista gyökerű Mail Art (azaz postai művészet) levelezőlapokat, sőt kísérleti zeneműveket és hangjátékokat.

Talán ez is a bolgár tengerparton keletkezett – indián költőnk első versei ugyanis Bulgáriában kerültek papírra, hogy az irodalmi szerepjáték még összetettebb legyen. Nem kötött formájú költemény, nagyon helyesen, hiszen egy autentikus indiántól ne várjunk se rímeket, se az európai líra rigolyáit. Ha figyelmesen olvassuk, felismerhetjük, hogy a címben jelzett álomtestvér valójában nem az álom – az álomban nem az álommal a legkönnyebb találkozni, hanem… Kivel is? 

Nem véletlen, hogy a világlírában a költők ezerszám írtak verset arról, hogy majd „eltűnnek hirtelen, akár az erdőben a vadnyom”, valamint arról, hogy a Föld nevű bolygó a haláluk után is ugyanúgy forog tovább. Az 1948-ban a borsodi Szögligeten született, jelenleg egy Miskolchoz közeli településen lakó József Attila-díjas költő, Fecske Csaba itt olvasható verse ehhez az évezredes elégikus vonalhoz illeszkedik. Többek között Petőfi- és JA-utalások, azaz allúziók révén is érthetően, mindazonáltal rendkívül elegánsan leszámol a kortárs költői halhatatlanság illúziójával.

A vajdasági, közelebbről nyugat-bácskai Doroszlón élő, 1981-ben született Lennert Móger Tímea nem tartozik a hivatalos kánon élvonalához, nem halmozták el díjakkal, mégis gazdag és szerencsés szerző, hiszen jellegzetes vershangja van. Az ő esetében föl sem merülhet, hogy morálisan – a nyitó bekezdés példájára visszautalva – ne lenne számomra rokonszenves. Az évek során kialakított magának egy önálló lírai világot, egy cégér értékű formát, amelyet következetesen művel. Mindössze egy-két szóból álló, nagy kezdőbetűvel induló, központozás nélküli sorokról van szó, amelyek egyszerre érzelmiek és filozofikusak.

Pastiche vagy paródia akkor lenne, ha az 1930-as évek nyelvezetén és modorában, József Attila egyedi stílusjegyeire alapozva szólna – ám itt napjaink világhálós-számítógépes tolvajnyelvét kapjuk, a virtuálisnak becézett rögvalóságot. Átköltés ez a javából, hiszen a korán halt egykori mosónőt, a ferencvárosi prolilakás hangulatát áthelyezi, átfordítja a mába, amely egyidejűleg dizájnos és igénytelen, high tech és tömegselejt, magasan kvalifikált és prosztó, közösségi és önző, kommunikatív és semmitmondó.

Egy vidéki kisvárosban jó költőnek lenni eleve versenyhátrány a fővárosi jó és középszerű pályatársakkal szemben – és kétszeresen nehéz terep, ha az illető saját elhatározásból egyetlen írószervezetnek sem tagja. Az ilyen szerző a hivatalosságoktól nem sok jóra számíthat, ugyanakkor emberileg megsüvegelendő a bátorságáért, az állhatatosságáért. Az 1960-ban született költő, író, szerkesztő, pedagógus, Miklya Zsolt eme vakmerő különcök közé tartozik. Évtizedek óta Kiskunfélegyházán él és alkot, miközben tudatosan nem kérte a felvételét egyetlen országos irodalmi szervezetbe sem: a maga útját járja, nem törtet, nem cselez, nem hangoskodik. 

Bizony, az irodalmi értelemben vett őrültség is fontos költői eszköz. Vannak úgynevezett okos versek, a gondolati líra örökzöld művei, vannak a szerelmi líra gyöngyszemei, továbbá vallásos himnuszok és gyönyörű képekkel telepakolt tájleíró költemények, még továbbá fotószerű hangulatversek, illetve szóviccekkel sziporkázó humoros strófák.

Az 1968-ban Miskolcon született, József Attila-díjjal kitüntetett Vass Tibor kezdettől vállalja, verseiben és képzőművészeti alkotásaiban következetesen műveli a játékosságot, és ez már eleve érdem. Önmagában sokat sejtet, hogy 2004-ben Spanyolnátha címmel alapított művészeti folyóiratot, amely jelenleg is működik, és köszöni, járvány idején is jól van.

Itt olvasható verse, amelyet most Az év versei 2020 antológiából emeltem ki, egy hosszabb ciklus része, és jól példázza humorral, nyelvi leleményekkel, kutyafülefarkákkal, át- és elhallásokkal, valamint állandósult felszabadultsággal többszörösen megbolondított stílusát.

Márpedig a húrok pengetésébe fogni csak akkor érdemes, csak úgy születhet jó mű, ha nem a mások által milliószor papírra vetett gondolatokat ismételgetjük, hanem felmutatunk valami eredetit. Kortárs költő legyen a talpán, aki Istennel kapcsolatban képes erre.

Tapasztalati tény, hogy a líra fenegyerekei, az avantgárd forradalmárok, a posztmodern gerillák, a polgárpukkasztó lázadók, a harsány demonstrálók az évtizedek során szolid öregurakká nemesednek. A legkülönfélébb alternatív műfajú alkotásaik (képversek, hangköltemények satöbbi), illetve fesztelen szabadverseik mellé – radikálisabb esetekben azok helyett – megjelennek a műveikben a strófák, a rímek és a kötött, sőt olykor időmértékes formák, például a disztichon. Szakszerű tömörséggel ezt a jelenséget úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a költészetük klasszicizálódik.

Az 1964-ben született (szeptember 20-án 57. életévét betöltő) József Attila-díjas költő, Vörös István biztosra megy, mindkét kategóriát kipipálta: többgyermekes családapaként és szépirodalmi szerzőként is gondoskodott a továbbéléséről. Ebben a Könyvvé leszek című, 2014-ben írt versében – nagyon helyesen – leszámol a patetikus képekkel, hiszen a romantika korának emelkedettsége már a múlté. A szöveg éppen ezért jó, szabad, érvényes, mondhatni, Vörös hangvételére jellemző és finom humorral átszőtt;

Mindössze nyolc sor, amelyben bőséges versanyag sűrűsödik, egy egész mikrovilág: a költészetben az ilyet miniatűrnek mondjuk, nem mellék-, hanem főnévként használva a szót. Vannak költők, akik szinte egész életművükben miniatűröket alkottak – a magyar lírából Fodor Ákost említhetjük kiragadott példaként, Pilinszky János Szálkák, illetve Kráter című kötetét, a világlírából Emily Dickinsont, a cseh Ivan Blatnýt és a lengyel Anna Świrszczyńskát.

Aki anyaországi magyarként járt már télen Erdélyben, pláne a Havasokban, az a saját bőrén tapasztalta, milyen hideg uralkodhat arrafelé. Az egyik legpontosabb meghatározás az, hogy csontig hatoló… Az 1957-ben született Babérkoszorú-díjas költő, Turczi István is átélte ezt tavaly, amikor a Fogarasi-Havasokban töltött néhány napot. S az élmény nyilvánvalóan intenzív volt, hiszen vers lett belőle, amely az Irodalmi Jelen 2020 októberi számában jelent meg, majd Az év versei 2021 című antológiában is helyet kapott. A helyi éghajlati viszonyok mellett nem túlzó a mottó („Írj, mielőtt megfagysz!”), sem a szöveg közepére szerkesztett jégszirom-menedék kifejezés, valamint a kétsoros állítás, hogy „Dermesztő fagy van / szívben, csontozatban.” Az a szójátékos bejelentés is reális, hogy „Idegidő jött el, / feneketlen köddel.”

Az elmúlt hetekben bemutatott rímtelen szabadversek után itt egy vers, amely rímel. „Na, végre!” – gondolják egyesek – „Végre egy tisztességes, igazi vers!” Szinte minden héten belefutok a vélekedésbe, szomorú módon diplomás embereknél is, miszerint „A vers az, ami rímel.” Nos, nem, kedves diplomás és mindenféle emberek, a vers nem (csak) az, ami rímel. A vers még nagyon sok egyéb dolgot művel, joga van hozzá, és 2021-ben nem kellene korlátolt, dohos nézeteket raktározni a fejekben.

"Ezért a jó költők nem nagyon tehetnek mást: letérnek a kitaposott útról, és szokatlan lírai témákat keresnek. Így tett az 1972-ben született, Budapesten élő G. István László is, amikor megírta az itt szereplő versét. Első közlésben a Tiszatáj folyóirat februári számában találkoztam e művel, és fogadni mernék, hogy jövőre bekerül Az év versei 2022 című antológiába is… Már a verscím felkelti a kíváncsiságot, a kezdő sorok pedig végképp magukkal ragadnak: „Az uborkásüvegben a csemege / uborkaszeletek mindegyikének / apró szájnyílása lett” – ilyen felütés mellett biztos, hogy az olvasó nem lapoz tovább, és egyetlen lendülettel felfalja a szöveget. "

Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”.