Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Kosztolányi Dezső

Ez egy tipikus hangulatvers, tíz rövid sorral és mindössze hét, rendkívül tömör versmondattal, Kosztolányira nem jellemzően rímtelenül; szentencia csak a zárlatban, s ott is korlátozott mértékben. Szakmailag simán levezethető, hogy eltörpül a Hajnali részegség oldalakon keresztül hömpölygő tömény ontológiai bölcselete és formai magasztossága, páros bravúrrímjei, sőt bokorrímjei (húrnak – azúrnak – úrnak és hasonlók) mellett. Ám a versolvasás, a szöveg befogadása, az érzelmi viszony kialakulása más csatornákon, öntörvényűen működik.

 


Filip Tamás Fotó: Székelyhidi Zsolt

"hajnal szóval új, tágas dimenzió nyílik, beárad a szövegbe a líra, ám nem válik parttalanná – pompásan fegyelmezett, szűkszavú marad, miközben tartalmas, izgalmas. Hat rövid sorba sűrített életvallomás, gondolati bravúr: leíró rész, azaz piktúra úgyszólván semmi, csak szentencia."

 


Zbigniew Herbert
Fotó: Aleksander Jałosiński

"Nagy László összesen hatvan lengyel művet ültetett át magyarra, és figyelme – három népköltés lefordítása mellett – kizárólag a kortárs költészetre összpontosult, méghozzá a nemzedéktársaira. Mivel lengyelül nem beszélt, „csak” bolgárul, ezért lengyeles munkája során nyersfordításból dolgozott, amelyeket túlnyomórészt Gimes Romána (1928) készített számára. A hatvan vers többségét, harmincnyolcat az 1924-ben Lvivben született, és 1998-ban Varsóban elhunyt kiváló költőtől és esszéírótól, Zbigniew Herberttől fordította. (E szövegek jelentős része prózavers.)"

 

 


Báthori Csaba Fotó: Székelyhidi Zsolt

A líra több ezer éves története során szerelmi költemények milliói születtek – az istenhit és a mulandóság mellett ez az egyik leggyakoribb téma. Gyökeresen újat kitalálni e tárgykörben nem könnyű, mindazonáltal lehetséges, hogy intenzívebben, bátrabban, emelkedettebben, netán felszabadultabban, játékosabban, horribile dictu, pajzánabbul fogalmaz a szerző, ha a párja szakmabéli? 

 

 
Fotó: Ladjánszki Máté Forrás: Népszava

 

Paulinyi Zsuzsa

 

***

 

vagyok vonat:

személy vagyok

gyors vagyok

teher vagyok

 

 

Ennek a szerzőnek beemelése annyira magánjellegű, hogy ennél magánabb nemigen lehet. Egy három éve futó rovatban, amelynek címe Magánkánon, talán megengedhető ennyi szubjektivitás, egyetlen határnyitás. Két héttel ezelőtt, Czilczer Olga versprózájáról eszmélkedve megállapítottam, hogy a vers fogalmára nem létezik pontos, minden igényt kimerítő szakmai meghatározás. A „Vers az, ami…” kezdetű mondatot százféleképpen kiegészíthetjük – Kányádi Sándor például azt kedvelte: „Vers az a szöveg, amit mondani kell.” Ennek mintájára ugyanúgy érvényes: Vers az a szöveg, ami egy életen át elkísér.

 


Czilczer Olga Fotó: Székelyhidi Zsolt

Neveltetésünk, kulturális gyökereink révén vannak bizonyos elvárásaink egy verssel szemben – az egyik legfontosabb, hogy rövid, ne lapszéltől lapszélig terjedő sorokból álljon. Ha ennek a kívánalomnak nem felel meg, akkor átkereszteljük prózaversnek. Az évtizedek során a szakirodalomban párhuzamosan megszületett a verspróza kifejezés is, ám emiatt se legyenek álmatlan éjszakáink, mert még a legbölcsebb hindu guru is csak homályosan sejti, mi lehet a pontos szakmai különbség a verspróza és a prózavers között.

 

 
Viola Szandra Fotó: Székelyhidi Zsolt

"A kortárs líra egyik kulcsmotívuma az önreflektivitás. Ennek egyik lényeges eleme a család mint az önmeghatározás alappontja, egy másik fontos része az istenkereső, filozofikus töprengés. E két gondolatkör – család, illetve istenkeresés – gyakran összefügg: a vágyott vagy éppen megélt hit, a vallási élet szokásrendje visszaröpít a családi körhöz, a gyermekkor élményeihez. (A mai hatvan év alatti költőnemzedéknél e gyermekkori vallási élmények jellemzően nem az édesanyához, hanem egy nemzedékkel visszább, a nagymama alakjához kötődnek. Ennek oka, hogy a szülők nemzedéke a Rákosi-kor és a Kádár-kor intézményesített ateizmusában nevelkedett, és a vallásos lelkületet döntően a nagyszülők nemzedéke képviselte.)"

 


Petőfi Sándor 

"Ezt a miniballadát Petőfi Kunszentmiklóson vetette papírra, 1844 júliusában. Könnyen lehet, hogy a költő ott, a kunsági világban, egy kocsmában vagy a szálláshelyén hallott egy környékbeli menyecske haláláról, és ezt kerekítette ki, foglalta strófákba. Talán a juhász mint szerető figurája is valós, és nem csupán költői hozzátoldás. Érdekes életrajzi egybeesés (bár a költemény értelmezéséhez nem tesz hozzá), hogy éppen azokban a hetekben, 1844 nyarán készítette Petőfiről a híres dagerrotípiát Pesten a vándorszínész jó barát, Egressy Gábor." 

 


Lövétei Lázár László

"A Babérkoszorú-díjas erdélyi költő, Lövétei Lázár László (1972, Lövéte) itt olvasható verse a halmazrím ritka ajándékát nyújtja számunkra, ráadásul nem „csupán” öt, de tizenhárom soron keresztül, két szakaszt átívelve: nem lehet – levelek felett – kerteket – vége lett – ég veled és így tovább. Ez már csakugyan kivételes mutatvány, megdobogtatja olvasói szívünket"

 

 


Király László

"A verset felütő alapkérdésre, hogy „mit szól majd hozzá az utókor”, Király László nagyon találóan feleli a zárlatban, hogy semmit – senki semmit nem fog gondolni, senki semmire nem fog emlékezni. Ez teljes mértékben életszerű: az utókor már csak ilyen. Például Márai Sándor bölcsen írja a Naplóban, hogy nem helytálló Vörösmarty romantikus jóslata a Szózat egyik strófájában: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Szó sincs róla, szögezi le Márai: az emberek nem állják körül könnyezve a sírgödröt."

 


Kiss Anna Fotó: Vadócz Dávid

"Versei általában hosszabb, akár több tételből álló, a sok sortörés miatt oldalakon keresztül gördülő szövegek – itt most terjedelmi okból egy rövidet választottam, Az év versei 2022 antológiából: ez a mű is markánsan képviseli a költőnőt. Névelőkkel együtt is mindössze tizenkilenc szó, tizennégy sorba rendezve, mégis önálló, zárt, izgalmas világot alkot. Ilyen elképesztő tömörség mellett nincs helye üresjáratnak: már a (verscímmel azonos) legelső szakasz feszültségteli, meghökkentő, in medias res szól hozzánk."

 

 
Nádasdy Ádám Fotó: Székelyhidi Zsolt

A Babérkoszorú-díjas költő és műfordító, nem mellékesen egyetemi tanár Nádasdy Ádám (1947, Budapest) ebben a versében szembeszáll az évszázados elvárással, amely szerint egy kulturális héroszról kizárólag szépet és jót szabad írni, és fenntartás nélkül lelkesedni kell érte, lehetőleg leborulva. A mű az Alföld folyóirat 2023. áprilisi számában jelent meg nyomtatásban, és helyet kap az idei költészet napjára megjelenő Az év versei 2024 antológiában is. Nádasdy itt rímtelenül, béklyótlan versbeszédben vall Petőfihez viszonyulásáról, vagyis eme vers kétszeresen is szabad: formailag, illetve szemléletében. Tiszteljük, szájtátva bámuljuk, de nem szeretjük – ha kezünket a szívünkre tesszük, vagyunk így néhány halhatatlanná avatott költővel.

 


Deák László

Itt olvasható versében, ebben a nyolc tömör sorban semmi vidámságot nem találunk, pedig a szilveszter és az újév szavak alapján felszabadult mókázást várnánk, pezsgővel koccintós hangulatot. Deák utolsó kötetében található, amely A felejtés angyala címet viseli, és 2009-ben jelent meg a Nap Kiadónál. Igen, a költő halálának évében. Deák tudatát akkor már beárnyékolta a rákbetegség, a halál közelsége: édes ideje, „mint jó cukorka”, elfogyott. A vers a 2008-ról 2009-re virradó éjjelt rögzíti, az utolsó szilvesztert – egy nap híján az utolsót, ugyanis Laci 2009 legvégén, december 30-án hunyt el. A műben nem találunk rímeket, sem egyéb kötöttséget. Ahogy régi pályatársa és barátja, Kemsei István megállapítja: „Deák elsősorban nem költeményt akar írni, amikor verset fogalmaz, hanem sokkal inkább állapotokat rögzít, s nem kíván egy elképzelt, százados elvárások által kijelölt versírás szövegformálási normáinak megfelelni. Hanyagnak látszó, a formai bevettségeket bátran és többnyire igen elegánsan áthágó formakezelése is erre tanú.”

 

 

 

Az irodalomban nagyon fontos a helyes értékítélet. Tudatosan, biztos kézzel különválogatni a búzát és a konkolyt, megkülönböztetni a művészetet a giccstől, a tehetséget a hitványságtól. Éppenséggel az iskolai irodalomoktatás nem könnyíti meg a dolgunkat – úgy kerülünk ki a padból, ideális esetben diplomával a zsebünkben, hogy mindig csak a kötelezőnek minősített klasszikus remekműveket kell olvasnunk, mindig csak a géniuszok veretes alkotásaiból felelünk-esszézünk-vizsgázunk. A szöveggyűjtemények a legjobbak legjobbjait tárják elénk, pedig az egészséges stilisztikai-esztétikai érzék fejlődéséhez fontos lenne az ellenpontozás: egyszer-egyszer vackokat is kézbe venni, vagyis ponyvát, lektűrt, dilettánsok agyszüleményeit. Huszonöt éve vallom ezt. Például Albert Camus írásművészetét jobban becsülnénk, élesebben látnánk az erényeit, ha a Közöny és A pestis mellé elolvasnánk egy fejezetet valamelyik Romana regényújságból.

 

 

Dobai Péter

Lám, kereken százhetven év alatt mekkora változás történt: a Füstbement terv fiúi hangjától eljutottunk oda, hogy utazásunkhoz nem találunk hazaváró anyát. Ez a mű Dobai Belvedere című kötetében szerepel (Parnasszus Könyvek, 2014, 112. old.), és nem is egyedüli családi vallomásként. Néhány oldallal arrébb az Apróhirdetés című kétsoros található: „Amióta meghalt anyám, / azóta nem vagyok árva.” 

 

 

Arthur Rimbaud

Ha címet adnék ennek a miniesszének, azt írnám fölé: Forradalom a lírában. De mi ebben a versben a forradalmi?, merül fel a jogos kérdés – ez egy kamasz szárnybontogató zsengéje, nyúlfarknyi szöveg, csak két strófa, kötött szótagszámmal és keresztrímekkel: a világirodalomban tízezrével írtak már effélét Rimbaud előtt. A válasz a mű tartalmában rejlik, különösen az utolsó előtti sorában: „a természeten át megyek tovább, tovább, / cigánymód”. 

 


Balla Zsófia Fotó: Székelyhidi Zsolt



"A vers címében szereplő odaát nemcsak e konkrét szöveg kulcsfogalma, de transzcendens síkra emelve, általában a művészi alkotásé. Hiszen egy költő, író (és zeneszerző, festő, szobrász) az ihletettség állapotában arra tesz kísérletet, hogy a transzcendens világból áthozza a „földi” valóságba a szavakkal kifejezhetetlent, a hangokkal visszaadhatatlant, a formákba nem önthetőt, a színekbe nem kényszeríthetőt. A hiteles alkotás folyamatában minden művész odaát jár, és megpróbál áthozni valamit ideátra."

 

 

Király Farkas Fotó: Székelyhidi Zsolt

Az 1971-ben született, erdélyi gyökerű József Attila-díjas költőnek, Király Farkasnak tizennyolc éves korában megadatott egy rendkívül intenzív élmény: a romániai forradalom idején a történelmi események sűrűjében találta magát, sorkatonai egyenruhát viselve, fegyverrel a kezében. Az már a költőn múlik, hogy egy ilyen erős egzisztenciális élmény líraivá válik-e. Az irodalomtörténet azt mutatja, hogy igen, az esetek túlnyomó többségében művészi alapanyagként szolgál, részben terápiás, öngyógyító céllal. Persze nem azonnal, hanem csak később, olykor évek vagy évtizedek múltán, mert az irodalmi alkotás fontos szabálya, hogy extrém erős élményeknél bizonyos távolságot kell felvenni. Király Farkas is így tett, ennek prózai eredménye huszonnyolc év elteltével, 2018-ban megjelent kisregénye Sortűz címmel, lírai termése pedig az 1990-es évektől publikált jó néhány költeménye a Ceauşescut megbuktató forradalom történéseiről.

 


Gergely Ágnes Fotó: Vadócz Dávid

"Kossuth-díjas költőnk, Gergely Ágnes a Vasadi-féle, vagyis a versírással fel nem hagyó szerzők közé tartozik, és most, október 5-én ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Isten éltesse, maradjon még sokáig közöttünk!"

 


Oláh János

"Bölcs vers, számomra tanítást hordoz: sarokpontokat jelöl ki ahhoz, hogyan érdemes viszonyulni az irodalmi élet visszásságaihoz, a költői léthez, az elmúláshoz. Figyelmeztet a durván lesújtó kocsmai öklökre, a hiú érdemek megosztó hatására, a szellemi magatartásból fakadó emelkedettségre, a hivatás hűséges hordozására."

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal