Videó




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Szentmártoni János Eső előtt hazaérni című verséről

 

 

 

 

 

Egy versről

 

 

 

Szentmártoni János

Eső előtt hazaérni

 

Jó volna még eső előtt hazaérni.

Nem zaklatni föl Istent,

se háborúval, se mással.

Hazák sírjait kikerülve

elérni a tengert:

tutajt ácsolni álmainkból –

otthonig repítsen a megszokás.

A gyerekkor utcáit újrajárni,

egész testünkkel olvasva

egykori léptek kottalapját.

Megállni egy-egy percre,

behunyt szemmel ácsorogni,

hogy átússzon rajtunk minden.

A szél illatokat szállít épp

s egy Chopin-keringőt –

elrobogó ablakában

fiatal édesanyánk könyököl,

tavaszi szemében az ősz színeivel.

A zihálva dadogót,

aki unokák hírnökeként

átnyargalt fél életen

a rá bízott hírrel,

megsimogatni, s odahagyni –

nem okolni őt,

amiért feledte az üzenet lényegét.

Mint aki tóra lép,

oly könnyedén lebegni tovább,

ha kell, hát a biztos pusztulásba.

A költő nyomán kiülni a Holdra,

láblógatva tűnődni a Földön:

Bulgakov labdája

ahogy a szívünkön átgurul.

 

Jó volna még eső előtt hazaérni.

Lassan úgy vagyok:

mindegy, hová.

Csak haza.

 

 

Vannak költők, akik mindent (is) tudnak a verstanról, és műveikben sportot csinálnak a formai virtuozitásból. Reggel hexametereket írnak, uzsonna közben alkaioszi strófákat; elalvás előtt sohasem hallott nevű perzsa és hátsó-bengáli középkori versformákat tanulmányoznak; ha sóhajtanak, alexandrinusok (hatlábú rímes jambusok) áramlanak ki a szájukból, melyeket kifordítanak, befordítanak, felszippantják őket, majd kitüsszentik, a bal fülükbe bedugják, a jobb fülükből előhúzzák – és mégis minden versláb a helyén marad, bravó, bravó, világszám! Vannak költők, akiknek minden soruk oda-vissza skandálható, olyan zseniálisan metrumoznak, hogy a fal adja a másikat, szonettjeiket védősisakkal a fejükön, forrasztópákával illesztik egybe – ám szakszerű alkotásaik tartalmilag nem érintenek meg, lélek alig-alig szorult beléjük: üresek és sterilek.

Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”.

Ezt példázza fentebb olvasható verse is, amely 2014 augusztusában jelent meg a Magyar Naplóban, a rá következő évben pedig beszerkesztettem Az év versei című antológiába, hát persze. Azóta is a szívem csücske. Már az első sorával megszólít, s meghódít: „Jó volna még eső előtt hazaérni.” Feltolul bennünk seregnyi emlék mindenféle délutánokról, kora estékről, családi és magányos sétákról, amikor behúzott nyakkal iszkoltunk hazafelé egy zuhé elől, fejünkön már kopácsoltak az első kövér cseppek… Haza, haza, de hová: egy nyári szállásra, albérletbe, vendégségbe, vagy csak egy fedett helyre, buszmegálló rozsdás bódéjába, sátorlombú fa alá, húgyszagú aluljáróba, egy szocreál váróterembe… Három évvel vagyok idősebb Szentmártoni Jánosnál, így hát ötéves korom óta szaladok mellette az eső elől; nyargalunk hazafelé, lassan már „mindegy, hová, csak haza” – és nem is ketten vagyunk, de sokan, egy egész sereg, mintha egy Hemingway és Eliot utáni újabb elveszett nemzedék tagjai lennénk: az ezredforduló elveszett lányai és fiai.

 

Zsille Gábor

 

 

 

 

  
  
 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.