Állandó rovatok

Ünnepelni akkor szeretek, ha van mit. És nem akkor, amikor divat, és nem úgy, ahogy divat. Az ünnepeim az én ünnepeim. Meghittek, bensőségesek, családiasak. A szilveszteri petárdázás például számomra értelmezhetetlen „esemény”. A holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap volt, de azért lövöldözzünk el százezer forint értékű pirotechnikai cuccot, tíz perc alatt! Farsangkor meg vegyük fel a környezetvédők álarcát! Na jó. Akinek örömet okoz, abba ne hagyja!

Én sosem éreztem arra indíttatást, hogy megzavarjam a kutyák nyugalmát. Hogy belerondítsak a csendbe. Hogy változtassak azon, amin fölösleges. Hogy kifogjak egy nagy harcsát, lelőjek egy szarvast, vagy a réten letépkedett pipacsokkal töltsek meg otthon egy vázát. A helye – az én felfogásom szerint – mindennek ott van, ahová teremtetett.

Kellermayer Miklós. Fotó: Wessely Gábor

Az ismert pécsi sejtkutató professzor, Kellermayer Miklós nincs jó véleménnyel gyógyszergyártókról. Szerinte már régen rendelkezniük kellene a koronavírus elleni oltóanyaggal. A karantén nem megoldás, csak időnyerésre jó, amíg előállítják a vakcinát.

A nyolcvanéves Kellermayer Miklós nemzetközi hírű sejtkutató, a Pécsi Orvostudományi Egyetem professzora. Egy ideig az intézmény rektorhelyettese volt, és egy darabig az USA-ban is tanított. Nagyon otthon van a sejtek, baktériumok, vírusok világában.

– Mit kell tudnunk a koronavírusról?

Március 15-e a szabad sajtó napja. Sok lelkes fiatalember harcolt ezért 1848-ban. Aztán jött a revans, az elhallgattatás időszaka, a Bach-korszak.

A 24 éves Jókai elképedve konstatálta a szabadságharc bukásakor, hogy elítélhetők, bebörtönözhetők, kivégezhetők emberek, csak azért, mert írtak valamit. A hatalom nem viccelt a tollforgatókkal, főleg nem azokkal, akik vicceltek vele. A gúnyversek szerzői számíthattak a legkeményebb megtorlásra.

Ugyancsak ő, ötven évvel később így emlékezett vissza: „A szabadságharc leverése után a magyar íróknak az égvilágon mindenről szabad volt írni. Csak kinyomtatni nem volt szabad.”.

Ez a lehetőség aztán a későbbi korok szerzőinek is megadatott. Írhattak az asztalfióknak. S ha mégis meg akartak jelenni nyomtatásban, alkudozniuk kellett az éppen hivatalban lévő cenzorokkal.

Árat emeltek az év elején a fodrászok. A kisvárosokban ez a jel a helyi szolgáltatók számára, hogy módosítsák a tarifákat. Senki sem akar lemaradni, bevételorientált a 21. század embere. Mindenki korrigált, a fuvarosoktól a virágkötőkig. Még az illemhelygondnokok is, a vasúti és buszpályaudvarokon. De nem mindenütt kötött az ár. Néhol kedvezmény is igénybe vehető.

Egy nem teljesen józan fickót figyeltem az állomáson. Ahhoz a típushoz tartozott, akinek muszáj valamit inni, ha kimozdul a falujából – például ügyet intézni –, különben nem bírja feszkót. (Otthon meg azért öblöget, mert nem bírja az asszonyt.)

Orbók Ildikó: Ablakmesék – egyenálmok / uniform dreams

Mert olyan volt az egész, mint a film, amin annak idején olyan sokat nevetett, az újabb és újabb, ugyanolyan napok, a soha nem változó mondatok, mozdulatok, amik minden alkalommal ugyanabban a pillanatban történtek, mint tegnap és tegnapelőtt. Éjjel mikor felébredt a plafonra bámult, az ablaktól pár méterre futó úton suhanó autók reflektorai kékesfehér mintákat festettek fel a fehér álmennyezetre, nézte, ahogyan összeolvadnak, szétválnak, és arra gondolt, ezek élnek odakint, abban az autóban, nagyon is élnek, minden percben és minden másodpercben történik velük valami, ha más nem is, de az ablakon túli táj, a dudvák és gyomok elfagyott torzsái másképpen és másképpen haldokolnak minden egyes megtett kilométer után. Hinni akart ebben.

Hammer Andrásné most egy sárközi stólán dolgozik, melynek csipkeszegélye lesz

Évtizedek óta foglalkozik csipkeveréssel az őcsényi népi iparművész, Hammer Andrásné. Sokaknak átadta a tudását, de a fiatalok nem kitartóak, nem viszik tovább ezt az időigényes, és nem gyors jövedelmet garantáló mesterséget. Most azt szeretné, ha a szebb darabok fennmaradása biztosított lehetne, például a helyi Tájházban.

ŐCSÉNY Első hallásra talán meglepő, de ha jobban belegondolunk, nincs abban semmi különös, hogy az őcsényi csipkeverő asszony, Hammer Andrásné eredeti foglalkozása építész technikus. Tulajdonképpen a csipkekészítés is egy bonyolult műszaki feladat, alapja a rajzon való eligazodás, esetenként a saját tervezés, amit szakszerű, precíz kivitelezés követ.

Hammerné beleszületett a kézimunkázásba. Faluhelyen minden asszony ilyesmivel töltötte a hosszú téli estéket, még az ötvenes, hatvanas években is. Ráadásul ő a magyar csipkekészítés centrumának számító Kiskunhalas mellett, Tázláron nőtt fel. De azt gyorsan hozzáteszi, hogy halasi csipkét készíteni még neki sem volt joga. Szigorú a védettség: minimum ötévi helyben, Halason lakáshoz kötött.

elkéstem bocsánat elaludtam aztán nem jött a busz a harmadikra fértem csak fel az meg lerobbant átszálltam a villamosra annak leesett az áramszedője végül elindult az emberek mint a heringek a táskámat is elsodorták most nincs füzetem meg könyvem sem hogy minden nap ezt mondom? és maradjak kint felelni? hogy lehet a tanárnő ilyen? nem tudtam készülni nem

Egy ideje ott álltam, a dohányzó részen, figyeltem, ahogyan az emberek kerülgetik a pénztárcát, gyanakvó tekintettel, bizonytalanul. Érthetetlen. Gyerekkorunkban imádtam pénztárcát találni. Jó, mondjuk pénzt még jobban, mert ugye, ha az ember bankót talál, azt nem lehet visszaadni annak, aki elhagyta, mert mégsem mehet oda az ember mindenkihez, hogy elnézést uram, ön vesztett el tízezer forintot, de papírpénzt ritkán találtam sajnos, így aztán a pénztárca sem volt rossz, azt is nagyon megbecsültük.

Zsitvai János cukrászsütemények között töltötte az elmúlt hét évtizedet

SZEKSZÁRD A 84 éves Zsitvai János 70 éve cukrász. Felesége, fia és lánya is az, bár egyikük sem erre a pályára készült. Fia villamosmérnöki, lánya közgazdász diplomát szerzett, aztán mégis apjuk szakmáját vitték tovább. Felesége a tolnai áfész pénzügyi osztályvezetője volt, de férje 1970-es szívműtétje után, jó ideig ő működtette az ipart. Üzletvezető volt 1993-as nyugdíjba vonulásáig. Közben, 1981-ben még a mestervizsgát is letette. Persze Zsitvai János sem tétlenkedett ez idő alatt, csak egy kicsit visszafogottabban dolgozott.

Csak az egyensúlyra kellett volna figyelni. A tudósok modelleztek, mértek, számoltak. Az éghajlat bonyolult rendszer, mondták. Valószínűségek megadhatók, de az okokra határozott válasz nincs. Ez a megállapítás az embereknek kevés volt. A katasztrófamédia hatására kiadták a jelszót: Álljatok le a fogyasztással! Álljatok le a szaporodással! Az energiaforrásokat sorra elvetették, megszűnt az ipar és a mezőgazdaság.

Az volt a negyedik. Már szédült. Nem bírta ezeket a kézzel sodort, füstszűrő nélküli cigarettákat. Macerás volt az elkészítés, türelmetlenek a mozdulatok, nem lett szép henger alakú, néha lánggal égett, ott, ahol egy levegőbuborékot hagyott benne. Leszokom, mondta ki hangosan, határozottan, és valóban úgy érezte, most így is lesz, most kibírja majd, tovább, mint két nap, akkor is kibírja majd, amikor a Mari ordít vele, amikor a nyál az arcára fröccsen, nem fog benyúlni a belső zsebbe, előhúzni egy cigit, kihátrálni a káposztaszagú lakásból, mert valami diétát tol a Mari, azóta rosszabb, mint régen, pedig régen is sokat bagózott kint a gangon miatta.

Most virágzik a mexikói aranykehely dr. Rappay József kertészetében
Fotó: Gottvald Károly

Állatorvosként 1978-2011-ig dolgozott dr. Rappay József, Zombán. Aztán megyei főállatorvosként tevékenykedett 2015-ig, majd visszavonult. Ami nem azt jelenti, hogy kevesebb a munkája; inkább több. Az ország egyik legnagyobb mediterrán kertészetét működteti a feleségével.

ZOMBA – Egy Állatorvos miért kezd növényekkel foglalkozni?

– Régi kedvtelés ez – mondja dr. Rappay József –, már 1983-ban építettünk egy kis üvegházat. Az első narancsfát is akkoriban ültettük, Zsiguliban fuvaroztuk haza, Görögországból. Azóta is terem, tavaly 120 darab 75 dekás gyümölcs volt rajta. Sokat utazunk a feleségemmel, s mindenhonnan hozunk valami érdekességet. Ahogy egyre kevesebb lett a háziállat a faluban, a növénytermesztésre kezdtem az energiáimat fordítani

Meghalt hajnalban, hallom az orvost. Oké. Lehet, hogy meghaltam, most viszont élek, mondom neki. Nem válaszol. Mi a fene történt velem? Próbálok visszaemlékezni, de sem a menny sem a messiás nem ugrik be. Körülnézek. Ez ugyanaz a ronda kórházi szoba, az asztalon a két szelet kenyér parizerrel. És egy mackósajt. Még este tehették oda. Nyúlnék érte, mert kurva éhes vagyok, ám megérkezik a zokogó családom.

Holnap is lesz nap. Csak erre tudott gondolni. Ott állt, a tárgyalóban, háta mögött az éppen leadott prezentáció. Hallgatta a tapsot, mellkasában feszített a boldogság. A munkatársak a szemébe néztek, arcukon hamis, erőltetett mosoly, de neki még ez is tetszett. Azt jelentette, messze felettük áll. Aznap este otthon kinyitott egy üveg bort. Beült a fotelbe, a zene betöltötte a lakás sarkait. Cipzár, a fekete szőrű németjuhász keverék a talpa alá feküdt, érezte, ahogyan felemelkedik majd süllyed az állat mellkasa. A férfi jutott eszébe, aki itt hagyta a négylábút.

Köztiszteletben álló lelkipásztor Bonyhádon Krähling Dániel. Több mint negyvenévi szolgálat után vonult nyugdíjba. Nagy szerepe volt abban, hogy a helyi gimnáziumot visszakapta az evangélikus egyház.

Krähling Dániel nyugalmazott esperes prédikációra készül

BONYHÁD Nincsenek tabu témák. Hívő ember nem hazudozik, nem titkolódzik, mert tisztában van azzal, hogy ha más nem is, a Teremtő minden szaváról, gondolatáról, cselekedetéről tud. Krähling Dániel teljes természetességgel beszél saját gondjairól, a felesége betegségéről, vagy arról, hogy négy gyermeke közül az egyik autista. A 71 éves bonyhádi nyugalmazott evangélikus esperes, több mint negyven esztendőn keresztül szolgálta a helyi híveket. Nyugdíjba 2011-ben vonult, de német nyelvű istentiszteleteket még most is tart.

Családi fényképeket nézegetek. Nagyanyám a konyhában áll egy képeslapokkal teleragasztott fal előtt. Ez a fénykép, két hónappal nagyanyád halála előtt készült, mondja a nagyapám. Nagy szegénység volt mifelénk a hatvanas években. Pestre jártam dolgozni, hogy megéljünk. Nagyanyád rágta a fejem, meséljek neki a fővárosról. Csakhogy nem jártam én ott sehová.

A hosszú sorban áll, karján a kosár dugig van tömve. Nézem a vállára omló kendőt, a fekete, fényes anyagba apró, háromszög szirmú rózsaszín virágok ragadtak, örök elnyílásra ítélte őket egy ipari szövőszék. Vanília illata csapja meg az orromat minden előre megtett apró lépéssel, araszolunk, vágyakozó pillantással kóstolgatva a futószalagra feltett árucikkek mozgását. Bár már ott lehetnénk, már felpakolhatnánk, fizethetnénk, bár már úton lennénk haza, a munkába, Kalkuttába, bárhová, csak ne itt lennénk, a boltban, hallgatva ahogyan a fiatal pár elől veszekszik, kinek a fényképe van a telefonodban üvölti a lány, keskeny, csinos arca eltorzul, szemében feketén lobban fel a düh, ökölbe szorítja a kezeit. Ütni készül, próbálok nem levegőt venni, nem szeretem a vanília illatát, legalábbis nem ilyen töménységben, az asszony válla megrezzen előttem, mintha lassított felvételt látnék, lassan előre dől, már egész testében remeg, guggolva.

Beköltöztünk életünk első pesti bérházába. Ablakaink a folyosóra nyílnak. Azt tervezzük, minden szomszédunkhoz elmegyünk bemutatkozni. Megelőznek. Erzsike néni kopogtat be először forró fánkkal. Átjön Gyula bácsi, meghív egy koccintásra. Eredeti szatmári szilvapálinkával. Ági hajnalban az ablakunk előtt megy el a kutyáját sétáltatni.

Hat hazai kékfestő műhely – köztük a tolnai – kapta meg azt a tanúsítványt, mely szerint az UNESCO felvette a kékfestést az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. A népi mesterségek lassacskán eltűnnek. Tolnán viszont van utánpótlás.

Horváth Tibor (a tanúsítvánnyal), felesége, fia, és leendő menye a tolna kékfestő műhely melletti kisboltban

TOLNA A mennyasszonyi és vőlegényi ruhán még gondolkodnak. Merthogy kékfestők, és szeretnék ezt érzékeltetni az öltözékeken. Elsősorban méterárut gyártanak, de van ing, szoknya, farmernadrág is a kínálatukban, úgyhogy az alkalmi ruhatervezés sem lesz megoldhatatlan feladat.

Mintha majdnem beverné a fejét a plafonba, kicsi ez a folyosó, igaz, keskeny volt mindig, alig férek el mikor mellém állnak a többiek, de nem éreztem soha ennyire alacsonynak a hajlított üveglapokból összerakott plafont. Úgy szökik be ide a fény, mintha soha többé nem akarna sehol máshol megmaradni. Nem ismerem ezt az alakot. Ekkora embert megjegyez az ember, később, otthon, a tea mellett mesél róla. Te, láttam ma egy fickót a metrón, képzeld, le kellett hajolnia, hogy be tudjon lépni az ajtón, és akkor már tud viszonyítani, aki hallgat, igen, az már bizony magasság, csóválja a fejét, hitetlenkedve, hűha, és az lesz az első kérdése: vajon mit evett gyerekkorában? Persze nem tudjuk meg soha, honnan is tudhatná azt egy ilyen sima megfigyelő, mert a tudáshoz ismerni kellene, eldugott kocsmák kosztól ragacsos padjain üldögélni, míg a beszélgetések során minden kiderül, valójában nem is olyan magas, csak 218 centi és a lába is csak egy szolid negyvenöt.