Keresés a honlapon:

Domokos Gyöngyi: Évértékelő 2020

 

 

 

 

Ha azt a kérdést tenné fel valaki számomra, ahogy az meg is történt az évértékelő körkérdés alkalmával, hogy a magyar irodalom ez évben megjelent termése milyen hatással volt rám, és milyen reakciókat váltott ki bennem, abban az esetben a válaszomat némileg nehezítené, hogy a rálátásom a jelenlegi magyar irodalmi művek megjelenésére korlátozott. Az elmúlt három év egy angliai kutatómunkával telt számomra, így őszintén szólva pillanatnyilag némileg csak madártávlatból látok rá a legújabb magyar irodalmi művekre. És így a kérdéskört egyúttal ki is terjeszteném magára a világirodalomra, avagy azokra az irodalmi művekre, amelyek a Blackwell’s könyvesbolt kávézójában körbevesznek engem itt Oxfordban nap mint nap. Köztük amelyik talán az egyik legnagyobb hatással volt rám, és talán a leginkább említésre méltó, bár múlt évben jelent meg, és akkor már számos díjat is elnyert, és idén pedig ezt a Pulitzer díjjal is gazdagította, név szerint Colson Whitehead A Nickel-fiúk című (The Nickel boys) regénye, amely már magyarul is megjelent a 21. Század kiadónál. A múltat a jelennel egymásba szövő történetszálak révén egy javítóintézet sötét múltjának a narratívája rajzolódik ki elénk, amely a feketebőrű gyerekek már-már horrorisztikus tortúrájának szörnyűségeibe vezeti be az olvasót, a fizikális és szexuális abúzusok, valamint az élhetetlen életkörülmények közegében. A valóság inspirálta fikció, amely referencialitását egy floridai Dozier School nevű javítóintézet csak az elmúlt évtizedben (2011) feltárt borzalmaiból veszi, rávilágít azokra a társadalmi, szociokulturális, etnikai és morális problémákra, amelyek az amerikai demokrácia illúziójának leple alatt tornyosulnak. Elwood és Turner, a regény főhősei révén két eltérő túlélési stratégia fogalmazódik meg az elnyomott etnikai milliő számára. Az egyik Martin Luther King pozitív szűrőjén keresztül látja a világot, és hisz a változás lehetőségében, míg a másik a túlélést a rendszer folyamatos kijátszásában látja. Ebben az izolált térben a társadalomkritikát tovább élesíti a regény végkimenetele, az, hogy az életben maradás módjának melyik aspektusa járul végül hozzá a túléléshez. Többet nem is szeretnék elárulni róla el, meghagyom az olvasók számára.

 

A mindössze 29 éves holland Marieke Lucas Rijneveld The Discomfort of Evening című regénye, amely Michele Hutchison fordításában jelent meg, és idén nem mellesleg a nemzetközi Booker Price nyertese lett, ugyancsak meghatározó volt számomra. Emlékszem, ezt a szöveget még a lockdown alatt olvastam elszigetelve a külvilágtól, Maaza Mengiste The Shadow King regényét követően, és így talán még jobban kifejtette a hatását rám. A hosszantartó bezártság pszichikailag is megterheli az embert, így a groteszk és hajmeresztő részek, amelyek Csáth Géza horrorisztikus világát idézik, még inkább felerősödhetnek a regény befogadása során. És bizony fel is erősödtek. A szöveg nyelvezete könnyen befogadható, egy gyermek világképe rajzolódik ki benne, és egyszersmind vérfagyasztó, amely a fordító vallomásai szerint pár rémálmot is okozott neki. A korcsolyabalesetben elhunyt testvér halálának feldolgozása Jas, egy holland kislány és a protestáns vallási rituálékat követő családja életére nyomja rá a bélyegét, és a szomatikus distressz nyomai mellett (pl. az anya ételmegvonása, a kislány ürítési problémái stb.) az aggresszív pszichés tünetek is rátelepszenek a narratívára. A gyászolás aktusa egy gyermeki fantáziavilágban teljesedik ki, és úgy ragad rá az izolált közegben élő családra, mint a piros kabát a kislányra. Egyszerűen nem tudják levetni. “... but according to the pastor, discomfort is good. In discomfort we are real”.

The Shadow King egy más vonatkozásban volt meghatározó számomra. Az Oxfordban töltött idő alatt rengeteg érdekes embert volt alkalmam megismerni, kutatókat, írókat, vagy éppen a bungee jumping feltalálóját, valamint köztük három eltérő kulturális közegből származó kutató barátot, akiknek komoly kapcsolódási pontjai vannak Afrikával. A regény narratívája pedig éppen az afrikai kolonializmus történelmi keretébe ágyazva mutatja be az elárvult etiópiai Hirut történetét Mussolini 1935-ben betörő inváziójának történelmi kontextusában. Maaza Mengiste Hirut karakterét hatásosan formálja meg, aki az afrikai nő áttörő erejét, eszét és hányattatását képviseli egy eredetileg férfiak által uralt háború világában, ahol a berögzült nemi és társadalmi szerepek időlegesen felülíródnak. Maaze Mengiste a cselekményszál vonalvezetését és az idősíkok váltakozásának dinamikáját jól strukturáltan járul ahhoz, hogy az olvasóban a narratíva egy maradandó nyomot hagyjon.

Ezen a három kiemelt regényen túl természetesen még hosszan folytathatnám a listát Charles Yu Interior Chinatown című regényével, valamint pár visszaköszönő nagy név, mint Philip Pullman (The Secret Commonwealth)  és Margaret Atwood (Testaments) legújabb szerzeményeivel, végül, de nem utolsósorban Stephen Fry mitikus regénysorozatának legújabb darabjával (Troy).

Magyar vonatkozásban az egyik kedvenc írónőm, Tóth Krisztina Pixel című novellasorozatára fáj a fogam, remélem, karácsonyra már sikerül a fa alatt tudnom.

A karantén időszaka alatt, ahogy amúgy korábban is, a Holdkatlan egy jó forrásul szolgált számomra, hogy a teret átugorva megmártózhassak végre a magyar irodalom vízében itt is. Szeretem Kántor Zsolt, Csengődi Péter és Köves István verseit olvasgatni, de a publisztikák és az állandó rovatok között is szeretek böngészni.

 

Hogy milyen hatással volt rám a koronavírus? A járvány Oxfordban ért, így az angol szigorítási és karanténszabályok befolyásolták az életem. Az élet egy másik platformra váltott, a digitális és virtuális világ dominanciája határozta meg az életünket, többek között az enyémet is. Az Oxford Latinitas Project és a lexingtoni élőlatin conventiculumok keretében az íróasztalomhoz jött az egész világ, és szerencsére még időben beszereztem a Blackwell’s-ből a vágyott könyvek pár darabját, így etéren nem panaszkodhatom. Ugyanakkor a vírust február végén magam is elkaptam, szerencsére nem halálos kimenetellel, de kellemesnek semmiképp nem volt mondható. Eközben elég frusztráló helyzetté vált számomra, hogy bár teljes erővel dolgoztam volna a tézisemen és a könyvemen, ám a Bodleian Library hosszú hónapokig zárva tartott, és még most is csak limitált számmal fogad látogatókat. Eközben átéltem azt, amit feltehetően mi valamennyien anyák átéltünk. Egyszerre voltam tanár, szakács, tartottam fenn a háztartást, miközben dolgoztam és képeztem magam. Hát nincs mese, ilyen az anyák élete.

A terveim a jövőben elég szerteágazóak és sokféle ajtó felé nyitnak, jelenleg a doktori tanulmányaim befejezésére és a könyvem megírására összpontosítok, aztán majd meglátjuk. Az élet sok meglepetést tartogat az ember számára, sok nyitott ajtó vár rá, csak meg kell találni a megfelelőt, és ki kell nyitni.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-12-31 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.