VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
"A Magvető Kiadó főszerkesztőjeként dolgozó költő, Turi Tímea (1984, Makó) itt olvasható verse a tízmillió költő jelenségére összpontosít. Minden „hivatásos” irodalmár számára fájdalmasan ismerős helyzetet rögzít, lírailag szépen kibontva, dimenzionálva a témát. Ugyan melyik költő, kritikus, irodalomtörténész nem élte át ezt a kínos szituációt, nem is egyszer? Egy kellemes vendégségben, oldott baráti társaságban a házigazda hirtelen előhúz egy paksamétát valamelyik fiókból, és ünnepélyesen bejelenti, hogy tudniillik ő verseket ír, és rögvest fel is olvas néhányat."
Megnyugtató, hogy az önvezető autók, robotporszívók, könyvet író, hamis képeket és híreket generáló AI korában, ahol akár a WC-vel is beszélgethetsz, ha éppen olyat választasz, a legnagyobb gond az oktatásunkban, hogy a fiamnál/lányomnál, aki egyedül közlekedik a hajléktalanoktól és rosszarcú figuráktól egyre terhesebb utcákon van mobiltelefonja, amin megírja a szünetekben, hogy megérkezett, hogyha napközben valami gondja-problémája-intéznivalóm van, ami sürgős vagy én írhatok neki, mi a helyzet, mert éppen valami közbejött nekem. Elveszik azt, ami a tulajdona, elpakolják, aztán óra után vagy oktatás után? visszakapja. Persze majd be kell azonosítani mindenkinek. Pin kód meg mintarajzolás, ezer gyereknek mi az. Vagy mindenki visz majd naponta 500ft-os buborékborítékot, felcímkézi, lezárja, hiszen minden nap karácsony. Szodoma es gomorra minden okostelefon. Tanulja meg a gyerek, állambácsi majd megmondja, mit kell tennie. Ne tanulja meg, hogy a szabályok megszegése jár következménnyel, hogy akkor veszik el, ha nem tartja be a házirendet. Azt tanulja meg, hogy elveszik előre, mert már a bűn elkövetése előtt is "bűnös" mindenki, mint Tom Cruise volt a Különvéleményben.
Méhes Károly, az 1965-ben Pécsett született, s ma is a városban élő Radnóti-díjas lírikus, író, újságíró itt olvasható nyolcsorosa a monoton esőből indul ki. Ez is a költészet egyik örök motívuma – ki tudja, hány ezer esztendővel ezelőtti, atavisztikus emlékből táplálkozik? Már a jégkorszak előtti, barlanglakó őseink is órákon át hallgatták a fák, bokrok levelén, az agyagos talajon, az itt-ott heverő sziklákon doboló esőt. Hány emberi nemzedéken át öröklődött ez a hang, egészen a mi tudatunkig? Ilyenkor kezdődik a seregély időszak. Kiülök a teraszra. Remeg a levegő a zajtól, a madarak hangja rebegteti, egyre hangosabb. A magas jegenyén ülnek, feketék az ágak, fémesen ragyognak, meghajlanak a súly alatt. Páran még a levegőben köröznek. Helyet keresnek, ahová bepasszírozhatják magukat.
Felmerül a kérdés: hol égett a szerző tudatába ez a sok nyári kép, mi volt az ihlető helyszín? Nyilván nem tudom bizonyítani Pilinszky által aláírt vallomással, mindazonáltal valószínűnek és életszerűnek tartom, hogy a Balatonkenesén, a Fürdő utcában található kertes házról van szó. Ez a vízparttól alig százötven méterre lévő telek a család tulajdona volt; János 1931 és 1944 között, azaz tíz- és huszonhárom éves kora között nyaranta ott vakációzott, élt. Az épület homlokzatán ma emléktábla őrzi Pilinszkyék egykori jelenlétét. Felszáll a lány, utána a fiú. Fejük fölé nyúlik a dugig pakolt, bumfordi túrahátizsák. A fiúnak búzaszínű haja van, ragyogó kék szeme. A lány haja vastag dús fonat, a derekáig ér. Szeme bögrényi forró, édes csokoládé. A fiú leülteti a lányt. Nem kapaszkodik. Feszülten figyeli a villamos mozgását egy pillanatig, aztán felvéve a ritmust a jegykezelőhöz ring, pittyent, mosolyog. Visszalép.
"Egy szó mint száz, Fecske Csaba verse megszólítja a férfiakat, akik nem találják a kulcsot a szeretett nőhöz – és megszólítja a nőket, akikhez nem találjuk a kulcsot mi, férfiak. Megszólít azáltal is, hogy nem decens módon, púderezve, hanem őszintén állítja elénk a saját házasságát: nem egy szirupos költői idill, hanem a valóság pillanatképe. A lezáró két sor („mintha csak betévedt volna az ember / néhány percre a saját életébe”) pedig új horizontot nyit, és még azokat az elszánt agglegényeket is garantáltan megérinti, akik soha nem bocsátkoztak a férfi–nő kapcsolatok ingoványos talajára."
Hosszú asztal mögött savanyú uborkák. Morog a pasi, mert két lépésnyire állok meg az előttem becsekkoló nőtől, igaz, hogy a nagylánnyal beszélgetek, aki elkísért, arról értekezünk halkan miért és milyen nagyon fontos eredmény az, hogy mindenki szavazhat. Lépjen hátrébb, dörmög a pasi, szája körül szürke a bőr, tekintetén kicsorbulna a kés is. Mi jövünk. Nyújtom neki az igazolványokat, bambul rám, a képre, újra, újra megismétli, nem bírom, kicsit epésen kérdezem, mi a gond, nem hallott még hajvágásról, csak a frizurám lett más, nem a képem.
" Tessék, nincs vége a magyar költészetnek, nincs még veszve a világ, gondoltam. A két legfrissebb benyomás: ez a lány ösztönösen érzi a ritmust, a magyar nyelv muzsikáját, illetve a balladisztikus vershangja Nagy Lászlóéra emlékeztet, miközben szilárdan megáll a saját lábán, egyéni. Húsz évvel idősebben, azaz tapasztaltabban, a harmadik szakaszt Tamara talán másképpen oldaná meg, esetleg negyedik szakaszt is toldana hozzá – de ez most, 2024-ben, huszonhárom éves szerzői fejjel így jó, így ígéretes."
A közvélemény – évszázados nóta ez – azt várja el a költőktől, hogy az úgynevezett nagy eszméket hirdessék, azokat szolgálják: a szeretetet, a hazát, a békét, a természet szépségét, az emberi boldogságot és hasonlókat. Ehhez képest előáll egy harmincéves budapesti költő, és deklaráltan apróságokról versel, ráadásul azzal a felszólítással indít, hogy ne féljünk a semmitől – a szöveg második felében pedig megerősíti, hogy készüljünk a semmire.
Ez egy tipikus hangulatvers, tíz rövid sorral és mindössze hét, rendkívül tömör versmondattal, Kosztolányira nem jellemzően rímtelenül; szentencia csak a zárlatban, s ott is korlátozott mértékben. Szakmailag simán levezethető, hogy eltörpül a Hajnali részegség oldalakon keresztül hömpölygő tömény ontológiai bölcselete és formai magasztossága, páros bravúrrímjei, sőt bokorrímjei (húrnak – azúrnak – úrnak és hasonlók) mellett. Ám a versolvasás, a szöveg befogadása, az érzelmi viszony kialakulása más csatornákon, öntörvényűen működik.
Berta Boglárka: Mocskos idők, plakát
A legnehezebb feladat elfogadni, hogy bár én tervezek, minden megváltozik egy perc alatt. Hiába akarok ott lenni, tanulni, jelen lenni, bandázni, el kell engednem. Nem megy. Közbejönnek dolgok. Közbejön a kisbetűs élet. Az, amiről nem beszélünk, amikor valaki megkérdezi, hogy vagy, mert az egész belesűríthető egyetlen szóba: szokásos... és ezt, hogy "szóba" úgy írtam le elsőre, szoba.
Franciaországban az itáliai ihletésű barokk, valamint a klasszicista művészetet a szertelen, könnyed rokokó stílus váltja fel. A felvilágosodás századát a „kis műfajok” (petits genres) gyors elterjedése jellemzi. Bár a francia királyi Festészeti és Szobrászati Akadémia hivatalosan továbbra is az „emelkedett ízlés” (grand goût) képviselője maradt, tagjainak csupán kis része tartotta magát a gyakorlatban is a szigorúan meghatározott elvekhez. Az állami megrendeléseket nélkülöző művészek, valamint azok, akiknek vevőköre nem az udvarból került ki, a hivatalos elismeréssel mit sem törődve a „kis műfajok” művelőinek álltak. Ezáltal nyilvános megbecsülésre ugyan nem számíthattak, a művészeti piacon azonban annál nagyobb sikereket érhettek el.
"A hajnal szóval új, tágas dimenzió nyílik, beárad a szövegbe a líra, ám nem válik parttalanná – pompásan fegyelmezett, szűkszavú marad, miközben tartalmas, izgalmas. Hat rövid sorba sűrített életvallomás, gondolati bravúr: leíró rész, azaz piktúra úgyszólván semmi, csak szentencia."
Hemm Lilianna: Plakátterv 1.
Táncol, mindene mozog, mintha zseléből állna karja, lába, fülében fülhallgató, néha megigazítja, ki ne essen. Kezével a lecsüngő kapaszkodót fogja, ide-oda leng a ritmusra, vajon mit hallgat, ki tudja mit hallgat, de az én fülemben üvöltő zenére is működik a csípő, a láb mozgása, mosolygok, gyönyörű, ahogyan érzi a zenét, haján csillog a fény, rezes ez a szín mint az augusztusi búza, a szája is mozog de tudom, hangot nem ad, nézik, nézik sokan, lefelé konyuló szájjal húzódnak arrébb, csak én állok közvetlenül mellé mielőtt leszállok a Szentléleken, mosolyog, én is, milyen szép, milyen hatalmas felszabadító csoda a zene.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
