Videó

A Volánbusz videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ebben a bejegyzésben nem az a vita lesz terítéken, hogy kell-e a piskótába sütőpor (nem kell), sokkal inkább Kosztolányi Édes Anna című, utolsó regénye, amely 1926-ban jelent meg és azonnal közönségsiker lett. Ez az elismerés politikai szempontból is kedvezett Kosztolányinak, a Kommünről írt meglehetősen ironikus hangvétel miatt ugyanis minden oldalról érték támadások. Éppen ezért az Édes Annának nemcsak a közismertebb lélektani megközelítése érdekes, hanem érdemes társadalmi regényként is értelmezni a művet.

 

A félreolvasásokkal, azt hiszem,  Debreczeny György egy új, ironikus beszédmódot, az (ön)gúnyvers és -paródia valamiféle költészet alatti változatát teremtette meg napjaink lírájában: egy rosszul működő világ hibás és rontott nyelvű leképzését. Egyszert majd, lehet, műfaj lesz.

 

Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”.

 

  

Biztosan nem tudom, hogy Ady a vöröst, a feketét, a sárgát, a zöldet, esetleg a hagyományos barna lencsét szerette jobban, az viszont biztos, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének a lencsefőzelék volt az egyik kedvenc étele.

 

 

 

miért mondod

nincs Isten

most találkoztam vele éppen

                                               (Oláh Károly)

                                         

 

 

"A laikusok, pláne az idősebb korosztály tagjai, általában nem bonyolítják túl a választ, és holmi cizellált teoretikus szakmai megfogalmazás helyett durr bele, azt mondják: „Vers az, ami rímel, és strófákból áll. Miért, hát nem?” Nos, nem. A lírának (szerencsére) ennél sokkal több formája és hangja van. Az 1960-ban született Filip Tamás költészete egy közülük – izgalmasan elénk tárja, hogy a szabad versnek, más szóval szabadsorú versnek is van szerkesztésmódja, fegyelme, ritmusa."

 


Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

 

 

Heghegyek. Szépen begyűjtötte a karantén alatt. Mennyi szakítás volt ez, mennyi elhagyás. Oly könnyedén söpörte el a helyzet a szivárványos ökörnyálszálakat, barátság, így hívták még azelőtt, de csak valami nyűgös kapkodás a frizura felé, az arcon lágyan végigfutó tenyér maradt az egészből, mihamarabb megszabadulni a láthatatlannak tetsző, amúgy is darabokra szétesett szálaktól. A nagyanyja mondta mindig. Egyedül vagy, fiam, de oda sem figyelt, azon morgott, miért fiam, mikor lány. Ne hívj fiamnak! Jó-jó. Persze az elnéző, kedélyes beletörődés olaj volt a tűzre.

 

"Az időmértékben alkotó szerzők túlnyomó része a formát fölébe teszi a helyesírásnak: önkényesen rövidnek írják a hosszú magánhangzót, aposztróffal lecsipegetnek egy-egy szótagot, sőt mássalhangzókat is elhagynak, például egy t-vel írják azt, amit kettővel kellene. Teszik mindezt a költői szabadság, leánykori nevén poetica licentia nevében – ez már évszázadok óta bevett hivatkozási alap. Régi mániám, hogy ezt nem kedvelem: véleményem szerint a magyar nyelv kellőképpen gazdag és hajlékony ahhoz, hogy az érvényes helyesírásnak megfelelően verseljünk."

 

 

   „Hogy ne dőljön belőled a mérgező permet, / Dugd fel a seggedbe az Ötéves Tervet!” ajánlotta Kádárnak Tatár Imre a Titkaink című drámában. 1986-ban vagyunk, Budapesten, noha a Kádár-korszak már nem virágzik teljes pompájában, a markánsabb vélemények a kommunista párt vezetőjéről még mindig csak a Vasfüggöny című szamizdat kiadványban jelenhetett meg.

 

 

 

 

 

 

Először azt gondoltam, nem is törődöm vele: végérvényesen használhatatlan. Aztán összeillesztettem mégis. S valamiféle szimbolikus jelentést véltem felismerni állapotában. 

Mert mit is jelenthetnek ma számunkra ezek a – mostani létükben – virtuális portrék? Semmi különöset. Mind a négyen halottak. Akik szerepelnek rajtuk, s ők is, akik készítették a felvételeket. Memento mori.

 

 


Németh Kriszta: Box City 2.

Hallotta? – kérdezte a nő, én meg csak néztem a kijelzőt, hát valóban ennyi, öt emeletnyi közös utazás, a becsapódó ajtó mellett összesuttogott, pár szennyes mondat, ennyi volna az élet és mosolyogtam egyet, bután, szótlanul. Kifordul majd az első ajtón, én a hátsón, kilépek a napfénybe, a fene egye meg, három napja találkoztunk, éppen kitolták, sétálni megyünk, ült a kerekesszékben, fehér volt a haja, ragyogó, sápadt az arca, de mintha a kék szeme, az is kifehéredett volna, csak mosolygott, törékeny, vékony mosollyal, ahogyan mindig, mióta a férje itt hagyta.

 

Amit Ramsay a konyhában alkotott, az olyannyira maradandó, hogy számtalan tudományos értekezésnek ad jó ideig témát. A gasztronómiai remekműveire lenyűgöző színekként, művészi formák esszenciájaként vagy vizuális plaszticitás adta lehetőségekként utalnak a rendkívül elismert és színvonalas tanulmányok. Az egyik leghíresebb vacsorapartija főként az irodalomtudomány művelőit hozza lázba, de megihlette a filmművészetet is.

 

A létezés, a jelenlét átmenetisége, a magány, az árvaság, az elveszettség érzése, a háború traumája Pilinszky középponti témájává teszik a bűnt, az iszonyatot és a halált. Ezek kettős megvilágításban jelennek meg: mint abszurditás, paradoxon, és mint a kegyelembe, az üdvözülésbe vetett hit. Az apokaliptikus hangnemben a kettő egyszerre tárul fel, a legegyszerűbb emberi érzések kapcsán, mint például, amikor „azt mondjuk: szeretlek” a Mielőttben. A halál megváltás, hazatalálás, beteljesedés, szabadulás, akár szenvtelen hangon, akár pátosszal szól róla Pilinszky. A Szabadulásban a misztikus emelkedettséggel szemben az emberi létezés testbe zártsága nem egyszerűen mint rabság, hanem mint groteszk, ránk kényszerített cirkuszi maskara jelenik meg.

 

A „nagy újraalkotás” szöveg- és zenei képzettársításait, azaz az „amerikai” verseket (a blues-költészetet, az improvizációkat és a rock and roll-verseket) is, természetszerűleg kíséri végig a kép- és szövegalkotásnak ez a módja: a töredékből alkotás, a széthullottból egésszé formálás eljárása.

 


Nagy Zopán: Kilátás

Az indulásra várva, türelmesen bámulok ki a vonatablakon. Nyugati pályaudvar. Azonnal felismerem. A kupé teljesen üres, a fekete, bulldogos málhazsákom mellettem, a piros huzatú ülésen, a háttámlának támasztva pihen. Odakint hatalmas a tömeg, víznél nehezebb mozgással hömpölyögnek az emberek. Sok az egyenruhás. Ruhájuk színe ismerős barna, de a felkarjukon viselt szimbólumot még sosem láttam. Mikor zökken egyet a szerelvény a kalauz dugja be a fejét az ajtón. Kisasszony, minden rendben, kérdezi és apró, fekete szeme gyanakodva mér végig. Igazolványt kér, én pedig odanyújtom neki a már előkészített lapokat. A képet sokáig, kedvtelve nézi, nyelvét kidugva, nekem pedig összeugrik a gyomrom, mi lesz, de nem történik semmi, a papírok visszakerülnek hozzám, a férfi továbbmegy, de nem húzza vissza az ajtót. Nem számít. Bámulom, ahogyan elszalad odakint Budapest, belőlem szalad kifelé, úgy érzem, már nem lesz ide visszatérés, amikor egy alagútba érünk. Itt nincs alagút. A sötétség tapintható, valami a térdemhez ér, mások is vannak itt.

 


  

Azt tudja, hogy hol a legdrágább egy színházi előadás? A luxuséttermekben. Az ételekhez felhasznált alapanyagok természetesen első osztályúak és kifogástalanok, de mégsem ezért kerül annyiba egy vacsora, mint az átlagember kéthavi bére, hanem az atmoszféra miatt. A színpadi vizuáltechnikától kezdve a felszolgáló személyzetig bezárólag, mindennek ára van.

 

 

 Ó, mily boldogság sötétségben lenni! Amikor a korábbi széthullottság képes visszaállni addig ameddig…Az éjszaka pihe puha tudat-langyában ringatózva egészen máshogyan szűnnek meg a határok, a korlátok, és egy izzadság-tusban eltöltött rémálom egyenesen felvidít.

 


Szelényi Anna: Velencei farsang (olaj, vászon)

 


Egy téren ülök és teljesen normálisnak érzem, hogy olaszul beszélgetnek körülöttem az emberek. Egy velem egyidős nő ül mellettem, ismeretlen arca ismerősként mosolyog rám, éppen azt mondja, miközben ragyognak a fogai, hogy cara, Edina, és aztán csak mondja, mondja, úgy hullámzik ajkáról az anyanyelve, mint a tenger, és én csak ülök ott, sápadt rózsaszín, hosszú muszlinruhában, őz színű, barna gladiátorsaru a lábamon, a bokámon egy apró kagylóval díszített bőrszalag, soha hasonlót sem viseltem, de miközben ez a nő beszél hozzám, lenyúlok és megsimogatom a kagylót és tudom, hogy valamelyik gyerekem készítette ezt a láncot, hogy ott vannak valahol ezen a téren, kihallom a hangjukat a zsibongó, zenétől lüktető levegőből,

 


Fenyvesi Ottó montázsa

 

A blues egyszerre zenei forma és műfaj, amely az afroamerikai közösségek világából származik. Fájdalmasságot és szomorúságot közvetít.

Fenyvesi Ottó Blues az óceán felett című verse a lélek kékségéről beszél. Isten megérinti a nagy fekete zongora billentyűit és játszani kezd: a születéstől a halálig hallgatjuk ezt a zenét: gyerekekből felnőttek, felnőttekből öregekké válunk, s közben tapasztalatokat szerzünk, formálódunk, s a lelkünk közben egyre kékebb lesz. Metaforaként nehezedik vállunkra a fekete zongora, hátunkon cipeljük, mint a Sorsot, melyben a fehér billentyűk a jó, a feketék a rossz tapasztalatokat, emlékeket jelentik.

 


Molnár Szabolcs fotója

 

Korán indultam ma boltba, meleg vajas kifli és főzött kakaó, ez volt a terv. Kiléptem a panel ajtaján, süt a nap, a tegnapi, őrült, hideg szél sehol. Diszkréten, kamaszlombú fák moccannak, még nem teljes az a korona, még várat a nyár, a harsogóan mély zöld, hát mégis van egy kis szellő, pajkos, langyos, valahol fent, az ágak között. A parkoló felé sétálok, éljen a hosszabb út, éljen a napfény és meg akarom nézni az egyszer valaha biztosan virágágyásnak megálmodott gaztengert, az ott növő pitypangokat és vadcsalánt. Nemrég vágták a füvet, kinőttek-e már újra. Pitypangkívánság. Bár sok a bóbitáról felszálló ejtőernyő, csak egy lehet a repülésükbe suttogott vágyálom. Ismerős asszony közeledik. Anyu ismerőse. Tudom, megállít majd, még négy lépés és már hallom is, jaj szívem, minden nap úgy hiányzik, én pedig mosolygok, aztán bólogatok,

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal