VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
Lenyűgözve nézem őket. Tele van a sziget. Rugalmasan vagy összetörve de újra és újra elrugaszkodnak. Repülnek egy pillanatig, majd földet ér a cipő. Neonszínek és számok suhannak el mellettünk. Szól a zene. Ismeretlen és ismerős emberek szurkolnak. Taps.
Fut a nő a villamoshoz. Már az autó is majdnem elcsapja, aztán végignézem, ahogyan rácsukódik a távozó villamos ajtaja. Mind bolond, jut eszembe, aztán egyből kifogásokat sorakoztat fel az agyam. Sétálok a megállóban. Hátralépek. Zsúfolva a villamos. Még hátrébb lépek. Ma nem kell rohanni. Ma nem kell behajtogatni magam. A következő járaton szellős a tér. A sarokban egy idős férfi, mellkasába fordult vállcsontokkal. Motyog. Felnéz, a mellettünk utazó kislányokra. Mozdulatai elnagyoltak. Remeg a keze.
A dombok mögött a legszebb. Takaróként hasal a fák fölé, óvatosan, meg ne nyomja a fák hegyét, a most nyíló rügyeket. Két napja nem esett. A növények várják az esőt, türelmetlenül nyújtózkodva. Sári szerint, itt két nap csapadék nélkül már kegyetlen szomjúság. A felhők komótosan, de nagy műgonddal tervezik meg magukat. Apró foszlányok futnak sebesen a domb felé, a nagy, hasas matrónák lassan vonulnak, gyakran átrendezve vonalaikat. A szél csípős, olyan, mint amikor jeges kezével nyakadba nyúl a kedvesed. Beleborzongsz.
Tömve a villamos. Nem bírom behajtogatni magam az aktatáskás, burgerszagú nő és a fejét lehajtó magas fiú közé. Engem néznek, én őket. Záródik az ajtó. A leheletük fehérbe vonja az üveget. Keresem a fülhallgatót. Szemben velem, a túloldali peronon bozontos arcszőrbe rejtett férfi üvölt.
Reggel viszem legkisebbet suliba, beszélgetünk. Ahhoz képest, hogy alig alszom, mert középső gyógyszerekkel 39,8 fokos lázban ég, egész jó a hangulatunk. Elköszönünk a sulinál. Jövök judo után, ölelés, sietek haza. A kis úton megyek, még be kell szaladni a gyógyszertárba, mert elfogyott minden lázcsillapító és vennem kell mandarint és kaliforniai paprikát, mert csak ezt tudja megenni lázasan...kattogok.
Az a piros korlát. Az a piros korlát Edina, azzal még baj lesz. – mondja a nő álmomban. Egy végtelenül hosszú, fehér folyosón állunk. Rengeteg ajtó. Nők lépnek ki a folyosóra, pergő beszédű vagy lassan csorduló szavaik érthetetlenül összegabalyodnak. Rengeteg nő mozog. Itt belépnek, ott ki, csak én állok mozdulatlanul és a nő, szemben velem.
Csak egy percre állsz meg. Kezedben a lavór. Domestos szag. Forró tea, bergamott gőz. Égett pirítós. Kint köd ül a városon. Kék farmer és fehér ing. A mandzsettán hányás. Ma nem mész dolgozni. Fejtől-lábtól fekszenek. Leteszed a lavórt, kettő van. Fifty-fifty. Két borogatás. Hat pohár. Tea, víz, gyümölcslé. 2+2+2= agyhalál.
Jön le a néni az Árpád hídról a lépcsőkön. Vonszolja a kerekes kocsit. Már lentről látom, remeg a keze. A többi ember elsuhan mellette, férfiak és nők, senki nem áll meg, pedig a felső lépcsősor közepén még meg is billen egy kicsit. Én persze rohanásban, ahogyan mindig. Gyerekek iskolába, időre, stb, szokásos mókuskerék. Megállok, kihúzom a fülhallgatót, felszaladok hozzá a lépcsőn. Segíthetek, csókolom? Felnéz. Ibolyakék szeme van. Az arca vörös az erőlködéstől. Ujjpercei fehérek, olyan erősen kapaszkodik a korlátba. Igen, leheli. Most. Kérem. Igen.
Hárman vagyunk. Három lány. Egy kisváros zegzugos, esőtől, elfolyt lámpafénytől narancssárga macskakövein sétálunk. Karunk összefonva. Nevetünk. Azt mondom nekik, olyan, mint annak idején, mikor lógtunk a suliból. Helyeselnek. Az egymásba olvadó házak elmaradnak, nagy kertek terpeszkednek a kadárkockák mellett. A járdán törések, bennűk fű nő és pitypang. Láthatatlan kutyák ugatnak. Nincs busz, mondja egy nő, mikor a buszmegálló csapzott, tető nélküli épületéhez érünk. A viharvert piros padon ül, piros alapon fehér virágos ruhát és hatalmas kalapot visel. Gyalog indulunk tovább. Autó sem jár. A lányok beszélgetnek, én a tájat figyelem. Erdőbe érünk. Szellős, fényes erdő. Talpunk alatt recsegnek az ágak.
Filotás Lili: Legényanya A disztópiát szokás a science fiction (SF) egyik műfajának tekinteni, azonban a disztópia történetvilága nem csak a jövőbe helyezhető. A klasszikus, jövőbe helyezett fikciós történetvilág helyett a disztopikus jellemzők az alternatív történelem és/vagy a párhuzamos valóságok (világok) formájában is megvalósulhatnak. Ebben az esetben az olvasók által ismert történelmi valóság a referencia, amelyhez képest az eltérés adja a tárgyalt társadalmi jelenségek reflektív potenciálját. Ennek legismertebb példája talán Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban című alternatív történelmi regénye, amely a párhuzamos világok lehetőségéből indul ki.
Ezeknek a történeteknek a hátterében a „Mi lett volna, ha?” kérdése áll, és, bár nem szükségszerű, de a felvázolt világ lehet disztópikus, a tényszerű történelmi ismereteink nézőpontjából.
A lila póló megráncosodik a hátán, ahogyan a padra támaszkodik. A zenészeket megfesti a lángok fénye, fodrozódik minden mozdulat, elúszik, mint a füst. Az erdő ránk borul. Zúgnak a fák. Játszanak. Tűzzel. Velünk, akik hallgatnak. Velük, akik játszanak. A város (különösen a modern nagyváros) a művészetekben gyakran nem csak helyszíne a cselekménynek, hanem jelképes jelentéseket is hordoz: rendszerint a bűn, a káosz, vagy éppen az elnyomó rend, és az arctalan tömeg, az elidegenedés kapcsolódik hozzá. Egy alternatív valóságba helyezett város tehát különösen alkalmas disztópiahelyszín, amely esetében nem szükséges az időbeli eltávolítás sem. Sajátos példa erre a François Schuiten és Benoît Peeters által 1982-ben a Les murailles de Samaris-szal (kötetben 1983-ban jelent meg) elkezdett Les Cités Obscures (Rejtett városok) sorozat. Ennek kötetei egy sokszínű alternatív világot tárnak elénk, mindegyikre jellemző azonban a város disztopikus tematizálása, Fritz Lang klassziks városfilmjét, a Metropolist idéző módon.
Álmomban megint ott áll mellettem, az udvaron. Köd van. Mellettünk a nyers agyag, hatalmas, vastag tömbökben. Kiskocsira pakoltuk. Hűvös van. Én dohányzom. Ő csak áll, zsebredugott kézzel. A munkásnadrág mellkasi részén meghúzódó zsebből kikandikál a korongozókés. A nyakamba vetett fülhallgatót nézi, morcosan. – Tudod Edina, ha mindenki állandóan zenével zárná be a fülét mások elől, nagyon rideg világban élnénk. Nézek rá kérdőn, szótlanul. Már megint ezzel jön? A kocsinak dől, ami nyekken egyet. Az agyagtömbök mozdulatlanul fekszenek.
Az új utakat kereső francia képregény és meghatározó alakja Jean Giraud (1938–2012), aki a Gir és Mœbius művészneveket használva több műfajon is rajta hagyta a keze nyomát. Munkássága során olyan művészi, elbeszéléstechnikai újításokat alkalmazott, amelyek rámutattak, hogy a képregény multimediális médiuma nem feltétlenül művészi érték és intellektuális tartalom nélküli tömegtermékek hordozója.
Az Humanoïdes Associés alkotócsoport tagjaként részt vett a Métal Hurlant magazin elindításában, amelyben Mœbius néven több sikeres, újszerű sci-fi sorozatot is megjelentetett az 1970-es évek második felében. Mœbius ekkoriban kezdett közös munkába az avantgarde filmrendezővel, Alejandro Jodorowskival, aki Frank Herbert Dűnéjét készült megfilmesíteni.
Két napja érzem. Valami nagy-nagy súlyt. Nehézkedést. Itt csúszkál a bőröm alatt, teste mint a higany, szétválik majd egy pillanat múlva újra összeáll. Mérgez. Valami várakozás ez. Sötét, szederjesen lila. Sietek a gyerekekért. Állok a pirosnál. Csikorog a villamos. Átrohantak előtte. Nem nézek senkire. A szürke utcákat figyelem. A kukák fölé hajló fekete masszákat, akik alig észrevehetően ringatóznak a kotorászástól. Tömeg van. Igyekszem mindenkit kikerülni,
Bozsits Boglárka: OKTV - Pilinszky János: Micsoda földalatti harc 1.
Ezen a héten Bozsits Boglárka, iskolánk 12. évfolyamos,tervezőgrafika szakos tanulója 2023/24-ben készült OKTV pályázati anyagát mutatjuk be. Acta Romanica – Bene Adrián: A disztópia a „kilencedik művészetben” I. Transperceneige (Snowpiercer) A korunkra jellemző közös, társadalmi vagy globális problémák fikciós megjelenítésének egyik kézenfekvő módja azok allegorikus kivetítése egy elképzelt jövőbeli (esetleg múltbeli) történetvilágba, vagy a fantasy műfajra jellemző varázslatos mesevilágba. Nem meglepő módon tehát, a disztópiák többnyire a science fiction vagy a fantasy valamely alműfajára, illetve az alternatív történelmi regényekre jellemző narratív konvencióknak, történetsémáknak megfelelően jelennek meg. Az irodalmi műfajokhoz képest azonban a képregények, grafikus narratívák a szöveggel egyenrangú kifejezőeszközként használják a grafikai lehetőségeket (vonalak, tónusok, rajztechnika, elrendezés, kihagyás, üres helyek, stb.) a sűrítés, a feszültségkeltés, a hangulatfestés, a humor vagy az irónia szolgálatában. 
|
