VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
2020 decemberében Farkas Ervin elkezdte „megfesteni” Tóth Olivér Eszméletlenül című József Attila-palimpszesztjének képeit, képi világát. Hogy miért? Miért épp ez a költemény ihlette meg? Nehéz lenne megmondani. Mi lehet közös a költő szöveg- és a festő képi világban? A poétikus és a vizuális univerzumban?
Bertók László Válaszoló című verse a költő 1978-ban megjelent, második önálló kötetében, az Emlékek választásában szerepel. A vers lényegi szervezőeleme az olvasónak címzett találós kérdés. A címében is a dialógusra utaló Válaszoló sorai olyan hasonlatok, amelyek akkor nyerik el (lehetséges) értelmüket, ha rákérdezünk a bennük megjelenő hasonlító mögötti hasonlítottra és a közöttük lévő viszonyra. A Holdkatlan új rovata – Egy versről
A Holdkatlan megszületésében és szerkesztői koncepciójában – nem titkoltan – különösen fontos szerepet tölt be a költészet. Elsősorban a kortárs magyar költészet értékeit szeretnénk minél szélesebb közönséghez eljuttatni, támogatva a pályakezdők kísérleteit is. Kritikai rovatunkban is figyelmet fordítunk a kortárs verseskötetekre, de az egyes versek interpretációjára eddig nem volt külön fórumunk. Az irodalomtudományos, szűk szakmai közönségnek szánt elemzések között is ritkák a kortárs versértelmezések, az irodalmi magazinokból pedig szinte teljesen hiányzik ez a műfaj. Rovatunkban olyan interpretációkat, kommentárokat közlünk, amelyek kortárs (élő vagy nemrégiben elhunyt) magyar költők egy-egy versét próbálják közelebb hozni az olvasókhoz.
Különös élmény az álom. Az álmodó ember olyan, akár az átutazó, aki mintha átlebegne az álom és az ébrenlét közötti dimenziókon. Irodalmi és tudományos művek sokasága számol be erről az állapotról, Calderóntól Fernando Pessoáig, a középkori misztikusoktól a kínai és japán zen buddhista gondolkodókon át egészen Freudig. Ez a két állapot azonban nem mindig választható szét élesen egymástól. 1767-es Szalonjában, Joseph Vernet képeiről szóló kritikájában Diderot így fogalmazza meg ezt a szavakkal csak nehezen megragadható tapasztalatot: „Ébren vagyok, amikor azt hiszem, hogy álmodom? Álmodom, amikor azt hiszem, hogy ébren vagyok? Ki a megmondhatója, hogy egy napon nem foszlik-e majd szét a fátyol, s nem fogom azt gondolni, hogy álmodtam mindazt, amit tettem, és ténylegesen megtettem mindazt, amit álmodtam?” Az idézetben szereplő, az álom mibenlétére vonatkozó fátyolmetafora korántsem véletlen: a fátyol elrejti, ugyanakkor meg is mutatja a tárgyak körvonalait; sejteti, ám nem fedi fel teljesen őket. Az álom további sajátossága, hogy nem racionálisan, egymás után idézi fel az eseményeket, hanem gyakran összefüggéstelen képeket villant fel véletlenszerűen. Aligha meglepő, hogy a képzőművészetekben az álom kitüntetett ihletforrás. Tanulmányunkban azt próbáljuk meg feltárni, hogyan változnak át – Diderot Szalon-kritikái nyomán – a Vernet által megfestett tájképek és tengeri látképek álombeli tájakká. A kritikus képzelőereje Hubert Robert romfestményeit is fenséges tájakká alakítja át, amelyek megelőlegezik Caspar David Friedrich sejtelmes, álomszerű tájképeit („Traumlandschaften”).
Az életrajzot – már nem is tudom, talán, fél évtizeddel vagy még több évvel ezelőtt – én írtam. A férjem és a gyermekem apja volt. Újságfotós, aki élete során művészfotózással és filmezéssel is foglalkozott.
Jól vagy? – szorítja a füléhez a telefont, szinte égeti a finom porcokat, felmelegszik az apró pontfülbevaló a készülék alatt, keze idegesen rebben meg a teste mellett, inkább zsebre dugja, ott ökölbe szorítja. Jól vagy, kérdezi meg újra, tudom, semmi közöm hozzá, de mégis szeretném tudni, olyan szomorú a tekinteted azon a képen, csak a szád mosolyog, úgy érzem, valami baj van, megint túl sok terhet markoltál fel a közösből, megint túlpörgeted a dolgokat, tudod, erre mondják, hogy égeted mind a két végén a gyertyát, csorog el a viasz, az élet, a jókedv, a szín a szemedből, és most ne gyere azzal, hogy a barna az amúgy is unalmas, mert nem az, persze beszélgethetnénk róla, hogy amikor mérges vagy, akkor olyan ez a barna, mint egy kilencvenszázalékos étcsoki, amit fényesre temperál a düh,
Ha a mai ember a tájfestészetre gondol, elősorban egy szépen kidolgozott, emberi alakokat nem tartalmazó békés természeti látvány képe ötlik fel szeme előtt, holott a 18. századi francia tájfestményekre nem ez a leírás volt leginkább a jellemző. A felvilágosodás korabeli tájképeken gyakran látunk emberalakokat, viharos tengert vagy régi építmények romjait. Az ekkor született útleírásokban fellelhető tájábrázolások is eltérnek a modern koriaktól: kevés bennük a tájleírásoknak szentelt sor, hiszen a természeti látványosságok jellemzése nem tartozott a divatos témák közé. Jelen tanulmányunk fő vizsgálódási területei a tájnak mint témának a maitól merőben eltérő megjelenési formái a 18. századi francia festészetben és útleírásokban. Először korabeli forrásszövegek alapján bemutatjuk a tájkép és a tájábrázolás korabeli megítélését és fejlődését, mindezeket a témával foglalkozó modern tanulmányokkal is alátámasztjuk. A kérdéskör kidolgozásához elsősorban André Félibien, Roger de Piles és Denis Diderot elmélkedéseire támaszkodunk. Ezt követően térünk rá a 18. századi francia útleírásokban fellelhető tájábrázolás bemutatására. Megvizsgáljuk, hogy ezekben a művekben milyen szerepet tölt be a táj leírása. Ehhez röviden áttekintjük az útleírás műfaját, szerepét a korszakban, majd példákkal illusztrálva ismertetjük annak megítélését. Végül kitérünk Diderot 1767-es Szalonjában található, Joseph Vernet tájképei kapcsán keletkezett fiktív útleírására: a filozófus tájképekről szóló elmélkedése a jól összegzi a táj mint téma fejlődését mind az útleírásban, mind a festészetben.
A férfiak és nők derékból hajoltak le. A nárciszok és tulipánok feje remegett, miközben kiszakították őket a földből. Tavasz lehetett. Egy fiatal fiú hegyesre faragott bottal téblábolt a szakadt ruhájú emberek között, s ha valaki morgott egyet, már ugrott is oda. Arca eltorzult a gyönyörtől, ahogyan beledöfte a botot az ezüstszürkére száradt földbe. Forgatta, nyomta, kihúzta, döfte újra, nyelvét kidugva, boldogan, míg rá nem szóltak, elég már, elég már, hallod, de a fiút nehéz volt kizökkenteni. Egy idős, fekete arcú férfi állt távolabb az emberektől, lábának támasztva egy zsák, a zsák oldalán katonai jelzések. Cigarettázott. Farkas Istvánt (1962) több évtizede ismerem. Trifun Dimićről (1956–2001) tőle halottam először. Utóbbi a vajdasági roma abc és íráskultúra megteremtője. Kutatta, tanulmányozta kultúrhagyományaikat, írásba foglalta, megjelentette. Az itteni roma kultúra atyja, Kazinczyja. Szerb és cigány nyelven írt, fordított.
Grizzly a falnak dönti a hátát. Szívesen lecsukná a szemét, de nem lehet. A tömeget kell figyelnie, kiszűrni a gyanúsan viselkedő, sunyi alakokat, a rossz helyen tapogató perverzeket. A fények megfestik a túlsminkelt, maszkszerű női arcokat, a hernyókra emlékeztető műpillák legalább már nem maradnak a kezedben, mondta egy hajnalon a barátja a kávé mellett és a gyomrából reszelősen, keményen szakadt ki a nevetés mielőtt elbúcsúztak egymástól. Senki sem hitte volna, hogy egy marék altató megölhet egy akkora testet, hogy ennyire felgyűlt már Róka lelkében a magány és a keserűség. Jacques Prévert nem ismeretlen a magyar olvasók számára, de véleményem szerint recepciója kissé egyoldalú. Az alábbiakban Jacques Prévert költői stílusával kapcsolatban szeretnék néhány szempontot javasolni, túllépve a „párizsi népköltő” és a „közkedvelt szerelmes chansonok szerzője” (mai terminológiával: dalszövegíró) címkéken. Francia és amerikai kortársaival összevetve evidensen felmerülnek olyan poétikai eljárásrendek, amelyek ennél jóval komplexebb látás- és kifejezésmódot foglalnak magukban. Jacques Prévert (1900-1977) az amerikai William Carlos Williams-hez hasonlóan gyakran a hétköznapi élet, a nagyváros profán képeit formálja verssé. Költészetének sajátossága az egyszerűségbe, töredékességbe, jellemző látványok mellérendeléseibe foglalt lírai teljesség. Paroles című kötete (1946) a 20. századi francia költészet jelentős eseménye: a kötet versei olyan szintén szürrealistaként induló költők, mint Paul Éluard és Robert Desnos érett költészetének egyanrangú társai.
Jacques Prévert: Carnac. Les alignements II.
Hány napja is – gondolkodom a mottó, vallomás részről (bár tudom hogy fakultatív), hogy hogy kéne úgy leírnom, hogy kihagyom az [írás] igét, illetve azokat a részeket, ahol arról kéne írni, hogy hogy írok. Vagy mit. Vagy mit nem. Mindig elfog-(ott) egy unkomfortábilis érzés. Nem írok, vérszegény mész-képpel, megfelelő templátumba rakom a szavakat. Ennyi. Ez viszont semmi érdemleges. Részemről. Nem is akarom tovább boncolgatni. (Tóth Szilárd)
– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve? Nagyon vártam Térey János poszthumusz önéletírását (Boldogh-ház. Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai), amelynek befejezetlensége szimbolikusan is kifejezi az én, az élettörténet esetlegességét, a teljesség elérhetetlenségét. Tetszik Krusovszky Dénes verseskötete is, az Áttetsző viszonyok. Emellett kiemelném Cselényi László verseinek Vilcsek Béla általi válogatását, az Akadályok földjét és Halmosi Sándor Napszálkák című kötetét.
– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve? Sajnos az idei évet egyáltalán nem nevezhetjük olvasóbarátnak, sorban maradtak el a nagy könyves események, bemutatók költöztek online térbe, így igen nehéz áttekinteni a könyvpiacot, számomra leginkább lehetetlen. Nem lenne más támpontom nagyobb merítéshez, mint az olvasott kritikák, de én most maradok azok között a könyvek között, amik eljutottak hozzám, bekuckózhattam velük. Elsőként mindenképp Halmosi Sándor Napszálkák című kötetét emelném ki. Ezek az apokrif-versek magukba szippantottak. Szerzőjük 7 nap alatt írta meg a kötetbe került szövegeket, én pedig képtelen voltam letenni a könyvet, míg az utolsó vers utolsó sorának végére nem értem. Hasonlóképp hatott rám a regények közül Grecsó Krisztián Verája. Nem csak a Grecsótól elvárt esztétikai élményt kaptam meg, ismerős környezetben időutaztam, Verával együtt éltem újra kiskamasz szorongásaimat. Bár a kötet eredetileg 2019 márciusában adta ki a Magvető, az idei évben kapta meg a Libri irodalmi díjat, jelent meg másodkiadásban, így bátorkodtam újra ide citálni Verát.
Ha azt a kérdést tenné fel valaki számomra, ahogy az meg is történt az évértékelő körkérdés alkalmával, hogy a magyar irodalom ez évben megjelent termése milyen hatással volt rám, és milyen reakciókat váltott ki bennem, abban az esetben a válaszomat némileg nehezítené, hogy a rálátásom a jelenlegi magyar irodalmi művek megjelenésére korlátozott. Az elmúlt három év egy angliai kutatómunkával telt számomra, így őszintén szólva pillanatnyilag némileg csak madártávlatból látok rá a legújabb magyar irodalmi művekre. És így a kérdéskört egyúttal ki is terjeszteném magára a világirodalomra, avagy azokra az irodalmi művekre, amelyek a Blackwell’s könyvesbolt kávézójában körbevesznek engem itt Oxfordban nap mint nap. Köztük amelyik talán az egyik legnagyobb hatással volt rám, és talán a leginkább említésre méltó, bár múlt évben jelent meg, és akkor már számos díjat is elnyert, és idén pedig ezt a Pulitzer díjjal is gazdagította, név szerint Colson Whitehead A Nickel-fiúk című (The Nickel boys) regénye, amely már magyarul is megjelent a 21. Század kiadónál. A múltat a jelennel egymásba szövő történetszálak révén egy javítóintézet sötét múltjának a narratívája rajzolódik ki elénk, amely a feketebőrű gyerekek már-már horrorisztikus tortúrájának szörnyűségeibe vezeti be az olvasót, a fizikális és szexuális abúzusok, valamint az élhetetlen életkörülmények közegében.
– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve? Csak megalapozatlan választ adhatnék. Sajnos nem látom át kellőképpen az idei könyvtermést, mert a vírushelyzet miatt a 2020-ban megjelent művek gyakorlatilag apokrifek, amennyiben e görög szó eredeti jelentése: elrejtett. Idén elmaradtak a könyvvásárok, az irodalmi fesztiválok, a könyvbemutatók, nem volt költészet napja… A művek egy része a semmibe hullott.
– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve? Nemigen tudok mit kezdeni azzal, hogy legfontosabb. Fontos számomra Tompa Andrea Haza című regénye, ami nem is regény, inkább novellafüzér. Bátor tett volt a haza szót könyvcímként használni és kibontani a jelentését.
– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve? Bíró Krisztián Eldorádó ostroma című verseskötete elképesztő. Egy huszonnégy éves csikó előjön a következetesen őrzött rejtekéből, és az asztalra csapja a mostani világ legjobb verseit. Elfogult vagyok, ez a pici kötet mostanában mindig velem van. A kiagyalt koncept-költészet helyére betette a mértéktartó, ámde szenvedélyes szürreált. Ez nekem teljesen új, izgalommal olvasom mindig.
– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve? Bereményi Géza életregénye, a Magyar Copperfield.
– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve? Bevallom, nem tudok rá válaszolni. Nem követem a kortársírók műveit, ahogyan én olvasok abban nincsen tudatosság. Ha szépirodalom, akkor többnyire klasszikus. Kevesebbszer lőhetek mellé. Ahogy hallom, Grecsó Krisztián Vera című regénye Libri irodalmi közönségdíjas lett. Ezt érdemes komolyan venni, mert óriási az olvasottsága. Nekem vesszőparipám, hogy csak az a szépirodalmi alkotás teljesíti be küldetését, amelyiket tömegek olvassák. És ezt a regényt én is hamarosan elolvasom. 
|
