Videó

A Volánbusz videója




Keresés a honlapon:


Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: A ronin

 

 

 

 

A ronin

 

 

Akkor jött rá, amikor a táncoló alakok fejei fölött összenéztek. A férfi szeme olyan messziről fekete volt és rendkívül vonzó, ahogyan a rosszfiúk tekintete már csak lenni szokott. Enyhe kaparást érzett a gyomra tájékán, valami olyat, amit már nagyon régóta nem, amiről azt hitte, soha többé nem fogja megtapasztalni. Beleszívott egyet a szívószálba, a hideg víz lágyan bugyborékolt a szájában, közben állta a férfi tekintetét, ami úgy érezte egyre intenzívebb, egyre kutatóbb. A férfi nem mosolygott és ő sem érezte úgy, hogy most ildomos lenne, de enyhén jobbra billentette a fejét. A zene üvöltött körülöttük, az igazgató lelkesen, ám kissé ügyetlenül keverte a számokat a pultban, jól összefért nála egymás után a techno és az ACDC. A zenei káoszban boldogan és ittasan tántorgott az egész cég apraja nagyja, ezerkarú polipként ölelkeztek egymásnak teljesen ismeretlen részlegek, akik máskor csak egymást szapulják az étkezdében. Testek csapódtak a lánynak, de ő kimozdíthatatlanul nézett a fekete, sötét szemekbe. Vörös és sárga fények villogtak, megfestve a karcos, nehéz vonású férfiarcot, a szemöldökök közti ráncot. Pontosan nem tudta mennyi ideje tart ez a szemezés, milyen buta szó, akaratlanul is elmosolyodott rajta. A férfi arca megrándult a mosolytól, egy pillanatra kizökkentek, pedig a lány már majdnem úgy érezte, ellát, egészen a férfi legsötétebb, legeldugottabb vágyáig, egyenesen bele, a szívébe. Elfordult. Szürcsölte a vizet, hogy tisztuljon kicsit a feje a sok vodka után. Férfiak léptek oda hozzá, az egyiken Dorkó, a másikon hegyes orrú, félretaposott bőrcipő volt, de ő nem nézett fel rájuk, arctalan árnyak maradtak, s mivel nem reagált, a szellemlények tovább álltak, más préda után kutatva. Nekidőlt a pultnak, az igazgató megveregette a vállát és egy vodkát nyomott az egy pillanatra hátraforduló lány kezébe. Maga elé tette az ásványvizes üveget, mellé a vodkás poharat. Engedte, hogy a haja előre hulljon, bele az arcába. Égett a szeme körül a bőr, feszült, mintha kinőtte volna, mintha a könnyektől túltelt volna a szemüreg, s mindjárt szétrobbanhatna. A plafonra bámult, hogy kitisztuljon ez a kínzó feszesség. Felhajtotta a vodkát. Az alkohol enyhén égette a torkát. Beletúrt a hajába. Elfelejtettem. Jutott eszébe, és dobolni kezdett ujjaival a mocskos pult kopott fehérségén. Milyen szánalmas. Elfelejtettem, hogyan kell ezt játszani. Felnézett, a falra applikált, tükörként is jól funkcionáló borításra, a torz vonásait nézte, a félremozduló orr vonalát, az összefutó színeket és alakzatokat. Olyan vagyok, mint egy kibaszott Picasso, jutott eszébe, aztán Rubensre gondolt, mert őt jobban szerette, és így tovább, nevek és festmények hullámzottak át a gondolatain. Talán éppen Rembrandtnál járt, amikor visszafordult a férfi felé, ott van-e még. Ott állt. Az éjjeli őrjáratot juttatta a lány eszébe, az örök mozdulatlanságba festett robbanó erőt, egy arcot, a kép közepén, ami, mintha belülről fénylene. Valahonnan a hőskorból ragadt itt ez a férfi, mert akkor még voltak lovagok, akiket nem uralt sem törvény, sem király, szabad lovagok, de nem is, inkább ronin ez a zsebre dugott kézzel várakozó alak, magára maradt szamurája egy halott gazdának, őt keresi ilyen kitartó, makacs kíváncsisággal. A férfi újra felé fordult, kemény, kegyetlen tekintete most szinte lágynak hatott, ahogyan újra elmerültek egymásban, mosolyt csalt a lány arcára, minden ráncot és vonalat megmozgató derűt és a lány csak mosolygott, magában konstatálva, hogy kínosan megártott neki az az utolsó feles. Elfordult, hogy távozzon, de míg a ruhatárnál belebújt a vastag, téli kabátba, magában eldöntötte, hogy holnap megkérdezi a munkaügyön ki ez a gyönyörű, szomorú szamuráj, és melyik részlegen dolgozik.

 

 

  
  
 

Marton-Ady Edina (1979)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.