Keresés a honlapon:

Horizont – Bence Erika: Szabálytalan életrajz (Zámbó Illés, 1939-2009) és kicsit keserű jegyzet

Szabálytalan életrajz

 Zámbó Illés (1939–2009)

 

Szilágyin született. Az általános iskolát szülőfalujában, az algimnáziumot Zomborban, az építészeti technikumot Szabadkán és Újvidéken végezte el. Az újvidéki Természettudományi-matematikai Karon tanult. Ma már pontos adatokkal nem támaszthatjuk alá azt a történetet, hogy az újvidéki Magyar Tanszékre is felvételt nyert, talán egy ideig hallgatta is az órákat, de családtagjainak és barátainak csak egyetlen előadásról (vagy előadássorozatról?), Sinkó Ervin József Attila-kurzusáról mesélt.

Majdnem egy évtizedet a zombori városrendészetnél dolgozott, majd 1972-ben a Magyar Szó zombori melléklete, a Dunatáj fotóriporter-újságírója lett, ahol nyugdíjaztatásáig dolgozott. Egy időszakban a melléklet szerkesztői teendőit is ellátta.

Évtizedekig Zomborban élt, s így ismerkedett meg a Rada Krstić Foto-, Film- és Videoklub tevékenységével. Talán nem is fotósként, hanem filmesként indult. Ún. nyolcmilliméteres kamerával dokumentumfilmeket és kisjátékfilmeket készített. Legsikerültebb alkotása „Hej, halászok, halászok!” címmel készült el.  Néhány évig az Újvidéki Televízió magyar adásaiba is bedolgozott.  E munkásságáról egyetlen adat rögzült emlékezetünkben, s néhány fénykép maradt ránk: valamikor, talán, a nyolcvanas évek elején, Budapesten, Herceg Jánossal filmet készítettek Weöres Sándorról – esetleg interjút vettek fel. Állítólag a jelölt televízió le is adta műsorában. Nem maradt másolata.

Munkájából adódóan leginkább ún. szociofotókat és portrékat készített: az ismert emberek arcképei mellett rengeteg névtelen kisember portréját találhatjuk meg a hagyatékában. Ez a téma érdekelte leginkább. Baján rendezett önálló kiállítását Herceg János nyitotta meg. Rajta kívül még egy ismert alkotóhoz fűzte munkakapcsolat és barátság: Milan Konjović festőművészhez, akinek alkotásait több évtizeden át fényképezte és dokumentálta. Több elismerésben és díjban részesült hazai és külföldi filmfesztiválokon és fotókiállításokon.

        Kupuszinán hunyt el.

 

        (Szilágyi és Kupuszina vajdasági magyarlakta falvak Zombortól nem messze, Apatin községben.)

 

                                                                                           

 

Akkor és most

(Kicsit keserű jegyzet)

 

Az életrajzot – már nem is tudom, talán, fél évtizeddel vagy még több évvel ezelőtt – én írtam. A férjem és a gyermekem apja volt. Újságfotós, aki élete során művészfotózással és filmezéssel is foglalkozott.  

2018 (?) végén megkeresett lapja és kiadója, ahol a munkaévei legnagyobb részét töltötte, s ahonnan nyugdíjba is vonult, hogy naptárt adnának ki művészfotóival. Majd nem lett belőle semmi, mert másnak a képeivel jelent meg a naptár. Akkor politikai nyomásgyakorlást láttam benne. Az idő tájt történt ugyanis a „kritikabotrány”, amikor a lap kulturális magazinjának szerkesztője, s én, a kritikasorozat szerzője elmarasztaló bírálatot jelentettünk meg többek között egy politikailag angazsált író regényéről. Mást is tettünk. Nem tartottuk magunkat a hivatalos kánonhoz. Mindkettőnket eltávolítottak a laptól. De ez itt csak annyiban érdekes, hogy akkor azt hittem, ezért van. Nyilvánosan marasztaltam el a kiadókat. Sokkal bonyolultabb ügynek hittem. Mea culpa, hogy a kritika éle elért olyanokat is, akik nem, vagy kevésbé voltak benne értintettek. Ezt akkor sajnáltam, korrigáltam. Nem mintha egyébként… De lényegtelen.

Akkor azt mondtam, ne keressen többé senki (főleg ne államilag, azaz pártalapon finanszírozott és irányított média) ez ügyben: a férjem emlékének és munkásságának albumot vagy más kiadványt önerőből is tudok szentelni, ha akarok.

Aztán kiderült, hogy csak emberi kisszerűségről volt szó. Egy másik fotós jelezte, hogy neki ötvenéves jubileuma van, őt illetné meg inkább a naptár.

 

Még azt sem mondom, hogy nem érdemelte meg, vagy ne lenne jelentős/jelentősebb életműve. Csak az ilyen öngenerált jubileumok és ünnepek iránt vannak kétségeim. Az évfordulós elismerésnek meg csak akkor van értelme, ha mások „szólnak”, mások ismerik fel. És azt se kérdezte senki, hogy Z. I.-nek volna-e évfordulója. Mert volt. Többek között születésének nyolcvanadik évfordulójára jelent volna meg az albumnaptár. De a halottak nem szólnak.

Aztán 2020 végén ismét megkeresett egy szerkesztő. Naptárügyben. Először azt gondoltam, okulva a történtekből, elutasítom. De az is nyilvánvalóvá vált előttem, hogy Z. I. pusztuló szellemi hagyatékának nemcsak én vagyok az örököse, hanem a gyerekei is (az én fiam is), s ők, talán, szeretnének emléket állítani az apjuknak. Mégis együttműködtem, dolgoztam a szerkesztővel. El is készült a nyomdakész anyag.

Aztán decemberben kaptam egy levelet. Nem elektronikusat, hanem a naptár levonatai mellé helyezett, nyomtatottat, amelyet gyorsposta hozott. Hogy megint nem lesz naptár. A nyomda, amely – ha jól értem – itt a kiadó is, az év végi leterheltségére hivatkozva nem vállalta a kiadást. Vagy valami hasonló. Érződik a levél hangvételén, hogy mennyire kínos írója számára. (Pedig én a szerkesztőt nem is hibáztatom. Vagy csak annyiban, amennyiben magamat is. Bármilyen kiadás érdekében illene ugyanis szerződni, azaz megbízási szerződést aláírni. Csakhogy ebben a „nemfizetős”, „ingyendolgozós” mai világban ez az eljárás kiveszett a gyakorlatból.)

Bizonyos értelemben mégis politikai ügy. Azt mutatja, hogy amikor a szakértelmet felcseréli a politikai megbízhatóság kérdése, akkor teljesen avatatlan emberek gond nélkül játszhatnak mások emlékeivel és érzéseivel. Ennyi.

Nevetséges lenne kimondani. Ha még egyszer…

 

A fényképek – nem a naptárválogatás – Zámbó Illés hagyatékából származnak.

                                                                                                           

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-01-28 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.