Állandó rovatok

Szerdánként van zenés istentisztelet a szekszárdi börtönben, a református lelkész, dr. Kaszó Gyula vezetésével. Általában 20-25 fogvatartott vesz részt a szertartásokon, melyeken a közbekérdezés is megengedett.

Dr. Kaszó Gyula és gitáros kísérője, Tanner Vilmos együtt énekel az istentiszteleten a fogvatartottakkal

SZEKSZÁRD Ukrajnából települt át Magyarországra, aztán Németországban doktorált börtönpasztorációból, s most a szekszárdi református gyülekezet lelkipásztora – egyben börtönlelkész – dr. Kaszó Gyula. Beszél magyarul, oroszul, ukránul, németül, angolul, s elsajátította a teológiai tanulmányokhoz fontos ólatin, ógörög és héber nyelvet is. Felesége szintén lelkipásztor; négy gyermekük van.  

Nem vagy százas, mondja a fickó, közben bedob három csomag hagymás-tejfölös chipset a sör mellé, rá sem néz a lányra, csak a szája széléről lógatja le a szavakat, mintha nem is együtt lennének, mintha csak a lányé lenne az a kocsi, benne szeletnyi trappista, négy kifli, fél literes kakaós tej, két tucat sör, olcsó, a lehető legolcsóbb, minimum tíz percet álltak a polc mellett, míg kiválasztotta a férfi, majd cuppogva, élvezettel pakolta be egyesével a többi holmi mellé, egyetlen mozdulattal seperte arrébb az ennivalót, minek ez a sok szar, morogta az orra alatt, a lány meg halkan csak annyit válaszolt, éjszakás leszek, nem lesz hol venni,

Lénárt Ferenc az egykori olimpikon a hajléktalan szálló lakója

Az 1992-es barcelonai olimpián kilencedik helyezést elért súlyemelő a szekszárdi hajléktalan szálló lakója. Lénárt Ferencnek se családja, se lakása soha nem volt. 

SZEKSZÁRD Amikor Kovács Antal paksi cselgáncsozó 1992-ben megnyerte a barcelonai olimpiát, egy szekszárdi súlyemelő is az indulók között volt. Lénárt Ferenc az 56 kilósok súlycsoportjában a kilencedik helyen zárt. Nem egy szenzációs eredmény, de a világ kilencedik legjobbjának lenni – bármiben – mindenképpen figyelemre méltó dolog.

Pont ilyen hideg volt, a híd nem tűnt olyan hosszúnak, ott álltál a végén, a kék, báránybőr galléros ingedben, most is, mint mindig felhajtottad a háromszög alakú füleket, rá a nyakadra, csak sálat ne kelljen felvenned. Mindig azt mondtad, megfojtanak a sálak, mintha kígyót viselnél, ami lassan, de biztosan szorítja ki belőled a lélegzetet, minden karácsonyra sálat kaptál a szüleidtől, s minden karácsonykor sálat találtam az ajándékomban. Azt mondtad, az az igaz szeretet megmenti a másikat. A híd zöldje, a szád, ami enyhén rózsaszín, az alattunk hömpölygő öreg folyó, mint egy giccses, ócska képeslap, ütőszínezett idill, valami nem jó, jutott eszembe, minden más alkalommal zöldnek láttam a hullámokat, de azon a délutánon kék volt, szinte áttetsző, mint a kézfejeden az erek, a hófehér bőr alatt.

Jelenits István piarista szerzetes, volt tartományfőnök

Kisdiákként lépett be 75 évvel ezelőtt abba az épületbe, melyben később tanított, s ahol most, 87 esztendősen, visszavonult piarista szerzetesként él Jelenits István. Az épület: függőfolyosóval összekötött két épület Pesten, az Erzsébet híd közelében. Az egyik tömb a gimnáziumé, a másik a rendházé illetve a hittudományi főiskoláé. A visszavonultságot pedig úgy kell elképzelni, hogy, bár már nem tanít, de tele van a naptárja. Egykori növendékei keresztelni, esketni, temetni, lelkigyakorlatokat tartani hívják. Olyan ismert emberek tanára, gyóntatója, lelki vezetője volt, mint Pilinszky János, Latinovits Zoltán vagy Antall József. Tíz évig töltötte be a piarista rend tartományfőnöki tisztjét. Egy időben a szekszárdi főiskola óraadójaként is tevékenykedett. Az ünnep közeledtével, a húsvéttal kapcsolatos kérdésekre is válaszolt.

A hullámzó ruhák között sétált. A kiterített lepedők, paplanok és nagypárnák huzatainak hófehér anyaga visszaverte a napfényt, hunyorítania kellett. A vékony szemrésen keresztül minden másnak tűnt, álomnak, átfutott rajta a gondolat, hogy akár hibázhatna is, mellé csíptethetné a mosott ruhát, nehéz halomként zuttyanna a földre, kezdhetne mindent elölről, a fehérítést, mosást, cipekedést. Jól begyakorolt mozdulatokkal haladt tovább. A fák susogva hajladoztak, az összeérő, elváló levelek súrlódása a gyerekkorából jól ismert dallamot játszotta, el sem telt harminc év, minden ugyanaz, az ágyneműk tisztaságszaga, a táj, a falu, nem változik semmi, talán az anyja is ott lesz, ott fog állni, amikor a végére ér, elveszi tőle az üres kosarat, megdicséri, együtt mennek vissza a hűvös, fűszerillatú nyári konyhába.

PAKS Három évfordulót is ünnepel az idén a Paksi Városi Múzeum. Ötven évvel ezelőtt került elő az a katonai bronz diploma, melynek következtében elindult az aktív kutatómunka, elindultak az ásatások a római kori erődítmény, Lussonium területén. Maga a múzeum 25 éve működik, és legismertebb kiállítási tárgyát, a császárlábat tíz éve találták meg.

Harapni lehet a forróságot, eső lesz, ránk ül ez a hatalmas pára, nyomja le a fejünket, bele a betonba. Hárman mesélnek, egymás szavába vágva, csomagolom ki a hangjukat, összerakom a részeket, mint régen, a csokitojásba rejtett játék darabjait, hihetetlen milyen jól beáll erre az agy, szinte élvezem. Szembe jönnek az emberek, pontosan tudom, kinek vannak gyerekei, a tekintetükben mosoly és együttérzés bujkál. Vannak mások is, akik nem felejtették el, milyen volt földszintesnek lenni, mindig beszélni, folyton mozogni, soha meg nem állni, arcvonásaikba beköltözik a szeretet amikor ránk néznek, az idősebbek néha köszönnek, megállnak, s mikor kérdő tekintetükre rábólintok, kérdezgetnek a gyerekektől. Hogy hívnak, hány éves vagy, szeretsz e suliba járni, gyerekkoromban is ugyanezeket a kérdéseket tették fel nekünk.

Az anyja úgy mesélte, felsírt, amikor átlépték a lakás küszöbét. Az apja ezt soha nem erősítette meg, mindig csak egy hümmögésre futotta, vagy felhúzta a bal szemöldökét, egészen a homlokáig, mert neki fogalma sincs, miről magyaráz az asszony. Ő a kocsmában sem mesélt, mert mit lehet azon, hogy a gyerek azóta ordít, mióta csak előbújt az anyjából. Már a folyosón tudta, az ő fia született meg, mintha előre ismerte volna a hangját, valami láthatatlan kapoccsal lettek összekötve, apa és gyerek. Jó, hogy egyedül volt a váróban. Az asszony rokonai még nem értek oda akkor, könnyekig hatódott, amikor kihozták a sűrű fekete hajú, apró csomagot, de hát, ezt mégsem lehet elmesélni, mert egy férfi nem sír. Soha. Jól emlékszik, az apja hangjára, ahogyan megvetően elmeséli, a nagyapja minden éjjel zokogott álmában. Ismeretlen neveket sorolt, férfiak nevét, s olyan izzadtan ébredt fel a lidérces éjszakákon, hogy át kellett vennie a ruháját.

Mielőtt a költözéshez kezdett összepakolni, Judit szólt a gyerekeinek. Vigyék magukkal, ami nekik fontos. Amit szeretnének megtartani. A bútorokat odaígérte az első emeleten lakó Kovácséknak. A könyveit bedobozolta, a ruháit zsákokba tette, kipakolt a konyhából is. A bútorok mélye, a fiókok zugai maradtak csak. Néhány emléket tett oda a szülei halála után. Hogy ne felejtse el az arcukat. Csak ezekkel együtt látta őket.

A művészet általi illúziókeltés az antikvitás óta csodálat tárgyát képezi és számos művészetelméleti kérdés alapja. Képes-e bármely művészeti ág a tökéletes illúzió létrehozására, az összes emberi érzék becsapására? Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mely érzékünknek van legnagyobb szerepe az észlelés folyamatában, melyik adja a legobjektívebb képet a bennünket körülölelő világról? Elsősorban melyik érzéket kell a művésznek megtévesztenie ahhoz, hogy műve a valósághoz leginkább közelítsen, és a megtévesztés hatása hogyan nyilvánul meg a nézők számára? Tanulmányunkban – elsősorban 18. századi francia filozófiai, művészetelméleti és -kritikai írásokra támaszkodva – ezeket a kérdéseket járjuk körbe. 

Sümegi József diakónus az új tartóba helyezett ereklyével

Fotó: Loósz Róbert

BÁTA Az ország egyetlen Szent Vér kegyhelye Bátán található. A történelmi Magyarország – a mai Szlovákia – területén lévő Garamszentbenedeken is erős a Szent Vér tisztelete. Az itteni ereklye a törökdúlás idején, 1539-ben megsemmisült. Pótlására csak tavaly került sor, garamszentbenedeki segítséggel. Most pedig új tartót kapott az ereklye. A szeptember 15-ei Szent Vér-búcsún már ezt láthatják a hívek. A részletekről a kegyhely őre, Sümegi József diakónus beszél:

– A bátai Szent Vér-ereklyéről először a Thuróczi-krónika tesz említést, 1415-ben. Maga a csoda ennél korábban, a 14. század hetvenes éveinek végén történt, amikor a miséző pap kezei között az átváltoztatott ostya vérezni kezdett.

Miután szorosabban vett vizsgálódási területünk a 18. században, illetve a 19. század első felében készült (s kiemelten a reformkori Magyarországgal foglalkozó) francia nyelvű útlírásokat foglalja magában, első megjegyzésünk szinte magától értetődik: amennyiben technikatörténeti szempontból közelítünk, azt látjuk, hogy a fotográfia térhódítása igazából akkor kezdődik, amikor a mi korszakunk le is zárul. Reflexiónk középpontjában az áll, szüksége volt-e az útleírásnak a fényképezésre, s a fotók mennyiben járultak hozzá (ha egyáltalán hozzájárultak) a műfaj fejlődéséhez.

Volt valamikor az a csibe. Kulccsal kellett felhúzni és fáradhatatlanul csipegetett. Előfordult, hogy egy gyerek túlhúzta, akkor annak annyi lett. Az unokáimnak plüssállatot veszek. Az egyik kutya, a másik macska. Ha a kutya farkát meghúzzák, ugat, ha a macskáét, nyávog. A gyerekek élvezik, a lányom a pokolba kíván.

Egy éve halt meg a várdombi szobrász, Bakó László. Özvegye a hagyatékot – mintegy 150 szobrot – rendezni, gondozni szeretné, kiállítást nyitva a házuknál.

A szobrász özvegye, Kovács Zsuzsanna Elvira mutatja a rendezésre váró anyagot

VÁRDOMB A település római kori neve: Ad Statuas (A szobrokhoz). S ma is lehetne ez, mert szobrokhoz jut, aki Várdombra látogat. Legalább háromszor annyi köztéri alkotás látható itt, mint más, hasonló nagyságú faluban, Bakó László munkásságának köszönhetően. Tavaly hunyt el a szobrász, és özvegye, Kovács Zsuzsanna Elvira kiállítóhelyet szeretne létesíteni a házunknál: istállógalériát, utcafronti és udvari szoborparkot. 

A nyolclakásos társasház földszintjén hirdetés. Kedves lakótársak! Szombat reggel kilenctől közös udvartakarítás lesz. Utána bográcsozás sörözéssel. Galambos I. Már péntek van, de egy név sincs a Galambos I. alatt. Mártika épp jön le a szeméttel. Mondja magától. Tudod, hogy egy hete kint van? Ez a szemét Galambos! Elsikkasztotta az utolsó négy éves közös költségünket. Molnár, a harmadikról, már fel is jelentette. Azt hallottad, hogy Somosék és Iványiék nem is beszélnek? Somos kért kölcsön két milliót Iványitól. Egy évvel ezelőtt! És még nem adta meg. Ráadásul drágább autót vett, mint az Iványiéké.

Megviselte a nagypolitikában töltött húsz év, de reméli: maradt, aki volt

Dr. Jánosi György kiállítást nyitott meg a Babits Mihály Kulturális Központban

Az ötödik verseskötetének megjelentetésére készül dr. Jánosi György. Nem költőként ismerjük, hanem politikusként. Egy évig még miniszter is volt. De 2010-ben felhagyott a politizálással, és visszatért oda, ahonnan indult: az irodalomhoz. Már a hetvenes években jelentek meg versei a Népújságban. Most egy kiállítást nyitott meg Szekszárdon; ott beszélgettünk. (Régi ismeretségünk okán tegeződünk az interjúban.)

‒ Verseket írsz, egy másfajta közéletiségbe kezdtél. Hol tartsz most?

‒ Visszatértem a gimnazista korszakomhoz - mondja dr. Jánosi György. – Már akkor írtam, és létrehoztam a Garayban egy alternatív színjátszó csoportot. Verseim jelentek meg a Népújságban a hetvenes évek elején, versmondó versenyeken indultam, vonzott a színpad, de nem színész, hanem rendező akartam lenni. Jelentkeztem is a színművészeti főiskolára, csakhogy abban az évben nem indult rendezői szak, színésznek meg nem voltam igazán jó.

Anna 12 éves. Délután elvonult a szobájába. Egyedül akart lenni. Tetszik neki egy fiú az osztályból. A tükör előtt a haját igazgatja. Nézi magát szemből, oldalról. Mint egy igazi nő. Vera negyvenhárom. Négy éve vált el. A múlt héten vásárolt néhány csinos ruhát. Ismét jár fodrászhoz, kozmetikushoz. Sejtelmesen mosolyog. Szép nő újra.

Azt a szót mondom ki először, amit a legtöbb gyerek. Anya. Mesélik. Kezdek egyszerű tőmondatokban beszélni. Anya főz. Anya szeret. Később egyszerű bővített mondatokban. Ezek óhajtó vagy kérdő mondatok. Reggeltől estig. Mesélik. Anya válaszol. Anya türelmes. Nagyobb vagyok már, be nem áll a szám.

PÁLFA Nem aprózza el az írást Görgey Etelka: tetralógiákat, négykötetes műveket alkot, Raana Raas néven. Az első négy könyv, a Csodaidők már kész, míg az Időcsodák egyelőre trilógiaként van jelen az ilyen, jövőben játszódó regények kedvelőinek polcain. A zárókötet most íródik. A szerző egyébként pálfai református lelkész, 44 éves, két gyermek édesanyja.

– Mikor és földrajzilag hol játszódik a cselekmény?

– Földrajzilag a csillagok között, kétezer év múlva - mondja. – Egy háború krónikája, két társadalom konfliktusa az alaptéma. Az Időcsodák tulajdonképpen a már elkészült Csodaidők inverze. Ugyanaz a felállás, csak az elején, az egyik szereplő egy más döntést hoz. A történet fősodra ettől nem sokat változik, de az egyes életekben nagy kavarodást okoz, hogy az a bizonyos kulcsfigura nem ezt, hanem amazt az utat választja.