VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
A falu bolondja össze-vissza rohangált. Utcai ruhában volt, mint mindenki más, farmerje sem nem koszos, sem nem szakadt, kabátja hajtókáján kitűző, aki látta, pontosan tudta, egy Batman rajongótól kaphatta ajándékba, valami nyúlánk kamasztól esetleg, aki egyik napról a másikra nőtte ki a fantáziavilágot. A téren sokan sétáltak, a szombat reggeli, hideg, októberi reggel beosont a kabátok alá, azok is ölelték egymást, akik máskor soha. A bolond mindenkire rámosolygott, szimmetrikus, egyszerű arca nem árulkodott a benne lopakodó masszív őrületről, csak a figyelmesebb szemlélő vette észre a kényszeresen rángatózó kezet, a folyamatosan ide-oda rebbenő tekintetet. Mind meghalunk, mind meghalunk kiabálta a téren, hangja magas volt és vékony, az a fajta, ami azonnal valami dermedt, hideg távolságtartást ültet az emberbe, valami gyilkos vágyat, hogy elhallgattassuk a hangot kiadó szájat, minél hamarabb.
Rausch-Molnár Luca: Diderot és Watteau
Bartha-Kovács Katalin: Diderot et Watteau. Vers une poétique de l’image au XVIIIe siècle
Paris, L’Harmattan, 2019, 249 o.
Bartha-Kovács Katalin francia nyelvű kötete 2019-ben jelent meg a párizsi L’Harmattan kiadónál, ám a franciául tudó magyar olvasóközönség számára is jelentőséggel bír a kiadvány. A borítón ugyanis a 20. századi magyar festő, Gulácsy Lajos egyik műve látható, mely a kötet címében szereplő Watteau-nak tulajdonított gáláns ünnepségek műfaját idézi meg. A kötet igényes és ízléses külleme a tartalmáról is sokat elárul: gondosan szerkesztett, könnyen átlátható, jól olvasható könyvet vehet kezébe a művészetek, az esztétika, a filozófia vagy a francia irodalom iránt érdeklődő olvasó.
Anyu, várj meg, rohan a gyerek az anyja után, aki telefonál. Én már hazafelé tartok, cipelem a rohadt nagy káposztát, mert a Szonjának amerikai káposztasalátát ígértem, bár még soha nem csináltam eddig, receptet kell keresnem hozzá, talán pont ezen agyaltam, vagy azon, hogy miért nem lehet kicsi káposztát venni, miért kell hazacipelnem egy két és fél kilós darabot. Szalad a kisfiú, piros az arca, szeme fényes kavics a könnytől, kezében őszi falevelek. Zoé is gyűjtötte reggel, tematikus foglalkozás az oviban, ősz, a kisfiú is ezért szedi lelkesen, biztosan része akar lenni a kalandnak, felmutatni a többieknek, mit látott meg az ő érzékeny gyermekszeme ebből a csodás évszakból, az ideiglenesen elköszönő színek utolsó villanásából. Szalad, markában a levelekkel, elbotlik, elterül, de anya nem látja, éppen kiabál valamit a méregdrága készülékbe, valami nagyon fontosat. Leguggolok.
Nagyon szerettem a korong mellett ülni, belenyúlni a tálba, ahol az agyag és a víz sikamlós, fényes masszává vált, foccsnak neveztük, a korong közepén pörgő agyagra szorítani a tenyeremet míg minden göcsört és egyenetlenség el nem simul benne, aztán húzni, fel a masszát, ujjaimon érezni ahogyan megadja magát az anyag, vigyázva kést nyomni rá, belülről hozzásimítva az egyre vékonyabb, egyre sérülékenyebb testet, mindig vizezni, de nem nagyon, közben csak pörög a gép, a szíjak zakatolnak, játszik az ember a pedálon, gyors-lassú, lassú-gyors, különös tánc, ha túl erősen szorítod az odatapasztott testet szétszakad, ha túl lágyan, magával ragadja a pörgés és elrepül.
Ha meg kellene magyaráznom, bajban lennék. Hogyan tudok két és fél órán át ülni a játszótéri padon? Bár a kindle ott van mellettem, de nem veszem elő, mert ez egy elcseszett nap és az elcseszett napokon a szavak is félrecsúsznak bennem, értelmetlen erőltetni. Felhőt nézek inkább, gyerekekkel beszélgetek, mire észreveszem magam a sajátjaimon kívül megint hárommal több gyerek vesz körül, mindenki mesél valamit, már a neveket is tudom, kicsit elterelik a figyelmemet és az egyik óvatlan pillanatban már nevetek. Csúszdára pakolom őket, egymás után, az ismeretlenek vigyorognak, kacagnak, mesélnek, megsimogatják a festményt a karomon, ahogyan ők nevezik, a homokozónál mellém ülnek, ez mi, madár, ez mi, cseresznyevirág, és ez, az egy youkai, hú, az mi, és elmondom, persze lágyítva, de nagyon tetszik nekik, a gyermekvilág szellemvilág is egyben.
Mindig a vízhez vonzódtam, mióta csak emlékszem, órákig tudtam ülni pocsolyák mellett, az égben úszó felhők visszatükröződő foltjait bámulva, a víz alján csillanó betonszikrák fényét kutatva. Később, a döglött halaktól iszamos Holt-Tisza parton pecáztam, gilisztákat szúrva fel a horogra, majd még később, Korfun, mintha hazaértem volna, csak ültem, a partra vetődő hullámok zajától kábán, megértve oly sok körfolyosón ténfergő klasszikust, kik szavakban élnek ma is közöttünk. Úgy jut ez most eszembe, hogy tudom, holnap elkezdődik a pakolás, egy hét, három gyerek, és a fejemben már reggel óta listák terebélyesednek, mit kell vinni, és ez a kell csupa irgalmatlanul nagy számmal szedett betűvel van leírva és még nagyobbal mi az, ami kihagyható. Nyugodtan várom a tinikor feleslegét, amire anyám tanított. Az egy hátizsákkal nekiindulást, amikor már nem kell póni, plüssdinnye és három csinos mellé, öt fajta póló, mikor elég lesz majd a szakadt ACDC felső és Martens a lábon, meg a málhás zsák, amit évek óta őrizgetek, hogy majd áthagyományozzam. Elvileg tűzjegyű vagyok. Oroszlán lány, oroszlán aszcendenssel, bármit is jelentsen.
Mikor a fiam elém állt, kell egy saját szoba, teljesen megértettem. A külön világ már ott lődörög a szavai között, olykor szinte összeér az orrunk, ahogyan beletolja a képembe személyiségjegyeit, nézd, ez leszek én, már felskiccelheted vonalaimat, de még ne nyomd meg nagyon a szenet, a kormos, sötét, fix vonal azért még várat magára, de az már tuti, nem, nem leszek egyszerű, de nézz tükörbe, te sem voltál az, soha. Megértem a vágyat, a saját szoba egy zárt, magunkra húzott burok, fontos tárgyak, illatok, formák súgják, itt minden oké, nem lesz semmi baj, a boldogság szinte kitapintható.
Azt ígérted, szeptember elején megisszuk azt az üveg whiskyt, aminek a képét még át is küldted nekem. "Ha mi összeülünk, hajnalig dumálunk majd", ezt mondtad, meg hogy az üveg igazából már üres, de majd szerzel egy másikat, jobbat, és én vigyorogtam a laptop előtt, mint mindig, ha beszéltünk. Úgy jártál az idővonalamon, mintha hazajöttél volna, viszem, ami tetszik, mert szeretik a katlanosok, olykor noszogattál, írjak, ne aggódjak mindig a semmin, kiosztottál mikor bizonytalankodtam, jó, amit csinálsz, nagyon új, de nagyon kell, írj Edina, mert szeretik az emberek, szeretik az olvasók, amit kifacsarsz az életből. Azt reméltem, ma reggelre megint itt vár majd egy felugró kis ablak, írsz majd, hogy félreértés volt az egész, itt vagy, mész tovább, kutatod a posztokat, kinek nyújts megint kezet, kit kell picit megpiszkálni, adja meg magát az írott szó erejének, mert bár néha csalódást is hozott, és szomorúan mesélted, ezt nem lehet erőltetni, ezt a varázslatot, vagy érzi az ember, vagy nem, mégis mindig belefutottál a kihívásba, hogy megtaláld a jó sztorikat.
Pénteken a buszon öt ember utazott maszk nélkül. Én a csuklóban álltam, nem szeretek ülni a bkv járatain. Néztem ezt az öt embert, figyeltem kihúzott derekukat, dacosan felszegett állukat, ahogyan belebámulnak az őt figyelő tekintetekbe. Micsoda bátorság, jutott eszembe, te vagy barátom az az ember, aki a kerti partyn belepisál a medencébe, aki belerúgod a labdát a szülinapi tortába, majd elégedetten hátradőlsz, mert ennyi vagy, ennyi telik tőled, ez a te nagy lázadásod, ez az önmegvalósításod csimborasszója, hogy nem veszed fel a tenyérnyi textilt, magadban varjúhangú nevetéssel, mekkora partizán vagy, szembe mersz menni a hatalommal, te vagy maga Che Guevara, sőt, te vagy Spartacus, egy igazi gladiátor, fetrengve küzdesz a homokban a globális hazugságban megteremtett Covid százfejű szörnyével, arcodon lecsorgó verítéked gyönggyé válik, miből majd utódaink nyakéket fűznek, ez jelképezi majd ezt a mérhetetlen kiállást, amit most itt produkálsz, a buszon zötyögve, három megállót, válladat egy vadidegen testéhez érintve, mert ülnöd, azt muszáj, szóval bámultam ezt a majdnem fél tucat embert
Szünetet tartok a fal festésében, abrakoltatom apolovasaimat, élvezettel nyammog három száj a sült csirkén és kurkumás rizsen, seperc alatt eltűnik a konzervből előhalászott arany levű barack, nem is értem, mormog a fiam, hogy csinálod ezt Anya, leves, főétel, a fél folyosó már lefestve, elmosogattál, és beszélgettünk is, bár tudom, egy szót sem értettél abból, amit a Fortniteról mondtam neked, de megnézted, ahogyan szalad a karakterem, és még azt is mondtad nahát, aztán meg hogy baszki, amikor lecsepegett rólad a festék a parkettára, de azt úgy tettem mintha nem is hallottam volna, de olyan jó, hogy ezek néha belőled is előjönnek, ezek a szavak, mert az én fejemben is ott vannak, ha valami nem sikerül, de ez a csirke, ez nagyon jó, Egy nagy ötlet és egy kis anyagi ráfordítás
A mezőgazdasági innováció fontosságát hangsúlyozza, az adott terület minél hatékonyabb kihasználását szorgalmazza Ulrich József. Szarvasgomba-termesztésbe kezdett Hőgyészen, s már országszerte 15 helyen alkalmazzák a módszerét. HŐGYÉSZ Szépen lehet a szarvasgombával keresni. Csak meg kell keresni. Ez a gombafaj ugyanis a föld alatt él, egyes fafajok és cserjék gyökerén (tölgy, gyertyán, erdei fenyő, vagy mogyoró), szimbiózisban a gazdanövénnyel. Csúnya kis gumó, viszont roppant értékes, az ínyencek kedvence. Gyakorlatilag fűszerként használják. Egy gombapörkölt belőle igen drága mulatság lenne, ugyanis kilója, minőségtől függően, 30-600 euró is lehet.
A ház nem árulkodott soha. A halványsárga, utcasorba illeszkedő sátortetős kocka osztott, kétszárnyú ablaka nem engedett utat a kíváncsi tekinteteknek, csak este nyílt ki, amikor az elsötétített szobában üldögélő alakot körbefolyó sötétség egy-két órára összekeveredhetett a kinti, fényes, zajos, élettől szagló éjszakával. A szobába vezető folyosón a selyemtapéta mintája elkopott, a falban tivornyázó nedvességtől őszi falevelek rothadására emlékeztető halálszag lopakodik a kitüremkedő púpok alá. Néhol már kiszakadtak a légbuborékok, tenyérnyi foltokban hámlik le a nyolcvan éves anyag, de jótékonyan rejtik a szépséghibát az apró, de nagyfejű vasszegeken lógó fakeretbe öltöztetett rézkarcok, fametszetek, a felskiccelt, illanó grafitszélekkel fakuló tanulmányok, fekete-fehér fényképek. Hármas sorokban, hármas elrendezésben kerültek ki az egész házban, szellem-test-lélek, születés-élet-halál.
Négy alpakát tart Kakasdon Sebestyénné Szabó Anikó. Az Andok szélsőséges időjárásához szokott patások jól bírják a magyarországi klímát. Gyapjuk finom szálú, a belőle készült termék nem szúr, mert nem tartalmaz lanolint.
azt gondolom, bár ne gondolnám, hogy gondolkodnom hasztalan, az üres aluljáró sarkaiban, napok óta, nem kockás a sziluettje az alvásnak. üres minden egyszer lakott volt szeglet, csak a gondolat, az száll fel a tekintet után a hegyre, járja a fehérre festett jeges fák közét, keresi a sarokból hiányzó testet, jól ismert kesztyűs remegését egy valaha volt kócos kacagásnak. Az első világháború egy olyan fejezete a történelemnek, mely csupán kicsivel több mint száz éve ért véget, mégis rendkívül összetett, ezen felül pedig bizonyos fejezetei még a mai napig is feltárásra várnak. A konfliktus során a francia hadseregben 1.369 osztrák-magyar állampolgár szolgált. Közülük kétszáznyolcvanhárman magyar állampolgároknak vallották magukat a katonai kartotékjaik alapján.
Minél behatóbban foglalkozik vele az ember, annál inkább rájön, hogy nem fejtheti meg az igazi mélységeit. Az intim tornáról van szó. Tanulmányozgathatjuk nagy aktivitással, a felfedezés iránti vágytól vezérelve, mégsem látjuk az alagút végét. Ködös. Őszintén szólva nem vagyok annyira otthon ebben a témában, mint amennyire szeretnék. Vagy nem szeretnék? Az egymásnak ellentmondó információk teljesen összezavarnak.
Legyél őszinte. Nyugodtan kimondhatod, hogy ez a három hónap arra volt jó, hogy felfedjen benned minden repedést, minden hibát, minden helyet, ahol felhígult az alapozás. Nyugodtan elmondhatod, hogy minden összedőlt, amit biztosnak gondoltál, legyen az ország, város, fiú-lány. Kártyavár a gazdagság, a béke, a jólét, gomolygó ködként ül ránk a legapróbb változás, s a talaj, mint rémálmainkban, ingovánnyá kocsonyásodik lépteink alatt.
Kisvárosi könyvbemutató, utána televíziós beszélgetés. A riporter azt akarja belőlem kicsikarni, hogy ott állok a csúcson, és lenézek a többiekre, akiknél különbnek érzem magam. Jópofának, egyedinek tartja az írásaimat, azokról társalkodunk. Magam se tudom, hogy miért, de mentegetőzve próbálom kinyögni, hogy semmiféle fensőbbségi érzésem nincs. Hogy olyasmire, amiért semmit sem tett, amit készen kapott, senki sem lehet büszke. (Szépség, tehetség.) Az ember kizárólag a lemondásaira lehet büszke. Ez mindennek a fundamentuma.
A kultúra épületének alapja a népművészet. Tégláit az irodalom szolgáltatja, tetőszerkezete a zene, berendezéséről a képzőművészet gondoskodik, s életet az előadó művészet visz bele. Ez egy olyan csodálatos építmény, melyet mindenki másként, más miatt lát szépnek. Persze olyanok is akadnak, akiket hidegen hagy. Mint ahogy vannak, akiket nem érdekel a horgászat, a tudomány vagy a sport. Igyekezhetünk hatni a passzív emberekre, ám ez az esetek nagy részében fölösleges erőlködés. Szerencsére vannak, akik hozzá akarják tenni a maguk kis teremtéseit a világhoz, és alkotnak. S vannak, akik ezeket az alkotásokat ínycsiklandó módon tálalják: színpadi művek, slágerek, filmek formájában. 
|
