Állandó rovatok

Azon gondolkodom, mennyire mást látunk. Izgalmas dolog ez. Egymásra nézni. Én emlékszem anyám alakjára, ahogyan beköti azokat a gyerekkori, régi füzeteket és tankönyveket. Emlékszem a kezére, ahogyan surrog alatta a papír. Sokat mesélek erről, mert fontos emlék. A kéz, ahogyan matat a papíron, ahogyan felkerül a nevem, Edina a vignettára. A vignetta szó, amit mindig szerettem. A könyvek illata. A nyűgös várakozás, ott, a másik oldalon, ahol még én vagyok ez a nyakigláb, csupa kéz, csupa láb gyereklány, aki nem tud mit kezdeni a közösséggel. Kéz a papíron. 

  Fejes Endre 1962-ben kiadott családregénye ötven év magyar történelmén keresztül mutatja be egy munkáscsalád életét. A legviharosabb történelmi idők jelennek meg a regényben, ám Pék Máriát nem érinti meg sem a forradalom, sem a holokauszt, rendületlenül készíti a túrós csuszát és a rántott halat.

Az emlékezet képlékenységét és a legendateremtő magatartás képzelőerejének szabadságát figyelembe véve, mégis teljes nyugalommal írtam hát fel címként Holczer Dávid Felívelő Lejtmenet című kötetéről szóló ismertetőm fölé: Egy istenadta tehetség. 

Mindössze nyolc sor, amelyben bőséges versanyag sűrűsödik, egy egész mikrovilág: a költészetben az ilyet miniatűrnek mondjuk, nem mellék-, hanem főnévként használva a szót. Vannak költők, akik szinte egész életművükben miniatűröket alkottak – a magyar lírából Fodor Ákost említhetjük kiragadott példaként, Pilinszky János Szálkák, illetve Kráter című kötetét, a világlírából Emily Dickinsont, a cseh Ivan Blatnýt és a lengyel Anna Świrszczyńskát.

321. Hiába mosódott el az egyes, még kivehető. A járdán találtuk, ott hevert. Mi ez anya, kérdezte Zozi, én felvettem, már törött, a cipőnyom zsebkendővel letörölhető. Ötszáz méterre már gyűlik a lom, vágyakozva nézek arra, jó lenne megkeresni a többieket, az elveszett háromszázhúsz darabot, vajon mit őriznek, milyen pillanatot ítélt feledhetetlennek valaki, valahol, valamikor, de már ott ülnek, a kinyitható horgászszékeken, árgus, sötét tekintettel zavarva el mindenkit, aki nem visz, hanem elhozna, kimentene.

Dumesnil: Krisztina királynő tudósok körében (részlet) (Internetes forrás)

 Eleinte azt is gondolhatjuk, dékárt valójában a filozófus és matematikus René Descartes (1596–1650) újkori alakmása, annál is inkább, hiszen számos megegyező motívum és reflexió idézi elénk a történelmi személyiséget. A francia tudós nevét „dékárt”-nak kell ejteni, valóban élt és tartózkodott Hollandiában, „csakis királynőkkel” volt baráti és szerelmi kapcsolata: többek között Erzsébet pfalzi hercegnővel és az „önmagát száműző” svéd Krisztina királynővel, különc és magányos elme volt: az idealista és a materialista világértés kettőségében teremtette filozófiáját és tudományos elméleteit.

Aki anyaországi magyarként járt már télen Erdélyben, pláne a Havasokban, az a saját bőrén tapasztalta, milyen hideg uralkodhat arrafelé. Az egyik legpontosabb meghatározás az, hogy csontig hatoló… Az 1957-ben született Babérkoszorú-díjas költő, Turczi István is átélte ezt tavaly, amikor a Fogarasi-Havasokban töltött néhány napot. S az élmény nyilvánvalóan intenzív volt, hiszen vers lett belőle, amely az Irodalmi Jelen 2020 októberi számában jelent meg, majd Az év versei 2021 című antológiában is helyet kapott. A helyi éghajlati viszonyok mellett nem túlzó a mottó („Írj, mielőtt megfagysz!”), sem a szöveg közepére szerkesztett jégszirom-menedék kifejezés, valamint a kétsoros állítás, hogy „Dermesztő fagy van / szívben, csontozatban.” Az a szójátékos bejelentés is reális, hogy „Idegidő jött el, / feneketlen köddel.”

Csak állt, mozdulatlanul. A buszról lepattanó emberek kikerülték, egyik-másik a vállának csapódott, remegő hangon motyogtak elnézést. Nem zavarta. Sem a motyogás, sem az ütközés, még a busz sem, amiből vastagon, feketén, komótosan ömlött elő a füst. Ő az égre figyelt. A fekete, lelógó hasú felhőkre, amikből jéghideg, gömbölyű jégdarabok záporoztak. Az autók hangosan vijjogva, mint kezdő, karmester nélküli zenekar, fülsiketítő káoszt énekeltek, sikoltást is hallott és káromkodást, a villamos csilingelt, emberek rohantak át a szinte sistergő síneken, menedéket keresve. Széttárta a karját. A jég keményen érkezett a bőrére, mintha ütnék, megint, de már megszokta és ez most más, ha be is kékül, ez most tényleg más, elmondhatja majd doktor garbónak, a pszichológusnak, vagy talán pszichiáter, ezt soha nem tudja pontosan, pedig már megbeszélték. Kedd volt és a doki aznap piros garbót viselt. Vajon minden nap másmilyen színt visel, milyen jó lenne tudni, de ő csak kedden és csütörtökön látja, piros és csontszín napok ezek, mindig piros és mindig csontszín feszül rajta, hozzá karcsúsított, sötétkék zakó, farmer és hegyes orrú cipő.

162 éves levélben található az egyetlen recept, ami Arany Jánostól fennmaradt.

A posztavantgárd jegyében fogantak/-nak Aranyi László képversei. Inkább képek, mint versek: olyan szövegek, amelyekben a nyelv képi jellege konkrét formát ölt, manifesztálódik. A szöveget szinte teljesen „elnyomja” a kép. Autentikus reflexiók egy olyan világ bűvkörében, amely valóban a vizuális információ bonyolult szerveződése felé mutat. A végkimenet ismeretlen számunkra, még valahol a folyamat elején/középén tartunk, de a költő már sejt valamit. Víziói nyernek formát e sajátos képszövegekben.

Az elmúlt hetekben bemutatott rímtelen szabadversek után itt egy vers, amely rímel. „Na, végre!” – gondolják egyesek – „Végre egy tisztességes, igazi vers!” Szinte minden héten belefutok a vélekedésbe, szomorú módon diplomás embereknél is, miszerint „A vers az, ami rímel.” Nos, nem, kedves diplomás és mindenféle emberek, a vers nem (csak) az, ami rímel. A vers még nagyon sok egyéb dolgot művel, joga van hozzá, és 2021-ben nem kellene korlátolt, dohos nézeteket raktározni a fejekben.

Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

Azt kérdezi ma tőlem egy fiatal férfi a strandon, tied ez a babó itt a lépcsőn? Együtt nézzük a pucér, három-négy év körüli kisfiút, ő zavartan, mert nem fér be mellette a fogalmam sincsen milyen vízi járművel, én aggódva, hogy a víz szélén, vádliig érő balatonhullámban álldogál egy kisgyerek. Nem az enyém, válaszolom, már csak fejben teszem hozzá, az is lehetne, ha nem verne ki a víz a gondolatra, hogy újra szüljek, pelenkázzak, hogy újrakezdjem azt, ami már mögöttem van. Idehozná, kérdezem halkan, de hallja, mert csóválja a fejét, nem tudom mi zavarja, hogy pucér a kisfiú vagy hogy hozzá kell szólni, félrenéz miközben azt mondja, hahó, az a néni ott, beszélne veled. A kisfiú hozzánk sétál, kezében kék vödör, sárga fogóval, a szeme is kék, mosolygós. Anyukád hol van, kérdezem, hogy hívnak, de csak néz rám, lebiggyed a szája, akkora a szeme, fáj a szívem, talán sírni fog, én ijesztettem meg. 

   Dragomán György második regénye a kelet-európai diktatúrák világát sajátos perspektívából mutatja meg. A történetet egy névtelen kisfiú meséli el tizennyolc epizódban, amivel a 80-as évek Romániájának eseményei egészen különleges árnyalatot kapnak, a gyerekkorú narrátor révén a tragikus történések izgalmas fordulatokká szelídülnek.

utak mentén poroszkálok

az útra én rá nem hágok

az útra én rá nem hágok

                                (Farkas István)

"Ezért a jó költők nem nagyon tehetnek mást: letérnek a kitaposott útról, és szokatlan lírai témákat keresnek. Így tett az 1972-ben született, Budapesten élő G. István László is, amikor megírta az itt szereplő versét. Első közlésben a Tiszatáj folyóirat februári számában találkoztam e művel, és fogadni mernék, hogy jövőre bekerül Az év versei 2022 című antológiába is… Már a verscím felkelti a kíváncsiságot, a kezdő sorok pedig végképp magukkal ragadnak: „Az uborkásüvegben a csemege / uborkaszeletek mindegyikének / apró szájnyílása lett” – ilyen felütés mellett biztos, hogy az olvasó nem lapoz tovább, és egyetlen lendülettel felfalja a szöveget. "

Levehetjük. Nem veszem le. Én vagyok az egyetlen a sorban, akin rajta van. Én vagyok az egyetlen, aki miután negyedjére is rászóltam, inkább kiállok a kígyózó sor elejéről, mert továbbra is a nyakamba liheg az idős férfi. Beállok utolsónak. Tíz perc késés, de talán ennyi az egész élet. Túlreagálom, feddem meg magam, megint túlgondolom, túlaggódom. Megigazítom a fülemen a vékony gumit. Pakolok a futószalagra, egy nő áll előttem, engem méreget. Maga beteg, kérdezi meg hangosan, én pedig kiegyenesedem. 

Ebben a bejegyzésben nem az a vita lesz terítéken, hogy kell-e a piskótába sütőpor (nem kell), sokkal inkább Kosztolányi Édes Anna című, utolsó regénye, amely 1926-ban jelent meg és azonnal közönségsiker lett. Ez az elismerés politikai szempontból is kedvezett Kosztolányinak, a Kommünről írt meglehetősen ironikus hangvétel miatt ugyanis minden oldalról érték támadások. Éppen ezért az Édes Annának nemcsak a közismertebb lélektani megközelítése érdekes, hanem érdemes társadalmi regényként is értelmezni a művet.

A félreolvasásokkal, azt hiszem,  Debreczeny György egy új, ironikus beszédmódot, az (ön)gúnyvers és -paródia valamiféle költészet alatti változatát teremtette meg napjaink lírájában: egy rosszul működő világ hibás és rontott nyelvű leképzését. Egyszert majd, lehet, műfaj lesz.

Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”.

Biztosan nem tudom, hogy Ady a vöröst, a feketét, a sárgát, a zöldet, esetleg a hagyományos barna lencsét szerette jobban, az viszont biztos, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének a lencsefőzelék volt az egyik kedvenc étele.