Állandó rovatok

 Ha a mai ember a tájfestészetre gondol, elősorban egy szépen kidolgozott, emberi alakokat nem tartalmazó békés természeti látvány képe ötlik fel szeme előtt, holott a 18. századi francia tájfestményekre nem ez a leírás volt leginkább a jellemző. A felvilágosodás korabeli tájképeken gyakran látunk emberalakokat, viharos tengert vagy régi építmények romjait. Az ekkor született útleírásokban fellelhető tájábrázolások is eltérnek a modern koriaktól: kevés bennük a tájleírásoknak szentelt sor, hiszen a természeti látványosságok jellemzése nem tartozott a divatos témák közé. Jelen tanulmányunk fő vizsgálódási területei a tájnak mint témának a maitól merőben eltérő megjelenési formái a 18. századi francia festészetben és útleírásokban. Először korabeli forrásszövegek alapján bemutatjuk a tájkép és a tájábrázolás korabeli megítélését és fejlődését, mindezeket a témával foglalkozó modern tanulmányokkal is alátámasztjuk. A kérdéskör kidolgozásához elsősorban André Félibien, Roger de Piles és Denis Diderot elmélkedéseire támaszkodunk. Ezt követően térünk rá a 18. századi francia útleírásokban fellelhető tájábrázolás bemutatására. Megvizsgáljuk, hogy ezekben a művekben milyen szerepet tölt be a táj leírása. Ehhez röviden áttekintjük az útleírás műfaját, szerepét a korszakban, majd példákkal illusztrálva ismertetjük annak megítélését. Végül kitérünk Diderot 1767-es Szalonjában található, Joseph Vernet tájképei kapcsán keletkezett fiktív útleírására: a filozófus tájképekről szóló elmélkedése a jól összegzi a táj mint téma fejlődését mind az útleírásban, mind a festészetben.

Németh Kriszta: Box City 1.

A férfiak és nők derékból hajoltak le. A nárciszok és tulipánok feje remegett, miközben kiszakították őket a földből. Tavasz lehetett. Egy fiatal fiú hegyesre faragott bottal téblábolt a szakadt ruhájú emberek között, s ha valaki morgott egyet, már ugrott is oda. Arca eltorzult a gyönyörtől, ahogyan beledöfte a botot az ezüstszürkére száradt földbe. Forgatta, nyomta, kihúzta, döfte újra, nyelvét kidugva, boldogan, míg rá nem szóltak, elég már, elég már, hallod, de a fiút nehéz volt kizökkenteni. Egy idős, fekete arcú férfi állt távolabb az emberektől, lábának támasztva egy zsák, a zsák oldalán katonai jelzések. Cigarettázott.

Farkas Istvánt (1962) több évtizede ismerem. Trifun Dimićről (1956–2001) tőle halottam először. Utóbbi a vajdasági roma abc és íráskultúra megteremtője. Kutatta, tanulmányozta kultúrhagyományaikat, írásba foglalta, megjelentette. Az itteni roma kultúra atyja, Kazinczyja. Szerb és cigány nyelven írt, fordított. 

Nagy Attila: Ablakom

Grizzly a falnak dönti a hátát. Szívesen lecsukná a szemét, de nem lehet. A tömeget kell figyelnie, kiszűrni a gyanúsan viselkedő, sunyi alakokat, a rossz helyen tapogató perverzeket. A fények megfestik a túlsminkelt, maszkszerű női arcokat, a hernyókra emlékeztető műpillák legalább már nem maradnak a kezedben, mondta egy hajnalon a barátja a kávé mellett és a gyomrából reszelősen, keményen szakadt ki a nevetés mielőtt elbúcsúztak egymástól. Senki sem hitte volna, hogy egy marék altató megölhet egy akkora testet, hogy ennyire felgyűlt már Róka lelkében a magány és a keserűség. 

Jacques Prévert nem ismeretlen a magyar olvasók számára, de véleményem szerint recepciója kissé egyoldalú. Az alábbiakban Jacques Prévert költői stílusával kapcsolatban szeretnék néhány szempontot javasolni, túllépve a „párizsi népköltő” és a „közkedvelt szerelmes chansonok szerzője” (mai terminológiával: dalszövegíró) címkéken. Francia és amerikai kortársaival összevetve evidensen felmerülnek olyan poétikai eljárásrendek, amelyek ennél jóval komplexebb látás- és kifejezésmódot foglalnak magukban.

Jacques Prévert (1900-1977) az amerikai William Carlos Williams-hez hasonlóan gyakran a hétköznapi élet, a nagyváros profán képeit formálja verssé. Költészetének sajátossága az egyszerűségbe, töredékességbe, jellemző látványok mellérendeléseibe foglalt lírai teljesség. Paroles című kötete (1946) a 20. századi francia költészet jelentős eseménye: a kötet versei olyan szintén szürrealistaként induló költők, mint Paul Éluard és Robert Desnos érett költészetének egyanrangú társai. 

Jacques Prévert: Carnac. Les alignements II.

Tóth Szilárd: Dekadens

Hány napja is –  gondolkodom a mottó, vallomás részről (bár tudom hogy fakultatív), hogy hogy kéne úgy leírnom, hogy kihagyom az [írás] igét, illetve azokat a részeket, ahol arról kéne írni, hogy hogy írok. Vagy mit. Vagy mit nem. Mindig elfog-(ott) egy unkomfortábilis érzés. Nem írok, vérszegény mész-képpel, megfelelő templátumba rakom a szavakat. Ennyi. Ez viszont semmi érdemleges. Részemről. Nem is akarom tovább boncolgatni. (Tóth Szilárd)

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Nagyon vártam Térey János poszthumusz önéletírását (Boldogh-ház. Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai), amelynek befejezetlensége szimbolikusan is kifejezi az én, az élettörténet esetlegességét, a teljesség elérhetetlenségét. Tetszik Krusovszky Dénes verseskötete is, az Áttetsző viszonyok. Emellett kiemelném Cselényi László verseinek Vilcsek Béla általi válogatását, az Akadályok földjét és Halmosi Sándor Napszálkák című kötetét. 

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Sajnos az idei évet egyáltalán nem nevezhetjük olvasóbarátnak, sorban maradtak el a nagy könyves események, bemutatók költöztek online térbe, így igen nehéz áttekinteni a könyvpiacot, számomra leginkább lehetetlen. Nem lenne más támpontom nagyobb merítéshez, mint az olvasott kritikák, de én most maradok azok között a könyvek között, amik eljutottak hozzám, bekuckózhattam velük. Elsőként mindenképp Halmosi Sándor Napszálkák című kötetét emelném ki. Ezek az apokrif-versek magukba szippantottak. Szerzőjük 7 nap alatt írta meg a kötetbe került szövegeket, én pedig képtelen voltam letenni a könyvet, míg az utolsó vers utolsó sorának végére nem értem. Hasonlóképp hatott rám a regények közül Grecsó Krisztián Verája. Nem csak a Grecsótól elvárt esztétikai élményt kaptam meg, ismerős környezetben időutaztam, Verával együtt éltem újra kiskamasz szorongásaimat. Bár a kötet eredetileg 2019 márciusában adta ki a Magvető, az idei évben kapta meg a Libri irodalmi díjat, jelent meg másodkiadásban, így bátorkodtam újra ide citálni Verát.

Ha azt a kérdést tenné fel valaki számomra, ahogy az meg is történt az évértékelő körkérdés alkalmával, hogy a magyar irodalom ez évben megjelent termése milyen hatással volt rám, és milyen reakciókat váltott ki bennem, abban az esetben a válaszomat némileg nehezítené, hogy a rálátásom a jelenlegi magyar irodalmi művek megjelenésére korlátozott. Az elmúlt három év egy angliai kutatómunkával telt számomra, így őszintén szólva pillanatnyilag némileg csak madártávlatból látok rá a legújabb magyar irodalmi művekre. És így a kérdéskört egyúttal ki is terjeszteném magára a világirodalomra, avagy azokra az irodalmi művekre, amelyek a Blackwell’s könyvesbolt kávézójában körbevesznek engem itt Oxfordban nap mint nap. Köztük amelyik talán az egyik legnagyobb hatással volt rám, és talán a leginkább említésre méltó, bár múlt évben jelent meg, és akkor már számos díjat is elnyert, és idén pedig ezt a Pulitzer díjjal is gazdagította, név szerint Colson Whitehead A Nickel-fiúk című (The Nickel boys) regénye, amely már magyarul is megjelent a 21. Század kiadónál. A múltat a jelennel egymásba szövő történetszálak révén egy javítóintézet sötét múltjának a narratívája rajzolódik ki elénk, amely a feketebőrű gyerekek már-már horrorisztikus tortúrájának szörnyűségeibe vezeti be az olvasót, a fizikális és szexuális abúzusok, valamint az élhetetlen életkörülmények közegében.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Csak megalapozatlan választ adhatnék. Sajnos nem látom át kellőképpen az idei könyvtermést, mert a vírushelyzet miatt a 2020-ban megjelent művek gyakorlatilag apokrifek, amennyiben e görög szó eredeti jelentése: elrejtett. Idén elmaradtak a könyvvásárok, az irodalmi fesztiválok, a könyvbemutatók, nem volt költészet napja… A művek egy része a semmibe hullott.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Nemigen tudok mit kezdeni azzal, hogy legfontosabb. Fontos számomra Tompa Andrea Haza című regénye, ami nem is regény, inkább novellafüzér. Bátor tett volt a haza szót könyvcímként használni és kibontani a jelentését.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Bíró Krisztián Eldorádó ostroma című verseskötete elképesztő. Egy huszonnégy éves csikó előjön a következetesen őrzött rejtekéből, és az asztalra csapja a mostani világ legjobb verseit. Elfogult vagyok, ez a pici kötet mostanában mindig velem van. A kiagyalt koncept-költészet helyére betette a mértéktartó, ámde szenvedélyes szürreált. Ez nekem teljesen új, izgalommal olvasom mindig. 

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Bereményi Géza életregénye, a Magyar Copperfield.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Bevallom, nem tudok rá válaszolni. Nem követem a kortársírók műveit, ahogyan én olvasok abban nincsen tudatosság. Ha szépirodalom, akkor többnyire klasszikus. Kevesebbszer lőhetek mellé. Ahogy hallom, Grecsó Krisztián Vera című regénye Libri irodalmi közönségdíjas lett. Ezt érdemes komolyan venni, mert óriási az olvasottsága. Nekem vesszőparipám, hogy csak az a szépirodalmi alkotás teljesíti be küldetését, amelyiket tömegek olvassák. És ezt a regényt én is hamarosan elolvasom.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Ezt nem tudom megítélni. Azonban Halmosi Sándor Kiáltó szó a tiszta irodalomért címen közölt töprengése fontos inspiráció volt számomra az intellektuális tisztesség kritériumával való foglalatosság tekintetében. Az eszmefuttatás végére érve az a konklúzió bukott ki belőlem, hogy a gömbölyű forog itt kockán. Filip Tamás Csukott szemmel című verse pedig lenyűgözött.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Barnás Ferenc Életünk végéig című regényét tartom 2020 legfontosabb irodalmi művének. Életrajz és fikció szürkezónájában íródott, ahol eldönthetetlen, hol végződnek a tények, hol kezdődik a képzelet. Beszélői számot adnak kiszolgáltatottságukról

Az Életünk végéig fordulat Barnás Ferenc pályáján. A szöveg epikus elemekkel megtűzdelt napló stílusában számol be az elbeszélő életéről a 2010-es évek Magyarországán. Az ötvenes elbeszélő Paulich Sebestyén filozófus, az ún. Objektben teremőr. Mindenki Sepinek szólítja.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Számomra egyértelműen Grecsó Krisztián Magamról többet c. verseskötete, melynek témái az én életemet is meghatározzák. Örülök, hogy visszatért a költészethez.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Spiró György: Sajnálatos események – Két tragédia közjátékkal Kádárról.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Áfra János – Szegedi Varga Zsuzsanna: Termékeny félreértés/Producitve missreading.

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Formabontó leszek, mert nem hagyományos értelemben vett szépirodalmi alkotást jelölök meg, hanem egy szépirodalmi igénnyel megírt memoárt. Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című visszaemlékezés-töredéke az, amiről azt gondolom, méltán érdemel megkülönböztetett figyelmet. Igaz, az emlékirat befejezetlen maradt, de a hiányokkal és kérdőjelekkel együtt is fontos része a Térey-életműnek. Mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a múlt is a mienk: a családi emlékek, a kötelékek – és persze a szembesülések, a vívódások, a traumák is. A szerző idén lett volna 50 éves, a könyv ebből az alkalomból jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában.  

Nem hallgathatom el, hogy volt egy másik lebilincselő olvasmányélményem is: Gálfalvi György Világszélen című kötetéről van szó, amely riportok, esszék, naplójegyzetek gyűjteménye, ami egy picit a régi idők emlékei közé navigál vissza.