Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Nem megy, pedig reggel óta igyekszem megfogalmazni, de ahogyan leírnám kicsúszik, pontosabban szétesik, apró atomokra, olyan nagyon összetett ez az egész téma és én belepirulok, ahogyan megpróbálom megfogalmazni, mert bennem van, mélyen, hogy honnan hoztam, nem tudom, ki mondta, ki nézett rám megrovóan, ha szóba öntöttem a bizonytalanságot, félelmet, ejh, hát hogy gondolod, nem illik beszélni ezekről a dolgokról, kínokról, egy nő csendben szenved, azokon a napokon is és én szenvedtem szótlanul, éveken át, nem hatott diéta, gyógyszer, semmi, hümmögtek rám orvosok, jól vagyok, mit hisztizek, de nem voltam jól. Aztán Éva megkérdezte, mi baj és én pironkodva, ha jól emlékszem virágnyelven előadtam a helyzetet. Orvost ajánlott, és én gyomorideggel vártam a napot, az első vizsgálat napját, bízni akartam, ahogyan még sosem, hogy talán itt majd sikerül, lesz megoldás, a napokig tartó fényérzékenységre, hogy fel sem tudok kelni, a karcos, kínzó, szivárgó fájdalomra, ami a nap huszonnégy órájában velem marad,

 

Handó Péter istallációit nem azért értékelem nagyra, mert önmagukban is erőteljes cáfolatai maradi irodalomértéseknek, hanem mert esszencálisan és részeire bontva mutatják meg számunkra, hogy hangból, képből és szövegelemekből hogyan építi fel önmagát a vers, az irodalmi mű. Hogyan születik és létezik az irodalmi szöveg. A tételmondatokra le nem vezethető, önmagáért teremtődő és létező irodalom.

 


Deres Kornélia – Fotó: Kulter.hu. 2019. január 3.

Mohácsi Balázs írta e versről, a Kulter.hu – ban: (2018 legjobb 10 verse közé került ez az opus.) „Azt folytatja, amit a Bábhasadás-kötetében megkezdett. Egyszerre tart befelé és kifelé. Összecsúszik a test mikro-, és a világűr makrokozmosza. Különös trip1, a lírai énnel együtt nem tudjuk eldönteni, a múltban vagy a jövőben járunk.”

Igen. Olykor tényleg besétálunk egy szöveg-történetbe. És jó ott lenni. Üldögélni a szó-bútorok, szó-székek, (szószékek) szó-asztalkák között. S mind: ez a szájban játszódik le, azaz a fantázia szájpadlás-kupolája alatt. És ez egy pillanat. Az egész vers egy meggondolás. Ami eleve készen volt a nyelv kulisszáinak és regisztereinek billentyűzete alatt/felett. A tervek eleve láthatatlanok, de készülnek előállni, mi közben alszunk, utazunk, félünk s örülünk. S az artikulálás néha lefullad, mint a szív radarja s motorja. És ösztönösen kimondunk valamit, amit évtizedek óta a raktárunkban tartottunk. Ezt a percet vártuk.

1 Nyelvbotlás, mellélépés

 

 

Ezt az izgalmasan egyedi hangvételű versét Vasadi Péter (1926–2017) két évvel a végső elszenderülése előtt írta, vagyis nyolcvankilenc évesen. Elképesztő, hogy valaki annyi idős fejjel ilyen magas színvonalon ír – főként ezért, hogy választásom erre a költeményre esett. Bízvást nevezhetjük öregkori remekműnek. Ez nem a megfáradt kései, hanem a lehető legerőteljesebb líra: efféle műveket erejük teljében lévő költők alkotnak (ha életük során egyáltalán összejön nekik, csak egyszer is…), és nem a kilencvenhez közelítő aggastyánok. Normál esetben. Ám aki személyesen ismerte Pétert, tudhatja: ő kivételes személyiség volt, szellemileg mindvégig hallatlanul friss és nyitott. Ez a mű nem egy kopott sátor a biztonságos, évtizedek óta használt alaptáborban, hanem egy merész, szédületes csúcstámadás. Megkockáztatom: József Attila-i magasság.

 


Cseri József: Mr Grey

Akkor jött rá, amikor a táncoló alakok fejei fölött összenéztek. A férfi szeme olyan messziről fekete volt és rendkívül vonzó, ahogyan a rosszfiúk tekintete már csak lenni szokott. Enyhe kaparást érzett a gyomra tájékán, valami olyat, amit már nagyon régóta nem, amiről azt hitte, soha többé nem fogja megtapasztalni. Beleszívott egyet a szívószálba, a hideg víz lágyan bugyborékolt a szájában, közben állta a férfi tekintetét, ami úgy érezte egyre intenzívebb, egyre kutatóbb. A férfi nem mosolygott és ő sem érezte úgy, hogy most ildomos lenne, de enyhén jobbra billentette a fejét. A zene üvöltött körülöttük, az igazgató lelkesen, ám kissé ügyetlenül keverte a számokat a pultban, jól összefért nála egymás után a techno és az ACDC. A zenei káoszban boldogan és ittasan tántorgott az egész cég apraja nagyja, ezerkarú polipként ölelkeztek egymásnak teljesen ismeretlen részlegek, akik máskor csak egymást szapulják az étkezdében. Testek csapódtak a lánynak, de ő kimozdíthatatlanul nézett a fekete, sötét szemekbe. 

 


Fotó: Dr. Lenarsich Imre (1882-1966) nyőgéri esperes-plébános

Hullj rám, tavasz!

 

Hullj rám, tavasz, te záporos,

fényedben fürdess, mámoros,

langyos sugárban záporozz!

 

Tél börtönéből szabadíts,

szellők táncából alakíts

ajkamra könnyű neszt, vadíts!

 

2020 decemberében Farkas Ervin elkezdte „megfesteni” Tóth Olivér Eszméletlenül című József Attila-palimpszesztjének képeit, képi világát. Hogy miért? Miért épp ez a költemény ihlette meg? Nehéz lenne megmondani. Mi lehet közös a költő szöveg- és a festő képi világban? A poétikus és a vizuális univerzumban?  

 

Bertók László Válaszoló című verse a költő 1978-ban megjelent, második önálló kötetében, az Emlékek választásában szerepel. A vers lényegi szervezőeleme az olvasónak címzett találós kérdés. A címében is a dialógusra utaló Válaszoló sorai olyan hasonlatok, amelyek akkor nyerik el (lehetséges) értelmüket, ha rákérdezünk a bennük megjelenő hasonlító mögötti hasonlítottra és a közöttük lévő viszonyra.

 

A Holdkatlan új rovata – Egy versről

 

A Holdkatlan megszületésében és szerkesztői koncepciójában – nem titkoltan – különösen fontos szerepet tölt be a költészet. Elsősorban a kortárs magyar költészet értékeit szeretnénk minél szélesebb közönséghez eljuttatni, támogatva a pályakezdők kísérleteit is. Kritikai rovatunkban is figyelmet fordítunk a kortárs verseskötetekre, de az egyes versek interpretációjára eddig nem volt külön fórumunk. Az irodalomtudományos, szűk szakmai közönségnek szánt elemzések között is ritkák a kortárs versértelmezések, az irodalmi magazinokból pedig szinte teljesen hiányzik ez a műfaj. Rovatunkban olyan interpretációkat, kommentárokat közlünk, amelyek kortárs (élő vagy nemrégiben elhunyt) magyar költők egy-egy versét próbálják közelebb hozni az olvasókhoz.

 

Különös élmény az álom. Az álmodó ember olyan, akár az átutazó, aki mintha átlebegne az álom és az ébrenlét közötti dimenziókon. Irodalmi és tudományos művek sokasága számol be erről az állapotról, Calderóntól Fernando Pessoáig, a középkori misztikusoktól a kínai és japán zen buddhista gondolkodókon át egészen Freudig. Ez a két állapot azonban nem mindig választható szét élesen egymástól. 1767-es Szalonjában, Joseph Vernet képeiről szóló kritikájában Diderot így fogalmazza meg ezt a szavakkal csak nehezen megragadható tapasztalatot: „Ébren vagyok, amikor azt hiszem, hogy álmodom? Álmodom, amikor azt hiszem, hogy ébren vagyok? Ki a megmondhatója, hogy egy napon nem foszlik-e majd szét a fátyol, s nem fogom azt gondolni, hogy álmodtam mindazt, amit tettem, és ténylegesen megtettem mindazt, amit álmodtam?” Az idézetben szereplő, az álom mibenlétére vonatkozó fátyolmetafora korántsem véletlen: a fátyol elrejti, ugyanakkor meg is mutatja a tárgyak körvonalait; sejteti, ám nem fedi fel teljesen őket. Az álom további sajátossága, hogy nem racionálisan, egymás után idézi fel az eseményeket, hanem gyakran összefüggéstelen képeket villant fel véletlenszerűen.

Aligha meglepő, hogy a képzőművészetekben az álom kitüntetett ihletforrás. Tanulmányunkban azt próbáljuk meg feltárni, hogyan változnak át – Diderot Szalon-kritikái nyomán – a Vernet által megfestett tájképek és tengeri látképek álombeli tájakká. A kritikus képzelőereje Hubert Robert romfestményeit is fenséges tájakká alakítja át, amelyek megelőlegezik Caspar David Friedrich sejtelmes, álomszerű tájképeit („Traumlandschaften”).

 

 

Az életrajzot – már nem is tudom, talán, fél évtizeddel vagy még több évvel ezelőtt – én írtam. A férjem és a gyermekem apja volt. Újságfotós, aki élete során művészfotózással és filmezéssel is foglalkozott.  

 

 

 


Kelebi Kiss István: Rimbaud 

 

Jól vagy? – szorítja a füléhez a telefont, szinte égeti a finom porcokat, felmelegszik az apró pontfülbevaló a készülék alatt, keze idegesen rebben meg a teste mellett, inkább zsebre dugja, ott ökölbe szorítja. Jól vagy, kérdezi meg újra, tudom, semmi közöm hozzá, de mégis szeretném tudni, olyan szomorú a tekinteted azon a képen, csak a szád mosolyog, úgy érzem, valami baj van, megint túl sok terhet markoltál fel a közösből, megint túlpörgeted a dolgokat, tudod, erre mondják, hogy égeted mind a két végén a gyertyát, csorog el a viasz, az élet, a jókedv, a szín a szemedből, és most ne gyere azzal, hogy a barna az amúgy is unalmas, mert nem az, persze beszélgethetnénk róla, hogy amikor mérges vagy, akkor olyan ez a barna, mint egy kilencvenszázalékos étcsoki, amit fényesre temperál a düh,

 

 

 Ha a mai ember a tájfestészetre gondol, elősorban egy szépen kidolgozott, emberi alakokat nem tartalmazó békés természeti látvány képe ötlik fel szeme előtt, holott a 18. századi francia tájfestményekre nem ez a leírás volt leginkább a jellemző. A felvilágosodás korabeli tájképeken gyakran látunk emberalakokat, viharos tengert vagy régi építmények romjait. Az ekkor született útleírásokban fellelhető tájábrázolások is eltérnek a modern koriaktól: kevés bennük a tájleírásoknak szentelt sor, hiszen a természeti látványosságok jellemzése nem tartozott a divatos témák közé. Jelen tanulmányunk fő vizsgálódási területei a tájnak mint témának a maitól merőben eltérő megjelenési formái a 18. századi francia festészetben és útleírásokban. Először korabeli forrásszövegek alapján bemutatjuk a tájkép és a tájábrázolás korabeli megítélését és fejlődését, mindezeket a témával foglalkozó modern tanulmányokkal is alátámasztjuk. A kérdéskör kidolgozásához elsősorban André Félibien, Roger de Piles és Denis Diderot elmélkedéseire támaszkodunk. Ezt követően térünk rá a 18. századi francia útleírásokban fellelhető tájábrázolás bemutatására. Megvizsgáljuk, hogy ezekben a művekben milyen szerepet tölt be a táj leírása. Ehhez röviden áttekintjük az útleírás műfaját, szerepét a korszakban, majd példákkal illusztrálva ismertetjük annak megítélését. Végül kitérünk Diderot 1767-es Szalonjában található, Joseph Vernet tájképei kapcsán keletkezett fiktív útleírására: a filozófus tájképekről szóló elmélkedése a jól összegzi a táj mint téma fejlődését mind az útleírásban, mind a festészetben.

 


Németh Kriszta: Box City 1.

A férfiak és nők derékból hajoltak le. A nárciszok és tulipánok feje remegett, miközben kiszakították őket a földből. Tavasz lehetett. Egy fiatal fiú hegyesre faragott bottal téblábolt a szakadt ruhájú emberek között, s ha valaki morgott egyet, már ugrott is oda. Arca eltorzult a gyönyörtől, ahogyan beledöfte a botot az ezüstszürkére száradt földbe. Forgatta, nyomta, kihúzta, döfte újra, nyelvét kidugva, boldogan, míg rá nem szóltak, elég már, elég már, hallod, de a fiút nehéz volt kizökkenteni. Egy idős, fekete arcú férfi állt távolabb az emberektől, lábának támasztva egy zsák, a zsák oldalán katonai jelzések. Cigarettázott.

 

Farkas Istvánt (1962) több évtizede ismerem. Trifun Dimićről (1956–2001) tőle halottam először. Utóbbi a vajdasági roma abc és íráskultúra megteremtője. Kutatta, tanulmányozta kultúrhagyományaikat, írásba foglalta, megjelentette. Az itteni roma kultúra atyja, Kazinczyja. Szerb és cigány nyelven írt, fordított. 

 

 

 

 


Nagy Attila: Ablakom

Grizzly a falnak dönti a hátát. Szívesen lecsukná a szemét, de nem lehet. A tömeget kell figyelnie, kiszűrni a gyanúsan viselkedő, sunyi alakokat, a rossz helyen tapogató perverzeket. A fények megfestik a túlsminkelt, maszkszerű női arcokat, a hernyókra emlékeztető műpillák legalább már nem maradnak a kezedben, mondta egy hajnalon a barátja a kávé mellett és a gyomrából reszelősen, keményen szakadt ki a nevetés mielőtt elbúcsúztak egymástól. Senki sem hitte volna, hogy egy marék altató megölhet egy akkora testet, hogy ennyire felgyűlt már Róka lelkében a magány és a keserűség. 

 

Jacques Prévert nem ismeretlen a magyar olvasók számára, de véleményem szerint recepciója kissé egyoldalú. Az alábbiakban Jacques Prévert költői stílusával kapcsolatban szeretnék néhány szempontot javasolni, túllépve a „párizsi népköltő” és a „közkedvelt szerelmes chansonok szerzője” (mai terminológiával: dalszövegíró) címkéken. Francia és amerikai kortársaival összevetve evidensen felmerülnek olyan poétikai eljárásrendek, amelyek ennél jóval komplexebb látás- és kifejezésmódot foglalnak magukban.

Jacques Prévert (1900-1977) az amerikai William Carlos Williams-hez hasonlóan gyakran a hétköznapi élet, a nagyváros profán képeit formálja verssé. Költészetének sajátossága az egyszerűségbe, töredékességbe, jellemző látványok mellérendeléseibe foglalt lírai teljesség. Paroles című kötete (1946) a 20. századi francia költészet jelentős eseménye: a kötet versei olyan szintén szürrealistaként induló költők, mint Paul Éluard és Robert Desnos érett költészetének egyanrangú társai. 

 

 

Jacques Prévert: Carnac. Les alignements II.

 


Tóth Szilárd: Dekadens

Hány napja is –  gondolkodom a mottó, vallomás részről (bár tudom hogy fakultatív), hogy hogy kéne úgy leírnom, hogy kihagyom az [írás] igét, illetve azokat a részeket, ahol arról kéne írni, hogy hogy írok. Vagy mit. Vagy mit nem. Mindig elfog-(ott) egy unkomfortábilis érzés. Nem írok, vérszegény mész-képpel, megfelelő templátumba rakom a szavakat. Ennyi. Ez viszont semmi érdemleges. Részemről. Nem is akarom tovább boncolgatni. (Tóth Szilárd)

 

 

Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Nagyon vártam Térey János poszthumusz önéletírását (Boldogh-ház. Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai), amelynek befejezetlensége szimbolikusan is kifejezi az én, az élettörténet esetlegességét, a teljesség elérhetetlenségét. Tetszik Krusovszky Dénes verseskötete is, az Áttetsző viszonyok. Emellett kiemelném Cselényi László verseinek Vilcsek Béla általi válogatását, az Akadályok földjét és Halmosi Sándor Napszálkák című kötetét. 

 

– Melyik volt szerinted az idei év legfontosabb magyar szépirodalmi műve?

Sajnos az idei évet egyáltalán nem nevezhetjük olvasóbarátnak, sorban maradtak el a nagy könyves események, bemutatók költöztek online térbe, így igen nehéz áttekinteni a könyvpiacot, számomra leginkább lehetetlen. Nem lenne más támpontom nagyobb merítéshez, mint az olvasott kritikák, de én most maradok azok között a könyvek között, amik eljutottak hozzám, bekuckózhattam velük. Elsőként mindenképp Halmosi Sándor Napszálkák című kötetét emelném ki. Ezek az apokrif-versek magukba szippantottak. Szerzőjük 7 nap alatt írta meg a kötetbe került szövegeket, én pedig képtelen voltam letenni a könyvet, míg az utolsó vers utolsó sorának végére nem értem. Hasonlóképp hatott rám a regények közül Grecsó Krisztián Verája. Nem csak a Grecsótól elvárt esztétikai élményt kaptam meg, ismerős környezetben időutaztam, Verával együtt éltem újra kiskamasz szorongásaimat. Bár a kötet eredetileg 2019 márciusában adta ki a Magvető, az idei évben kapta meg a Libri irodalmi díjat, jelent meg másodkiadásban, így bátorkodtam újra ide citálni Verát.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal