Állandó rovatok

3. villanat

Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog

Nem emlékszem, hogy pontosan miért is mentem a postára, csak arra, hogy nagyon kellett sietnem. Már akkor is erősen múlóban volt az a most már semmibe vesző szokás, hogy az emberek a postát használják közvetítő elemként egymás közt. A levelezést felváltotta a háló. A mobiltelefon viszont ekkor még csak mint telefon funkcionált. Egy köztes világ, amikor még az emberiség próbaidőn van ahhoz, hogy beengedje a legbelsőbb intim terébe is a külvilágot. Talán egy csekket fizettem be. Nincs jelentősége, mert megláthattam volna őt máshol, másmikor. De a Főpostán pillantottam meg Pécsen a Citrom utca végén. Egészen pontosan a bejárat két kapuja közti szélfogóban. A kint és bent közt, a peremen.

2. villanat

Platón ála

Olykor valahogy csak úgy eltűnnek a dolgok. Talán te is tapasztaltad már. Így jár megannyi tárgy, az összes olló, és számtalan fél pár zokni, és a piros papucsom is már régóta keresi az elveszett párját. Nyomuk veszik, mintha a földből rejtett feketelyukak nyílnának, amik végeláthatatlanul elnyelik azokat, kíméletlenül, és remélhetőleg nem véglegesen. Valami hasonló történik most velem is. Korábban már jártam itt, és mégis. Emlékszem, hogy ennek a tízemeletesnek kell lennie.

1. villanat

Szelet enni tilos

A kijelzőn kéken tűnik fel a hatos szám. Ütemes egyhangúsággal nyílik ki a piros ajtó, én pedig belépek. Ketten vannak még rajtam kívül. Nem ismerem őket. Ahogy a többtonnás szerkezet fogaskerekei beindulnak, a kijelző fénye is lassanként végigsiklik a kék oszlopon. Késésben vagyok. 5. Csak érjek már le! 4, 3. Talán még elérem. 2, 1. Nyílj ki ajtó! És a sietség közepette egyszer csak már nem ugyanaz vagyok. Másképp látom a világot. A rohanás valahogy átformálja az embert, és ilyenkor valami át is alakul bennünk. Vagy inkább a világ változik meg körülöttünk. Nem tudom. Egy kékcsíkos kabát rojtos széle. Édeskés almaillat. Egy maradásra ítélt rágógumi a bal és a hátsó fal felső peremén.

Kakaópercnyi villanatok

Ülök a gondolataim között kezemben egy bögre meleg kakaóval, és azon töprengek, hol is kezdhetném. Talán a legcélszerűbb a kakaóval. Egy kakaót meginni egyes statisztikák szerint átlagban 3 percet vesz igénybe, azaz 180 másodpercet. Tehát mire elszámolunk 180-ig, addigra ennek a röpke írásnak véget is kell érnie. De egy kakaóivásnak ugyanakkor pont az a lényege, hogy nem számoljuk az időt. Hogy az idő bennünk van, és nem a karóránk vagy éppen az éttermi büfé zsarnoki mutatói mutatják azt. Az idő nem behatárolható. Amikor belefeledkezünk egy versbe vagy egy szembe, vagy amikor a Balaton vizének fodrai alatt hallgatjuk a csendet, az idő megszűnik létezni.

Ahhoz képest, mennyien próbálnak konkrét definíciókat, szabályokat megfogalmazni az emberi gondolkodásmódra, (keserű) öröm figyelni, egyesek milyen könnyen mellényúlnak. Akkor is, amikor a szeretet kifejezéséről van szó. Kínáld meg például a fogyókúrázót a kedvenc csokijából, és egyből megtapasztalod!

Ha a karácsonyi ajándékozásról van szó, több mondás és klisé próbálja elejét venni a kudarcnak, mint az egyik, amit kiskoromban hallottam rengetegszer: „Azt adjunk másnak, amit mi is szívesen kapnánk.” Én most a leginkább egy szivarra vágyom, de (nyilván ezért is hozom fel példának) nem hiszem, hogy bármely ismerősöm örülne egy zöld papírba csomagolt, aranyszalaggal átkötött bűzrúdnak.

Mintha a világból megszöktek volna a tündérek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kihalófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság.

Nem tudom mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzódik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában mindig az a legmegtévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisztán. A sárdobálás közben mindenki mocskos lesz.

Az éjszaka selyemhidege

A hűvös selyem érintésére ébredtem hajnalban. A takaró lecsúszott a derekamra, a hálóing rideg öleléssel burkolt körbe testem. Hiába akartam közelebb vackolni magam öled melegéhez, ágyam rád eső oldala üres volt. Majd holnap – gondoltam. Holnap majd ágyadba kérezkedem, ahol nem létezik ruhám hidege. Ott nincs ruha sem, csak az ölelésed.

Emberséges tett a gondoskodás és a törekvés, hogy senki ne éhezzen, azaz mindenki egyen, jóllakjon. Az emberséges szándékok azonban eszmékké merevülnek, gigászi alakzatokká nőnek. A címben említett gigász a mitológia szerint az utazókat megcsonkította és kirabolta. Ha az úton hozzá betérők a nem fértek be aprócska ágyába, akkor levágott a tagjaikból. De senki nem menekülhetett a gonosztevőtől, mert volt egy másik ágya is, egy hatalmas. Így, akik a kisebbik ágyba talán még bele is illettek volna, azokat addig nyújtotta, míg kínok között a nagyobbik ágynak megfelelő méretűekké nem váltak.

Barátságot érzünk a társunk iránt, amikor habozás nélkül állíthatjuk, hogy a vele való kapcsolatban szabadok vagyunk, egyenlők és testvéri közelségben érezzük egymást. Testvéri közelség, valamely tartós együttlét során kialakult mély emberismeret jellemzi a barátságot. A testvérek is pontosan tudják, hogy mennyiben azonosak és mennyiben mások, s a másik ilyenfajta tudását is ismerik, elismerik. Hogyan is tarthatnánk életben a világba kivetett önmagunkat, ha nem létezne barátság és testvériség?

Mi a szabadság? A függéstől, a meghatározottságtól való mentesülés.

Minden létezőre hatással van valami, ami meghatározza, befolyásolja, visszahat rá. Az összes meghatározottságtól való szabadulás csupán a nemlét esetén lehetséges, tehát a tiszta szabadság a nemlét. Ha valaminek a nemléte megelőzi a létét, akkor lehetőségnek, ha követi, akkor elmúlásnak nevezzük.

A mai szövegemet Balicza Iván Júdás evangéliuma című írása segítette világra, aminek zárlatát idézem: "Az egyház a középkortól fogva egyvalakire mondta ki, hogy elkárhozott, Júdásra. De van egy egyedülálló, az általánostól eltérő vélemény, amely Vezelay, egy francia kisváros templomában látható, az egyik oszlopfőn. Két, díszítés, mindkettő Júdást ábrázolja. Az elsőn az öngyilkos Júdás, a kötélen függ, a szeme lecsukva, a szája tátva, mintha borzalmas kiáltásba dermedt volna. A második faragvány Jézus, ahogyan Jó Pásztorként ismerjük, de nem bárány van a vállán, hanem a halott Júdás.

Pesti úr: Mit evett Szindbád?
Zöldséges csirkebecsinált, diós tészta, meg a nők szíve

Piacra korán kell menni – ezt még anyámtól tanultam. Ezért a reggeli első kávé és cigaretta után zsebre vágtam a pénztárcámat, a szatyrot meg a hónom alá, és nekiindultam.

Ha az ember bizonytalannak érzi magát, és nem igazán tudja, mit is szeretne főzni, a piac megadja a választ – ezt is anyámtól tanultam. Első utam természetesen a piac, szebbik nevén vásárcsarnok, melletti kocsmába vezetett – ezt viszont nem anyámtól tanultam. Megittam második kávémat, meg egy pohárka gyomorkeserűt, mert ez a likőrféleség étvágyat csinál, márpedig ha az ember bizonytalan a menüt illetően, nem csak a piac, de az étvágy is jó tanácsokat adhat.

Tudom, most mindenkiben felmerül a kérdés: hogyhogy mit evett? Hát végtelenül kifinomult ínyencségeket, természetesen! Például ráklevest. Az ám, csakhogy ez a válasz enyhén szólva elhamarkodott. Ha valaki azt mondja: azt evett, amit Krúdy megetetett vele, már közelebb jár az igazsághoz. De közel járni az igazsághoz, még nem maga az igazság.

Időcsapdába kerültem. Megbénultan ülök, és várok. Mindenre.

A holnapra. Arra, amikor neki jó. Arra, amikor valakinek jó. Arra, hogy mikor van rám szükség. Arra, hogy kisüssön a nap, arra, hogy nyár legyen, majd arra, hogy tél.

Várok.

Közben teszem a dolgom. Dolgozom. A határidőimet betartom. Fejlesztem magam, és egyre tapasztaltabb és bölcsebb vagyok.

A Fantasy, mint műfaj világában gyakori motívum, hogy két ember/lélek/lény összeolvad eggyé, új hőst teremtve. Egy általában remek darmaturgiai eszköz, amivel új szereplőket hozhatunk be a megszokott történetbe, és a kiszámítható cselekmény váratlan fordulatot vehet. Én ilyenkor mégis mindig egy kis csalódást érzek, hiszen hiába él tovább a kedvenc karakterem új formájában, az eredeti, akit megszerettem, megszűnt, nincs többé.

Kedves Nyelv és Tudomány!

Engedjék meg, hadd válaszoljak egy cikkükre:

Először is köszönöm szépen, hogy foglalkoztak a témával, kritikát írtak hozzá, amely érdekes gondolatokat indított bennem. Valóban fenn áll a lehetősége, hogy a tudósításban félreértések, pontatlanságok vannak, sőt, mondhatni biztos vagyok benne, hiszen a cikk nem más, mint egy alapvetően reálos beállítottságú ember benyomásai, egy hosszú előadássorozat pár nyomtatott sorra való leképezése, ami – hogy informatikai fogalommal éljek – veszteséges tömörítés. Azt azonban hadd jegyezzem meg, hogy az előadásokat semmiképp nem éreztem kioktatónak, inkább érdekes felvetések kifejtésének. Tovább, mivel egy előadásnak célja a figyelem fenntartása, úgy gondolom, természetes, hogy voltak bennük költői képek, túlzások, kutatásokat mellőző vélemények.

Több ízben, többféle társaságban volt már részem a virtuális világnak a való világra tett hatásairól szóló beszélgetésben. Triviális példa, hogy kisebb cégek is nagy sikert érhettek el különböző honlapok, internetes szolgáltatások fejlesztésével, hiszen az ilyen jellegű “termeléshez” nincs szükség nagy munkagépekre, nyersanyagra, számos erős, nagy teherbírású dolgozóra; elég pusztán pár jól képzett fejlesztő, akik alkalom adtán még hajlandóak a garázsban is eldolgozgatni. De vannak olyan érdekesebb példák, mint a városi legenda, hogy keleti bérmunkások a különböző on-line játékokon küldetések és más izgalmas tevékenységek helyett az ottani pénzt vagy nyersanyagot gyűjtik, majd a virtuális javakat igazi pénzért eladják. Egy ismerősöm szerint olyan is előfordult már, hogy a játékban elkövetett rablásért (amire maga a játék lehetőséget ad) igazi gyilkosság volt a megtorlás, mivel a virtuális csíny a az ellenfelet valódi pénztől fosztotta meg.

De ideje lenne kicsit magunkba fordulni, nekünk, tanároknak is.

A "nagy könyv" szerint az internetes társkereső legfontosabb három szabálya:
1. Tölts fel magadról egy jó profil-fotót!
2. Légy önmagad!
3. Írj magadról többet, mint egy sor.

---

1. Matematikai értelemben a fotó torzítása a valóságnak, hiszen háromdimenziós tárgyak leképezése egy kétdimenziós síkra, ami súlyos információvesztéssel jár. Ez első körben talán rossz megközelítés, de valami igazság mégis lehet benne, különben nem terjedt volna el az a mondás, hogy "ezen a képen nem te vagy", ami igazából azt jelenti, hogy "hiába, hogy rólad készült ez a kép, teljesen másmilyennek látszol, mint a való életben". A társkeresőkre pedig "csak gyönyörű emberek járnak", olyan értelemben, hogy mindenki a legelőnyösebb fotót rakja ki magáról. De a legelőnyösebb nem feltétlenül valósághű.

Az egyik kedvenc (kamu) idézetem a webről:

Az a baj az interneten terjedő idézetekkel, hogy nem tudod róluk megállapítani, valódiak-e. /Petőfi Sándor/

Ez a rövid, abszurd humor jól mutatja, mennyire kell komolyan vennünk az világhálón olvasható tartalmakat. Bárki foghat egy képet, egy szöveget, az sem gond, ha a kettőnek semmi köze egymáshoz, és máris terjesztheti. Lehet bármilyen profi munka, tűnhet bármilyen hitelesnek, jó, ha észben tartjuk, lehet, hogy egy hozzáértő szakember hamisította két sajtburger között a gyorsbüfében. Az internetes források pontosan annyira megbízhatóak, mint www-világ előtti szociális hálók: a falusi pletykalánc, és a munkahelyi trécselés a kávégép körül.