VideóA Maszol csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatokDebrecen A villamoson még kereste a jegyét, de ahogy a nagytemplom felé közeledett, már teljesen megfeledkezett róla. „Phoebo memoranda satelles.” A nap rendben van, de mit keres ott a hold? Leszállt, ahogy az ajtó kinyílt, és elindult a síneken a motívum irányába. A pályáját festőként kezdő Eugène Fromentin viszonylag gyorsan felfedezi magában az irodalom iránti vonzalmat, ami idővel a festészettől való eltávolodáshoz vezet. Az alkotó e tekintetben ugyanazzal a dilemmával kénytelen szembenézni, mint híres pályatársa és névrokona, Delacroix, aki eredendően maga is írónak készült: a két alkotó bizonyos értelemben kényszermegoldásként tekint a festészetre[1], mely másként ugyan, mint az irodalom, de mégis lehetőséget biztosít számukra az önkifejezésre. E szempontból Fromentin valósággal szembe megy a művészeti ágak megítélésére vonatkozó XIX. században elterjedt felfogással, mely a festészetet s általában a képzőművészetet előszeretettel helyezi az irodalom elé. Bernard Vouilloux Flaubert irodalmi képeiről írott tanulmányában ezt az átrendeződést mindenekelőtt szociológiai okokra vezeti vissza: a kor kezdő irodalmárai számára kimondva-kimondatlanul a sikeres szalonkritika jelentette a belépőt az írók táborába.[2] Nem véletlen, hogy Baudelaire, Gautier, Zola és Huysmans mellett számos olyan szerző nevét említhetnénk a korszakból, aki képzőművészeti alkotások többé-kevésbé hozzáértő elemzésével kezdte pályáját. Csak Gatsby A NAGY GATSBY (The Great Gatsby)/Baz Luhrmann/2013. Szubjektív Filmnapló Ez a film attól érdekes nekem, hogy a létezés botránya olyan groteszk benne, hogy leszakadhatna Long Island fölött az ég. Nem a mű hamis, hanem a karakterek olyan áldozatok, akikkel nem tudok igazán együtt érezni. Egyikkel sem. Gyerekkoromban azért nem nyúltam soha S. Fitzgerald e könyve után, mert azt hittem a Gatsby egy amerikai sport, olyan, mint a Rögby. A film óta tudom, hogy ez valakinek a neve, most éppen Leonardo Di Caprióé. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karán a közelmúltban jött létre a Francia-magyar Kutatóműhely, amely 2017. május 10-én tartotta meg első konferenciáját (http://uni-nke.hu/esemenyek/2017/05/10/franciaorszag-elnokvalasztas-utan-2017-c_-konferencia). A kutatócsoportnak, amelyben magyar és francia kutatók egyaránt részt vesznek, elsődleges célja a mai Franciaország politikai, diplomáciai, gazdasági, katonai és közigazgatási helyzetének tanulmányozása, illetve a megfigyelt francia sajátosságoknak a magyar viszonyokra való integrálhatóságának vizsgálata. Bár ezek a területek első látásra némiképp távolinak tűnhetnek az Acta Romanica rovat fő vizsgálati témájától, ugyanakkor mégis érdemes bemutatni őket, hiszen alapvetően befolyásolják a mai Franciaország helyzetét és a két ország közötti kulturális kapcsolatokat, amelyek a frankofóniával foglalkozó magyar kutatók számára meghatározóak. Kafkával
A március 15. tér egybefüggő padsorának közepének tájékán ültünk mi ketten egymással szemben. Olykor a BKV kikötő szabályszegő lázadói jutottak eszembe, ahogy a táblának szembeszegülve ráléptek a kikötés előtt a stégre. Megfoghatatlan volt a közelében lenni, ahogy általában mindig is. Te mindig ugyanolyanokat írsz! Vágtam a fejéhez. Az író-festő-műkritikus Eugène Fromentin (1820–1876) neve szinte teljesen ismeretlenül cseng a hazai nagyközönség számára, s a szerző Franciaországban sem örvend a tehetségéhez méltó elismerésnek. Elegendő végigtekintenünk a Nouvelle Revue, a La Revue de Paris és a többi francia irodalmi folyóirat Fromentin korától napjainkig megjelent számain, s jól látszik, hogy a századforduló környékén még gyakran emlegetett művész neve a húszas-harmincas évek folyamán egyre ritkábban olvasható, s mindinkább csupán említés szintjén kerül elő a szaklapokban. Míg néhány évvel korábban még komoly elemzéseket szenteltek az alkotónak (többek között olyan jelentős kritikusok, mint Merlant, Souquet vagy Thibaudet), a század elejétől fogva egyre kevesebb figyelmet tanúsítanak munkássága iránt. Hiány
Bene Adrián: Hazafiasságnosztalgia és irónia Michel Houellebecq: Behódolás Magvető, Budapest, 2015, 312 oldal
Hazafi? Patrióta. Hazafias? Patrióta? Hazafias irodalom? Az mi is? Furcsa, régies kifejezések, nem elevenebbek, mint a Hazafias Népfront. Vagy a Kormorán dalszövegének anakronisztikus nosztalgiája az organikus közösség és a rend iránt. Az ellentéte sem kimondottan friss csengésű: hazafiatlan…Nehezen definiálható, még szinonimája sincs. Esetleg, hazaáruló? Aki idegen érdeket képvisel saját állama, népe (hm, ez is…) érdekei helyett. Esetleg éppen nemzeti, hazafias (itt van, megvan!), idegenellenes retorikával, orosz pénzügyi támogatással? Igen, persze, a válasz Marine Le Pen Nemzeti Frontja. „Ma már persze ki hisz a hazafiságban? Igaz, a Nemzeti Front úgy tesz, mintha hinne benne, de van valami nagyon bizonytalan, nagyon kétségbeesett az ő hazaszeretetükben.” – olvashatjuk a Behódolásban. A globalizált világ és a késői kapitalizmus kétségtelenül súlyos válságtüneteket mutat; a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség, a kilátástalanság némi demagógiával könnyen konvertálható politikai tőkévé. François Mauriac (1885-1970) az ismertebb francia szerzők közé tartozik Magyarországon is, amit nem csupán gazdag irodalmi munkássága magyaráz, hanem az a tény is, hogy 1952-ben Nobel-díjjal jutalmazták regényírói tevékenységéért. Robert Brasillach (1909-1945) neve már jóval kevésbé csenghet ismerősen a legtöbb olvasónak, hiszen az újság- és regényíróként Franciaországban ismertté vált irodalmárt a második világháború végén az ellenséggel való kollaborációért kivégezték, munkássága pedig hazáján kívül – a gyakori újrakiadások ellenére – gyakorlatilag ismeretlen maradt. Jelen tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, a fiatalabb pályatárs milyen képet festett újságcikkeiben a már sikeres és elismert Mauriacról. A flegma és a gyáva ütközete a Futó utcában
Nézd azt a majmot! Megáll a járda közepén, és ott cigarettázik! Mintha kimérte volna mérőszalaggal, hogy hol van a mértani közepe; nehogy valaki elférjen mellette bármelyik oldalon. Ennél már csak azt utálom jobban, amikor valaki kijön egy ajtón, és megáll pont előttem. Van, ahol hat méter széles a járda, és akkor is pont előttem áll meg. Mintha valami hülye erőfitogtatás lenne. Még mindig szívja. Majd mély levegőt fogok venni, hogy ne érezzem a füstöt, amíg áttornázom magam mellette; de a ruhám ilyen gyorsan is képes átvenni a szagokat. Úgy tűnik, a végére ért, eldobja. Na szép! Bele az égő csikket a csatornába! Ott van mellette két méterre tőle a hamutartó a kijelölt dohányzóhelyen. Bene Adrián: Szubjektum, erkölcs, társadalomfilozófia Szabó Tibor : Le sujet et sa morale. Essais de philosophie morale et politique Centre Universitaire Francophone, Szeged, 2016, 198 oldal
Szabó Tibor irodalmár és filozófus, sokszínű munkásságának fontos része a az olasz és francia művek tanulmányozása és közvetítése, Dantétól egészen Sartre-ig. A Lukács György-életmű mai értelmezésében betöltött szerepe után nem meglepő, ha új, francia nyelvű könyvében baloldali szellemi gyökereiről olvashatunk. Ezt a „nyugati”, szabad szellemű balosságot az 1968-69-ben Franciaországban töltött ösztöndíjas időszak középpontba állítása jellemzi a legjobban. Ez a francia (majd más országokban is kibontakozó és radikalizálódó) diákmozgalmak időszaka, amelyeknek forradalmi követeléseit nem csak a szabadabb életforma iránti igény, hanem a társadalmi szolidaritás is jellemezte. Ezért szokás az ideológiailag változatos csoportokat összefoglalóan újbaloldalinak nevezni. Könyve függelékében Szabó memoár formában idézi fel, milyen volt ezt az időszakot kelet-európai diákként megélni. A lázadó indulatok hátterében súlyos társadalmi és erkölcsi válság állt – a 21. század nem kevésbé súlyos válságokkal kezdődik (a 2008-ban kirobbant globális gazdasági és pénzügyi válság, a nagy arányú migrációt kísérő idegenellenes politika, a multikulturalizmus és az integráció problémái, a terrorizmus). Ezért is érdemes újragondolni humanista, újbaloldali szellemben mindazt, ami a 60-as években diskurzus tárgya volt az emberrel és a társadalommal, a szabadsággal és a manipulációval, az ideológiákkal és az értékekkel kapcsolatban. Ennek megfelelően a könyv egyik központi hivatkozási pontja Jean-Paul Sartre, aki ezeknek a vitáknak aktív résztvevője volt. 2017. április 6-7-én került sor a Česke Budejovice-ben található Dél-Csehországi Egyetem (Jihočeská univerzita v Českých Budějovicích) Romanisztika Intézetének szervezésében a Simulatio et Disimulatio: a szimulációról és a disszimulációról az irodalomban című nemzetközi tudományos konferenciára. Mivel a rendezvény a Romanisztika Intézet keretei között valósult meg, így az előadások három neolatin nyelven, franciául, olaszul és spanyolul hangzottak el. A nemzetközi jelleget tovább erősítette az tény, hogy az előadók tíz különböző országból (nevezetesen Csehországból, Franciaországból, Kanadából, Lengyelországból, Magyarországról, Olaszországból, Romániából, Spanyolországból, Svájcból és Szlovákiából) érkeztek a rangos tudományos tanácskozásra. Sartre „kései” műveiről az elmúlt évtizedekben nem volt szokás kimondottan erre a pályaszakaszra fókuszáló filozófiai konferenciát rendezni, mint amilyenre Nijmegenben sor került 2017 áprilisában. Némi magyarázatot igényel, hogy mitől is megy eseményszámba egy ilyen rendezvény. Jean-Paul Sartre életművének sokszínűsége olyan nehézség elé állítja az olvasókat, aminek a leküzdéséhez egyformán jártasnak kellene lenni irodalomban, filozófiában, pszichológiában, politikatörténetben és társadalomelméletben. A filozófia többé-kevésbé közérthető egzisztencialista rétegei alatt ráadásul a fenomenológia, az ontológia, a szubjektum- és tudatelméletek adják Sartre gondolkodásának az alapzatát. Ennek az elrettentő összetettségnek köszönhető, hogy annyiféle egy-szempontú Sartre-értelmezés született az elmúlt bő ötven évben. Sajátos marxizmusa pedig ideológiai előítéletek közé szorította az 1950-es évektől kibontakozó „érett” pályaszakasz megítélését. Ez a határokat feszegető, bonyolult, a korábbinál is „eklektikusabb” Sartre olyan zavarbaejtő, idegen „másik” lett a kritika szemében, akit az elméleti irányzatok mentén jobban elhelyezhető korábbi munkásságtól érdemesnek tűnt leválasztani. A Sartre-életmű egységét elutasító szűrő nem egységesen működött: az elhatárolást követhette megsemmisítő kritika (marxista, antimarxista, strukturalista, vagy éppen irodalomtörténeti megközelítésben), esetleg értetlen vagy negligáló csend. Felolvasod azt, amit szeretek? Szubjektív Filmnapló PATERSON/amerikai film/Jim Jarmusch /2016.
Ha a buszsofőr egyik kedvenc költője Emily Dickinson, az nekem olyan izgalmas, mint az elromlott hibernálóágy a csillagközi űrhajón, vagy korán reggel vérfarkassal találkozni. Ringlispílre ültet és mámorossá tesz. A művészet a megismerés egyik formája, de most a rendezőről, JimJarmusch-ról is sokat megtudtam, pedig nem készültem fel belőle. Olyan, mintha egyszerre ihlette volna meg Fellini, a Kis herceg, a dekonstrukció és valamelyik keleti filozófia időfogalma és cselekvésetikája. Nem baj, ennyi idősen már sokat tudhat egy filmrendező is. Egy találkozás a Könyvfesztiválon
A Holdkatlan új állandó rovata – Acta Romanica
A Holdkatlan vállaltan hibrid szerkesztői koncepciót képvisel: a hagyományos szépirodalmi folyóiratok struktúrája jól megfér az informatív online magazin-jelleggel, éppúgy, mint a professzionális kritikai írásokkal. Ezek között helyet kapnak a tudományos, „akadémiai” sztenderdek szerint készült irodalomtörténeti és elméleti szövegek is. Ennek hátterében az a – manapság korántsem evidens – belátás áll, hogy az irodalomtudomány különböző területeivel hivatásszerűen foglakozóknak nem csak a szűk szakmai közösségüket kell megszólítaniuk. Az irodalomtörténeti, komparatisztikai, poétikai-elméleti kérdések közérthető megfogalmazása a Holdkatlan mint szépirodalmi és művészeti – tehát nem kimondottan kritikai vagy tudományos – folyóirat közönségének érdeklődésére is számot tarthat. Forgatás a Lónyay utcában
Szinte minden nap elmegyek a Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium előtt, és egy alkalommal arra lettem figyelmes, hogy valami építkezésszerűség folyik. Találgattuk a munkatársakkal, hogy mi lehet, talán felújítás, esetleg díszlet valami forgatáshoz; errefelé az sem ritka. (Egyszer például egy kollégánk bejött az irodába, és viccből felkiáltott, hogy náci katonák vannak a Bakáts téri templom bejáratánál.) Húsvét után
Ütemesen rugdosni kezdtem a jobb lábfejemmel a konyhaasztal lábát. Mint a másodpercmutató. Az asztal közepén piros tojások. Egyél csak nyugodtan, bogaram, ne kéresd magadat! De nem ettem. Ebben a valamiben próbáltam felfedezni valami szénfeketét. Zadarban
Szenvedések birodalma Szubjektív Filmnapló KESERŰ MÉZ (Bitter Moon) angol-francia filmdráma / Roman Polanski / 1992. Egy amerikai Párizsban. Van egy csomó film, amelyet az ezerkilencszáz húszas évek Párizsa ihletett, amikor amerikai írók, költők és zenészek elárasztották önmagukkal a várost, és ebből az invázióból később műalkotások születtek. Egy Gabriel Garcia Márquez nevű kolumbiai tudósítót is vonzott a hely szelleme, és amikor jóval később Párizsba ment, eldugott szállodai szobájában majdnem éhen halt. Micsoda kulturális aura. Filmes toposz az aspiráns író, akinek vagy sikerül a nagy dobás, vagy nem. Ha nem sikerül, azt megszívja egy-két szereplő, leginkább egy nő. Ez a Párizs képzet amolyan vízválasztó, a főhős valamilyen viszonyba kerül ezzel a kulturális entitással, történik vele ez- az, és rögtön tisztábban látja helyzetét, aminek majd egy nő látja kárát. Azonnal szakít vagy kiszeret a nőből. Így jár Woody Allen filmjében Owen Wilson menyasszonya, Márquez szeretője, és a Keserű méz Mimije. 
|