Keresés a honlapon:

Bene Adrián: Konferencia a „másik” Jean-Paul Sartre filozófiájáról – Freedom through materiality. Ontological shifts in later Sartre?, Nijmegen, 2017. április 11-12.

Sartre „kései” műveiről az elmúlt évtizedekben nem volt szokás kimondottan erre a pályaszakaszra fókuszáló filozófiai konferenciát rendezni, mint amilyenre Nijmegenben sor került 2017 áprilisában. Némi magyarázatot igényel, hogy mitől is megy eseményszámba egy ilyen rendezvény. Jean-Paul Sartre életművének sokszínűsége olyan nehézség elé állítja az olvasókat, aminek a leküzdéséhez egyformán jártasnak kellene lenni irodalomban, filozófiában, pszichológiában, politikatörténetben és társadalomelméletben. A filozófia többé-kevésbé közérthető egzisztencialista rétegei alatt ráadásul a fenomenológia, az ontológia, a szubjektum- és tudatelméletek adják Sartre gondolkodásának az alapzatát. Ennek az elrettentő összetettségnek köszönhető, hogy annyiféle egy-szempontú Sartre-értelmezés született az elmúlt bő ötven évben. Sajátos marxizmusa pedig ideológiai előítéletek közé szorította az 1950-es évektől kibontakozó „érett” pályaszakasz megítélését. Ez a határokat feszegető, bonyolult, a korábbinál is „eklektikusabb” Sartre olyan zavarbaejtő, idegen „másik” lett a kritika szemében, akit az elméleti irányzatok mentén jobban elhelyezhető korábbi munkásságtól érdemesnek tűnt leválasztani. A Sartre-életmű egységét elutasító szűrő nem egységesen működött: az elhatárolást követhette megsemmisítő kritika (marxista, antimarxista, strukturalista, vagy éppen irodalomtörténeti megközelítésben), esetleg értetlen vagy negligáló csend.

Az ugyancsak vitatott A lét és a semmi (1943) jelentőségének konszenzusos elismeréséhez is több, mint fél évszázad kellett. Miután sikerült végre „komolyan venni” ezt a fenomenológiai ontológiát, egyúttal a populáris egzisztencializmus pápájaként és szépíróként ismertté vált szerzőt mint „hivatásos” filozófust, adódott a probléma: mit kezdjünk sajátos íróéletrajzaival és társadalomelméletével. A Baudelaire-ről (Baudelaire, 1947), Mallarméról (Mallarmé. La lucidité et sa face d’ombre, 1986), Genet-ről (Saint Genet, comédien et martyr, 1952), majd pedig óriási terjedelemben Flaubert-ről (L’Idiot de la famille. Gustave Flaubert de 1821 à 1857, 1971-72) értekező Sartre az – egyébként iskolateremtő – egzisztencialista kritikától fokozatosan jutott el az írói egyéniség kialakulására, társadalom és szubjektum sokrétű viszonyára koncentráló módszeréhez. A marxista alapú „egzisztencialista pszichoanalízis” a „nyugati” marxizmus(ok), a strukturalizmus, a kulturális antropológia, a lacani pszichoanalízis és a fejlődéslélektan belátásai alapján próbálja megragadni, vagy inkább megalkotni az írók szövegeiből és életrajzi dokumentumokból összeállítható szerzői „egyéniséget”. Ezekben a (re)konstrukciókban középponti szerepet töltenek be a családi viszonyok, a gyermekkori traumák, a szexualitás és a (társadalmi) nemi identitás. Figyelemre méltó, hogy Sartre portréiban Baudelaire nőgyűlölölete, Genet homoszexualitása, Flaubert feltételezett biszexualitása, transzneműségre utaló megnyilvánulásai a mai gender studies és az LMBT(Q) tanulmányok témáit és módszereit előlegezik.

Sartre emellett megírta A dialektikus ész kritikája (1960) címmel az elméletileg legalább ennyire színes társadalomelméletét, egy fenomenológiai társadalomontológiában egyesítve a Max Weber-i szociológiát, a dialektikát és a materializmust. Olyan kérdéseket elemez, amelyek a szociológia és a szociálpszichológia számára ma is érdekesek: a csoporttudat kialakulását, az ágenciát, a csoportdinamikát, a szerepeket.

Minden sokszínűsége mellett Sartre a legtöbb kérdésben nem távolodott el saját fenomenológiájától, inkább azt mondhatjuk, hogy Az Ego transzecendenciájától (1937) kezdve kialakított tudatelméletét és az egyén és az interszubjektivitás vonatkozásában megalkotott ontológiáját kiterjesztette a család, illetve a csoport és a társadalom vizsgálatára. Egységes életműről van tehát szó, amelynek keretében szerves gondolkodói fejlődés figyelhető meg, időnkénti önkritikákkal, korrekciókkal. Az íróéletrajzok, különösen a Flaubert-könyv (1971-72) pedig irodalomtörténetnek ugyan sokak szerint túlzottan az alkotó képzelet terméke, viszont a tudat, az élmény, az identitás kérdései a filozófiai munkásság részévé teszik.

Ennek közös kiindulópontként való elfogadása olyan esemény, amely az elmúlt évtizedek filozófiai diskurzusán belül különlegessé teszi a Radboud Egyetemen megrendezett konferenciát. Az nijmegeni egyetem kortárs európai filozófiával foglalkozó központja kétnapos konferenciát szentelt a témának. Az Annabelle Dufourcq és Simon Gusman által szervezett összejövetelen a szervezők mellett elsősorban Oxfordból, Párizsból és a Liège-i Egyetemről érkeztek az előadók.

A nyitó előadásban Christina Howells (University of Oxford) az ember és az anyag lételméleti összefüggésein keresztül mutatta be A lét és a semmi filozófiai koncepciójának továbbélését a Flaubert-monográfiában. A szintén Oxfordból érkezett Katherine Morris a belülről megélt test, a hús szerepét mutatta be Sartre műveiben, a fenomenológiai értekezésektől az íróéletrajzokig, középpontba állítva a testi létezés összefüggését a sartre-i undorral, amelyben létünk esetlegességének érzése fejeződik ki. Ezután Bene Adrián elemezte az élmény, az anyagiság és a szubjektivitás fogalmainak szerepét A dialektikus ész kritikájában és A család idiótájában. Majd Jonathan Webber (University of Cardiff), a brit Sartre Society elnöke mutatta be a szabadság és a körülmények tehetetlenségi ereje közötti viszony megítélésének változását Sartre gondolkodásában, középpontba állítva a terv „leülepedésének” (szedimentáció) a Genet-könyvben részben Simone de Beauvoir-tól átvett, Edmund Husserlnél és Maurice Merleau-Pontynál is fontos gondolatát. Marieke Muller (Paris Nanterre) passzivitás és szabadság filozófiai megfogalmazását járta körül a Flaubert-monográfiában. Ehhez kapcsolódott a konferencia első napját lezáró előadás is, amelyben Annabelle Dufourcq (Radboud University) a hús passzív aktivitásának fenomenológiai koncepcióját mutatta be A család idiótájában.

A második napon a francia, illetve vallon Sartre-kutatók voltak túlsúlyban. Grégory Cormann antropológiai szempontból vizsgálta Sartre íróéletrajzaiban az egzisztencialista pszichoanalízist, rámutatva a strukturalista Claude Lévi-Strauss hatására. A strukturalizmusra adandó válasz igénye meghatározza az 1960-as években született etikai vonatkozású Sartre-szövegeket: a 2015-ben publikált előadást (Les racines de l’éthique), amelyet 1964-ben a római Gramsci Intézetben tartott, és a Cornell Egyetemen tervezett 1965-ös előadásnak a kiadatlan kéziratát. Ezt követően Jean Bourgault (Cormann szerkesztőtársa az említett kéziratok gondozásában és kiadásában) beszélt Sartre tapasztalás-koncepciójáról. Simon Gusman (Radboud University) a kaland sartre-i fogalmát elemezte Az Undor és a Kierkegaardról szóló előadás, Az egyedi egyetemes alapján. Florence Caeymax (University of Liège) a szubjektivitás és az identitás alakulását elemezte a Genet-könyv narratívája alapján, amelyben Genet a kirekesztettségéből fakadó daccal formálja meg személyiségét mint egyfajta rárótt szerepet. A konferencia utolsó előadója Fabio Recchia volt, aki a késői művek szubjektumfelfogását az 1930-as években írt pszichológiai, tudatelméleti írások felől értelmezi készülő doktori disszertációjában, különös tekintettel a szubjektivitás, az identitás és az önmagaság (ipszeitás) összefüggéseire.

A különböző szemléletmódok és hangsúlyok ellenére világos volt, hogy minden résztvevő filozófiai jelentőséget tulajdonít a Genet és Flaubert sartre-i egzisztencialista pszichoanalízisének, mint amelyekben A lét és a semmi és az azt megelőző tanulmányok alapgondolatai fejlődnek tovább. Ennek megfelelően a fenomenológiai megközelítés tűnik a leginkább adekvátnak, ami a korábbi recepciójukban kevésbé volt jellemző. Valószínűleg A dialektikus ész kritikája is – ami itt kevesebb figyelmet kapott – ez alapján válik újragondolhatóvá a mai értelmezés számára.

Nem mellesleg, a fentiekben emlegetett, egyre szélesebb körben újraolvasott Sartre-szövegek magyar fordításban – néhány szemelvényt leszámítva – a mai napig sem hozzáférhetők. Pedig Sartre interpretációi mára megkerülhetetlenül részei Baudelaire, Mallarmé, Genet és Flaubert irodalmi képének is, nem csupán filozófusok, Sartre-kutatók számára érdekesek. 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-04-28 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.