Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Mint Krisztus a jégverésben

 

 

 

 

Mint Krisztus a jégverésben

 

Csak állt, mozdulatlanul. A buszról lepattanó emberek kikerülték, egyik-másik a vállának csapódott, remegő hangon motyogtak elnézést. Nem zavarta. Sem a motyogás, sem az ütközés, még a busz sem, amiből vastagon, feketén, komótosan ömlött elő a füst. Ő az égre figyelt. A fekete, lelógó hasú felhőkre, amikből jéghideg, gömbölyű jégdarabok záporoztak. Az autók hangosan vijjogva, mint kezdő, karmester nélküli zenekar, fülsiketítő káoszt énekeltek, sikoltást is hallott és káromkodást, a villamos csilingelt, emberek rohantak át a szinte sistergő síneken, menedéket keresve. Széttárta a karját. A jég keményen érkezett a bőrére, mintha ütnék, megint, de már megszokta és ez most más, ha be is kékül, ez most tényleg más, elmondhatja majd doktor garbónak, a pszichológusnak, vagy talán pszichiáter, ezt soha nem tudja pontosan, pedig már megbeszélték. Kedd volt és a doki aznap piros garbót viselt. Vajon minden nap másmilyen színt visel, milyen jó lenne tudni, de ő csak kedden és csütörtökön látja, piros és csontszín napok ezek, mindig piros és mindig csontszín feszül rajta, hozzá karcsúsított, sötétkék zakó, farmer és hegyes orrú cipő. Mennyit könyörgött ezért régen Cs-nek, mikor még együtt éltek. Csodás ívben repült ki az az ajándékba adott, fényes, sötétkék bőrcipő a nyolcadikról, mert meg akarsz változtatni, a félcipő hegyes orra úgy vágta a levegőt, mint a Titanic a habokat. Rossz példa. Elsüllyedt az a hajó, azt hitték nagy és elpusztíthatatlan, a cipőt pár nap múlva az egyik környékbeli, ismerős hajléktalan zsákjára kötve látta. Biztosan jó pénzt kapott érte valahol.

A kopogás enyhül körülötte. Az egyik jégdarab felsérthette az arcát, lüktet, a járomcsont alatt, egy nő áll mellette, zsebkendővel, némán magyaráz. Leveszi a fülhallgatót, köszön, de a nő meg sem hallja, maga vérzik, mondja, szorítja az arcára a zsebkendőt, remeg a keze, a másikkal egy viharvert esernyőt tart kettőjük fölé, az esernyő is remeg, próbál elszabadulni, repülni, a körülöttük őrjöngő széllel, ha vannak álmai egy esernyőnek, talán ez lehet, de az asszony keményen tartja a fából faragott nyelet, régi darab lehet, családi ereklye, fényesre kopott a markolat, benne monogram, több is, egymás alá vésve, a legfelső szinte már alig látszik. Mély hangja van az ismeretlen nőnek, őt szidja, te bolond, hát hogy lehet így itt állni jégesőben, mint Krisztus a kereszten, széttárt karokkal, mekkora pozőr dolog már ez, tán meg akarsz halni, és akkor ő nem bírja tovább, ezt a szelíd, szeretettel teli dorgálást, mintha az anyja állna ott, az egyetlen, aki értette, akivel mindent megbeszélhetett, míg át nem kelt, over the rainbow, nem, nem lehet bírni szívvel ezt a hirtelen kigyúlt, pislákoló fényt és a kérdésre, hogy hívják csak annyit mond, könnyezve, Krisztián és akkor doktor garbóra gondol, hogy ezt nem fogja neki elhinni mikor végre odaér a rendelőbe, se a füsttől bűzlő buszt, se a testén kopogó tojásnyi jeget, ami végül felhasította a bőrét, nem hiszi majd el ezt az asszonyt sem, a kék szemével, remegő kezével, a mentolos zsebkendővel, amit még mindig az arcára szorít, de majd elmeséli, újra és újra, lesz rá kilencven perc, vagy még jobb, és akkor az asszonyra mosolyog, azt kérve, készítsenek egy közös szelfit.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-08-08 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.