Állandó rovatok

Vilmos Noémi vagyok, először tudós-könyvtáros akartam lenni - bármit is jelentsen ez -, aztán néha író, költő, főcserkész, magyartanár, színész, zenész, rendező, dramaturg,  szakács, politikai aktivista, ingatlanközvetítő, drámatanár, programozó.  Jelenlegi foglalkozásom, hogy levegőt vegyek, hátha kicsit ésszerűsíteni tudom a fenti listát.

Vilmos Noémi: Solo (2015)

Hallottam egy dalt, azóta azt hallgatom óraszám
Most is, e szent pillanatban a fülemben szól a szám,
s nem fáj fejem tőle még, és tudom, hogy nem elegáns,
de be kell vallanom, hogy ez most tökre irreleváns.
Mért is bánom ezt, ha egyszer szólásszabadság van, vagy mi
mért kéne a céltalan kis szavaim a számon hagyni?
Jogomban áll, díszíthetné szövegem sok tarka lom,
de ha megtehetem, inkább díszítse a tartalom
(hogy ha már e versem/ny révén nyílik is rá alkalom)
Mit is mondjak hát, ha egyszer tényleg mindent mondhatok?
Használjam ki, míg lehet, még ha rá nem is volna ok?
Nem beszélni akarok csak: valamit mondani is
Pláne, ha a hozzá való jogom ilyen labilis.
Törvényhozó pajtik, kicsit durva, amit toltok
Szám is legyen bezárva, mint vasárnap a boltok.

Új mértékegység születik

Egy iskolát és történetét többféle adattal lehet jellemezni, ezek egyfajta iskolai „mértékegységek”.

Először is adódik mérőszámként a létszám: a Müsziben (Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum) most, ezen rovat elindulásakor 329-en vagyunk. Régi mértékegység továbbá az iskolafennállás éveinek száma, de jó lesz ide a tonnaszámra (f)elhasznált famentes lap, agyag, sárgaréz, textil, olaj-és vízfesték, az egész iskolát betöltő befújások, gyakorlások, fellépések, piruettek, monológ-mormolások száma. 

Fotó: Marton-Ady Edina

Egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Általában csacsogva sétálunk el a gyerekekkel március 15-én a kávézóba, átlag háromszor vesznek össze a három buszmegállónyi távolságon, minden megállóra egy összefeszülés. Míg én iszom a chait, ők enni szoktak, mindenkinek megvan a kedvence, répatorta, csokis muffin, almás pite, de ilyenkor, ha betegállományban nyomom, nincs séta. Pláne ebben a fejlecsavaró orkánban.

Regős Mátyás Fotó: Székelyhidi Zsolt

"Az iskolai irodalomoktatás, a hivatalos irodalomtudomány szobrokat gyárt: megannyi idealizált, teátrális testtartású alakot. „Hallani szörnyű lélegzetét.” Nemzedékek óta úgy ülünk tizennyolc éves korunkig a padban, hogy irodalom tankönyveink tele vannak magas talapzaton álló, kőbe faragott költőkkel és írókkal. Őket oda „kirakták, most legyél kemény.” Ha valamelyiknek letörik a kézfeje, vagy egy ostrom során fejlövést kap, a hiányzó részt precízen pótoljuk: „a kőmagyar felújítható”. A kánon pedig egy szoborcsoport, amelynek egy-egy tagját néha lemetszik, és hátracipelik a poros raktárba („a szoborjegyzékben nincs róla adat”), hogy valaki mást állítsanak a helyére."

Kép forrása: aludniszeretnek.hu

Székelyhidi Zsolt (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

„Meg kéne írnom, / hogy…” kezdi mondandóját, és ezt huszonöt szóval lejjebb megismétli. Húsz fegyelmezett sorba foglalt tömör vallomást kapunk egy majdani vallomásról – amely valójában már nem majdani, hanem jelenlegi, s nem vágyott, hanem valós, hiszen éppen most öltött testet: megvalósult. A címben jelzett visszalépés önmaga felé (is) történik, ezáltal legalább annyira előrelépés is: lehetőség saját magának, hogy valami újba kezdjen, és felhívás az olvasók felé, hogy „kezdjetek új életet”.

Kép forrása: mteweb.hu

Ugrik az őz, nyomába lép a gida, eldől alattam a bicikli. a vér porral keveredik, nézem őket, ahogyan áthaladnak. nem ijednek meg a csattanástól, csak mennek, előre, át a csapáson, a rétre, ahol füvet remélnek. Traktorok járnak erre, batár keréknyomok az agyagos sárban. Lassan szárad ki a tömörített anyag, a legfelső rétegre hulló esőtől ellágyuló földből amforát is készíthetnék. Várom, hogy eltűnjenek az őzek. minden állattól félek. Felemelem a biciklit, tolni kell. Elferdült a kormány. A vér lefolyik lábszáramon, nyomaim után talán rókák jönnek majd éjjel. Háromujjú patás, nem lépek a nyomába, hátha őzzé változom. 

Iancu Laura Fotó: Székelyhidi Zsolt

„Ellentétes irányokból küldi / szemérmes felhőit az ég”, olvassuk a mű harmadik-negyedik sorában. Napjainkban az emberiség is ellentétes irányokat produkál a Föld felé: a túlnyomó többség azzal van elfoglalva, hogy felhabzsolja a bolygó utolsó fellelhető morzsáit, kiszipolyozza utolsó tartalékait – egy aggódó kisebbség pedig menteni igyekszik a menthetőt, a fenntarthatóságért küzd, mi több, a már visszafordíthatatlan folyamat visszafordításáért, olykor végletes megszállottsággal. Mindkét irányzat az anyagi lét felől közelít, az anyagi világra összpontosít, anyagi természetű megoldásokat keres.

A mai, modern ízlésfogalom kialakulásához összetett történelmi, társadalmi, irodalmi, filozófiai és esztétikai folyamatok együtt hatása vezetett, melynek összefoglalása egy tanulmány keretében lehetetlen vállalkozás. Jelen írásunkban csupán a folyamat egy szeletének bemutatását kíséreljük meg. Elsősorban a kérdés franciaországi vonatkozásain keresztül azt kívánjuk vizsgálni, hogy a 17. és a 18. században egyre nagyobb teret kapó és az észlelés során egyre elismertebb szerephez jutó, a rációval szemben alsóbbrendűnek tekintett érzékelés hogyan van hatással az ízlés fogalmának alakulására. 

Fotó: Debby Hudson

Pilinszky Parafrázis című verse többféle értelmezést felkínál, maga a cím is figyelemfelkeltő; mi az a történet, amit a költő saját szavaival fog elmondani és értelmezni.

B. Tóth Klári: Fény felé

Talán mert este a lányokkal Franciaországról beszélgettünk, egyszer elmegyünk majd oda, persze ők Párizst szeretnék, én meg a vidéket, hasonló, rejtett tájakat, ahol erdők nyúlnak fölénk és fű zizeg alattunk. Talán minden mindennel összefügg, álmomban hasonló tájon baktattunk, pont ilyen szürkéskék, esőt ígérő ég alatt, éhesek voltak és előre szaladtak, néztem őket, ahogyan veszekednek, mint mindig, a hangjuk már nem ért el hozzám, csak a testük árulta el, hogy megint civakodnak valamin. 

 
Karácsonyi Zsolt

Az 1977-ben Aradon született, József Attila-díjas Karácsonyi Zsolt itt olvasható verse sem didaktikusan, hanem közvetetten kapcsolódik a trianoni gondolatkörhöz. Ez a mű a Kolozsvárott élő költő (a Helikon kéthetilap főszerkesztője) 2020-ban kiadott hetedik kötetének címadó költeménye. Ha egyetlen szókapcsolattal kell összefoglalnom a tartalmát, úgy fogalmazok: kisebbségi létélmény. 

 
(Rajz: Marton-Ady Edina)

Az égre nézek, mögöttem áll a ház, a gyerekkori faluban vagyok, de közben Budapesten is és ez kicsit sem furcsa. A fa szinte karcolja a tiszta, tompakék eget, olyan magas, hogy teljesen hátra kell döntenem a fejemet, hogy lássam a tetejét. Nem veszem észre, hogy dől, csak az utolsó pillanatban, mikor a tetején lévő rész leválik és zuhanni kezd, át a falu házainak teteje felett. A hatalmas puffanás hangja betölti a fülemet, egy gyerek öleli a combomat, fekete, hullámos fürtös, őzbarna szemű kisfiú, a nagyapja most indult el a testvérével, rétest hoznak a vendégeknek. Megfogom a kezét, sétálunk ki a kapun, át az utcán, rengeteg gyerek, mind egy irányba szalad, ki lehet, valakire ráesett a fa...ki lehet. Egy vöröstéglás hosszú ház mellett állunk meg, könnyes arcú kislány jön szemből, karjai megnyúlt mozdulatlanságban lógnak, rám néz, a Tomi papa az.

Halmosi Sándor Fotó: Székelyhidi Zsolt

"E miniatűrről a zen buddhista irodalom jutott eszembe, és erős a gyanúm, hogy egy koannal van dolgunk. Halmosi írásművészetétől és gondolatvilágától az ilyesmi aligha áll messze: aki elalvás előtt vietnámi verseket fordít magyarra – márpedig költőnk 2023 januárjában pontosan ezt tette, személyesen tőle tudom –, az biztosan tud egyet s mást a zen költészetről. (Ha bántóan tévednék, a szerző majd az orromra koppint.)"

Fotó: Portfolio/Nagy Gábor

Caplattunk haza. Ment le a nap. Az égen csupa rózsaszín és lila. A városligeti piros, fehér csíkos hőlégballon felfelé emelkedett, benne apró csíkemberek, a régi csikókat őrző körhintát rejtő üvegfalak mögött alig fény és hirtelen ott szólt a walzer, felettünk, hangosan. Táncolni kezdtünk. Az emberek néztek, szemükben mosolygós csodálkozással, felfelé görbülő ajkak, 

Seriously Low Carb

A Maillard-reakció miatt olyan bensőséges a hangulata az angol gyermekirodalomnak, a hő hatására a kenyérben a cukorból karamell keletkezik, ettől kapja a pirítós a jól ismert barna színét.

"Ez a Hajléktalan eső című alkotás arról is tanúskodik, hogy a költők leghatékonyabb fegyvere a versírás. A Weöres-hagyaték gondozója, K. doktornő magánúton sajtóperrel fenyegette Szepesi Attilát, amire ő a líra nyilvánosságával reagált: versbe írta K. doktornőt. Ennél okosabbat egy poéta aligha tehet. „Nem fél, hogy megírom?”, kérdezte Faludy György az őt pofozó ávós vallatótiszttől; és amikor kiszabadult a fogságból, tényleg megírta. Szepesi itt ugyanehhez a fegyverhez nyúlt: megírta K. Alice doktornőt."

Kép forrása: life.hu / THINKSTOCK

Ezt az ünnepet szerette a legjobban. Olyan volt, minden egyes évben, mint amikor gyerekkorában elindult a nagyszüleihez.Emlékezett a vonatállomásra, ahol vacogva várták a reggel 6:00 órás vonatot. A városban akkor még mindenki aludt, csak a kutyák ugattak és varjak repkedtek a hóval borított házakfelett. Gyerek volt még. Úgy gondolta, a karácsony valódi titkot rejt. Hogy minden egyes nap minden perce alkalmas acsodákra. Várta hát. Még elhitte, hogy az ajándékokat valóban valami varázslatos, kézzel érinthetetlen ember hozza, legyen az Isten halott fia, a Mikulás vagy a Télapó. Szerette nézni ahogy befut a vonat. Szerette a fémek egymásnak feszülő hangját. A fékezés csikorgását, ami megborzongatja a várakozók gerincét. Szeretett fellépni a kupék magas lépcsőjére. Persze magától soha nem sikerült. Az apja nyúlt nevetve a hóna alá és tette fel a legalsó lépcsőfokra. 

Adam Zagajewski Fotó: Jakub Włodek

"Jó, vagyis őszinte politikai verset írni nemcsak egzisztenciális szempontból merész vállalkozás (a hatalom ritkán kedveli az őszinte véleményt), hanem művészi szempontból is. Hiszen egy politikai vers éppen a líra lényeges tulajdonságával konfrontálódik: az időtlenséggel. A politika a folyamatosan változó napi körülményektől függ – a költészet szabad, és az öröklét bűvöletében él. A közéleti verset létrehozó költő feladata ezt a két, egymással ellentétes szempontot összehangolni. Szabályként kijelenthető: a jó politikai versek azért jók, mert akkor is érvényesek és időszerűek, ha a megírásukat kiváltó aktualitás már réges-rég kiment alóluk. A jó politikai vers múlhatatlanul beszél egy mulandó közéleti helyzetről."  

Kép: Pesce Huang

- A velővel töltött tengeri alga csak forrón jó, nem?

- Dehogynem! Ahogy kikapod a wokból, egy kis polipszószt rá, egy kis gulyáskrémet és azonnal tálalni! Megunhatatlan étel!