Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Regős Mátyás Kőmagyar című verséről

 

 

 

 

Regős Mátyás

Kőmagyar

 

A kőmagyar kinn áll a sárban.

A kőmagyar esőben ázik.

Mióta mindig február van,

erősen fáradtnak látszik.

 

Nem gondozta soha senki sem,

kirakták, most legyél kemény.

Kőhajának árok-tincseiben

elbabrál a késő téli fény.

 

Mellkasát fagy feszíti szét,

homlokán bicskazsír ragyog.

Hallani szörnyű lélegzetét.

Bennszakadnak az indulatok.

 

Elfelejtették, rosszul megy sora,

a szoborjegyzékben nincs róla adat.

Nagy arcán sötétzöld moha.

A mozdulatlanság akarat.

 

A kőmagyar kinn áll a sárban.

A fölirat kopott, de mintha:

Nincs meg a kincs, mire vágytam.

Benőtte már a dzsindzsa.

 

A kőmagyar felújítható,

időnként megpróbálja néhány.

Fejében büszke, nagy sirató.

Mogorva, egyedüli példány.

 

 

Az iskolai irodalomoktatás, a hivatalos irodalomtudomány szobrokat gyárt: megannyi idealizált, teátrális testtartású alakot. „Hallani szörnyű lélegzetét.” Nemzedékek óta úgy ülünk tizennyolc éves korunkig a padban, hogy irodalom tankönyveink tele vannak magas talapzaton álló, kőbe faragott költőkkel és írókkal. Őket oda „kirakták, most legyél kemény.” Ha valamelyiknek letörik a kézfeje, vagy egy ostrom során fejlövést kap, a hiányzó részt precízen pótoljuk: „a kőmagyar felújítható”. A kánon pedig egy szoborcsoport, amelynek egy-egy tagját néha lemetszik, és hátracipelik a poros raktárba („a szoborjegyzékben nincs róla adat”), hogy valaki mást állítsanak a helyére.

Persze, nemcsak az irodalomoktatás működik így, hanem a társadalom többi területe is, ősi nóta ez: emberi természetünk már csak olyan, hogy szobrokat akarunk látni és tisztelni, sok-sok idealizált hőst, jelkép értékű kőmagyart, és mindnek legyen a „fejében büszke, nagy sirató”. Például ezekben a hetekben Sepsiszentgyörgyön áll a bál, megyei és városi önkormányzati szinten egyaránt, mert szabályos szakmai pályáztatást követően fel akartak állítani egy olyan köztéri Petőfi-szobrot, amely hétköznapi emberként ábrázolná a költőt. Igen, minő borzalom, hétköznapi, átlagos emberként. A helyi lakosság azonban fellázadt, és megtorpedózta a szobor tervét, mert – harci kiáltványuk szerint – „nem elég harcos és magasztos, nem elég fennkölt a figura”. Ők azt a kő-Petőfit akarják látni, akit a tankönyvekből, no meg a nemzedékek óta öröklődő szájhagyományos mítoszból ismernek: egyik kezével kőprófétaként mutassa az utat, másik kezében szorongasson összetekert hazafias kéziratokat, az oldalán lógjon kard, és lángoljon, lángoljon, lángoljon napi három műszakban. A társadalmi elvárás szerint a kőmagyar akkor jó, ha „bennszakadnak az indulatok”.

Az 1994-ben Budapesten született, ma is ott élő Gérecz Attila-díjas költő, Regős Mátyás itt olvasható verse ezt a kőmagyar-jelenséget állítja elénk. Jó kis görbe tükör: nézzünk bele, gondolkodjunk el, értékeljünk át ezt-azt. A vers kötött formájú, hiszen a kőmagyar figurája is kötött, sőt megkövesedett: kilenc szótagos sorok, keresztrímes strófák, szabályos központozás. Minden a helyén: „A kőmagyar kinn áll a sárban.” „Nagy arcán sötétzöld moha.”

 

Zsille Gábor

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-03-13 06:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.