VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Regős Mátyás Kőmagyar című verséről
Regős Mátyás Kőmagyar
A kőmagyar kinn áll a sárban. A kőmagyar esőben ázik. Mióta mindig február van, erősen fáradtnak látszik.
Nem gondozta soha senki sem, kirakták, most legyél kemény. Kőhajának árok-tincseiben elbabrál a késő téli fény.
Mellkasát fagy feszíti szét, homlokán bicskazsír ragyog. Hallani szörnyű lélegzetét. Bennszakadnak az indulatok.
Elfelejtették, rosszul megy sora, a szoborjegyzékben nincs róla adat. Nagy arcán sötétzöld moha. A mozdulatlanság akarat.
A kőmagyar kinn áll a sárban. A fölirat kopott, de mintha: Nincs meg a kincs, mire vágytam. Benőtte már a dzsindzsa.
A kőmagyar felújítható, időnként megpróbálja néhány. Fejében büszke, nagy sirató. Mogorva, egyedüli példány.
Az iskolai irodalomoktatás, a hivatalos irodalomtudomány szobrokat gyárt: megannyi idealizált, teátrális testtartású alakot. „Hallani szörnyű lélegzetét.” Nemzedékek óta úgy ülünk tizennyolc éves korunkig a padban, hogy irodalom tankönyveink tele vannak magas talapzaton álló, kőbe faragott költőkkel és írókkal. Őket oda „kirakták, most legyél kemény.” Ha valamelyiknek letörik a kézfeje, vagy egy ostrom során fejlövést kap, a hiányzó részt precízen pótoljuk: „a kőmagyar felújítható”. A kánon pedig egy szoborcsoport, amelynek egy-egy tagját néha lemetszik, és hátracipelik a poros raktárba („a szoborjegyzékben nincs róla adat”), hogy valaki mást állítsanak a helyére. Persze, nemcsak az irodalomoktatás működik így, hanem a társadalom többi területe is, ősi nóta ez: emberi természetünk már csak olyan, hogy szobrokat akarunk látni és tisztelni, sok-sok idealizált hőst, jelkép értékű kőmagyart, és mindnek legyen a „fejében büszke, nagy sirató”. Például ezekben a hetekben Sepsiszentgyörgyön áll a bál, megyei és városi önkormányzati szinten egyaránt, mert szabályos szakmai pályáztatást követően fel akartak állítani egy olyan köztéri Petőfi-szobrot, amely hétköznapi emberként ábrázolná a költőt. Igen, minő borzalom, hétköznapi, átlagos emberként. A helyi lakosság azonban fellázadt, és megtorpedózta a szobor tervét, mert – harci kiáltványuk szerint – „nem elég harcos és magasztos, nem elég fennkölt a figura”. Ők azt a kő-Petőfit akarják látni, akit a tankönyvekből, no meg a nemzedékek óta öröklődő szájhagyományos mítoszból ismernek: egyik kezével kőprófétaként mutassa az utat, másik kezében szorongasson összetekert hazafias kéziratokat, az oldalán lógjon kard, és lángoljon, lángoljon, lángoljon napi három műszakban. A társadalmi elvárás szerint a kőmagyar akkor jó, ha „bennszakadnak az indulatok”. Az 1994-ben Budapesten született, ma is ott élő Gérecz Attila-díjas költő, Regős Mátyás itt olvasható verse ezt a kőmagyar-jelenséget állítja elénk. Jó kis görbe tükör: nézzünk bele, gondolkodjunk el, értékeljünk át ezt-azt. A vers kötött formájú, hiszen a kőmagyar figurája is kötött, sőt megkövesedett: kilenc szótagos sorok, keresztrímes strófák, szabályos központozás. Minden a helyén: „A kőmagyar kinn áll a sárban.” „Nagy arcán sötétzöld moha.”
Zsille Gábor
Megjelent: 2023-03-13 06:00:00
|
