VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk
Dobos Marianne: Kabdebó Tamással távoli rokonságban állunk, férjem szokta mondani: a hetedik ősünk közös lehetett. A talpasi Kabdebó család egyik tagjának az Üllői úton a Nagyvárad térnél emléktáblája van, Budapest főépítésze volt a régebbi századfordulón, neki köszönhetjük a főváros arculatát. Lakásában többször megfordult egy gyermek, aki később nyelvésznek készült a pesti egyetemen, de a forradalom leverése tovább sodorta Nyugatra. Dublin közelében, a Maynooth University könyvtárosaként ő építtette meg és rendezte be a II. János-Pál pápáról elnevezett újabb könyvtár-csodát. Hívták haza, az Akadémiai Könyvtár akkor elárvult igazgatói székébe. Jött is volna boldogan, de fiatal felesége, az ír nemzeti filharmonikus zenekar neves hegedűse nem hagyhatta el hivatását. A kisváros temetője mellett vezet az autóút, odamutat: „tudod, ez is szép temető, már megbarátkoztam vele”. Azóta férjem is, ő is, mindketten átestek egy-egy több-eres by-pass műtéten. Telefonon figyelték egymás vergődését. „Úgy látszik tartogat minket az Isten valamire” -- mondogatják. Tamás azóta a magyar irodalom szerves része lett: Duna-regénye a magyarság megmaradását kíséri a vészek sorában; az ö személyes útja pedig a Talpas--Baja--Dublin útvonalon vezet vissza hazájába. K. T.: Hát igen, a New York Public Libraryben és Chicagóban műfordítóként tartanak számon, Washingtonban bibliográfusként, Írországban könyvtáros vagyok, Angliában (azoknak, akiknek a magyar forradalmak történetét oktattam) történész, kivéve a londoni University College pár tucat diákját, akik azt hitték, költővel van dolguk, mivel a Poetry of Hungary kötet létrehozása érdekében költői szemináriumot vezettem. D. M.: Hogyan jutottál az egyetemre? K. T.: Negyvenöt előtt a családnak voltak jobb módú tagjai, szintúgy eltartott szegényei; az átlagot mi képviseltük, akik munkával kerestük a kenyerünket. D. M.: A forradalmi eseményekbe hogyan keveredtél?
A mesterséges intelligencia már hosszú ideje foglalkoztatja a sci-fi írókat, legalább annyira, mint a filmipart, a fő kérdés azonban változatlan: vajon egy robot érzelmei lehetnek-e igaziak, vagy csak megtévesztésre szolgálnak, és a bonyolult programozás részei? Az ember önmaga javította, korszerű változatának megalkotása örök vágyálom, ám a mainstream mozifilmekből és a témához kapcsolódó könyvekből már tudjuk, hogy a kísérletnek ritkán van jó vége. Talán sikerül tűrhetően lemásolni az emberi elmét, remélve, hogy ez a fejlődés útja, de az öntudatra ébredés metódusával kevesen számolnak. Ian McEwan Mi, gépek című, legújabb regényében borzongató izgalommal gyönyörködhetünk testünk és lelkünk másolatában – kezdetben a főhős is így tesz. A történetet, meglepő módon, nem a közeli jövőbe helyezte a szerző, hanem 1982-be, ahol már webkettes felhasználók uralják a világhálót, és senkit nem ráz meg különösebben, amikor piacra dobják az első android emberpárt – Ádámot és Évát –, így a fejlett robotok lakossági felhasználása elérhetővé válik. A férfiverziót az anyagi javait könnyelműen kezelő főszereplőnk, Charlie veszi meg az utolsó megtakarításait beáldozva.
Gáspár Ferenc új novelláskötetében ugyanúgy szerepelnek fantasztikus ősvilági történetek – Zanza, Az erdő mélye –, mint tréfás-ironikus abszurdok – Karma, Joker, Amerikai szektor, A filmnézés gyönyörűsége –, váltakozva teljesen realista módon feltálalt történelmi krimivel – Emberhalál –; vagy ugyanazt a témát hosszabban és rövidebben feldolgozó fantasyval – Elpusztítani sohasem, Rendszerhiba – és tárcába hajló történettel: Szerelem vírus idején, Marha mázli.
4. Angyalok: Kiárusításon a Művész meztelen Pénzért fest ír Pártfüggetlenség álhit álremény mint Család
Miben segít egy embernek, ha Művészként elismert?
IV.
Jön Ádám mint Picasso, mögötte Éva mint élettársa, Francoise Gilot, két gyermekükkel.
ÁDÁM Barátaim! Nem vagyok fiatal már, de látjátok: szorult belém erő, és bírom szusszal a művészi munkát. Ennek célja az és nem egyéb, hogy az egyéni zsenialitás impulzust adhasson a tömegeknek, és ezzel segítse a haladást. Igen: én haladó festő vagyok. Nem félek hozzátenni: kommunista. … Asszony, mit állsz itt? Lódulj, rakj tüzet a kályhában: délután dolgozom! És vidd ki a strandra a kölyköket! … ÉVA Gyertek velem: apátok nem szeret már.
…
Abban talán valamennyi csillagász és kocsmafilozófus egyetért, hogy nem lehetünk egyedül a világegyetemben, de arról megoszlanak a vélemények, hogy a földönkívüliek felvették-e már velünk a kapcsolatot, vagy egyáltalán szándékukban áll-e. Az biztos, hogy inkább mi akarnánk tőlük tanulni, semmint fordítva. Jelenlegi zaklatott világunk földönkívüli beavatkozás nélkül is átértékelt néhány műfajt – vagy épp teremtett pár újat –, ilyen lehet Székelyhidi Zsolt legújabb kötete is, mely átmenet a széppróza és a szórakoztató irodalom között. A két kisregényt rejtő kötet egy ütős H. P. Lovecraft- és egy Stephen King-idézettel indul, előkészítve a témát, és megelőlegezve, hogy masszív, cseppet sem veszélytelen kaland vár ránk. A címadó írás A kékkőkúti csillag, melyben már az első mondatokból érződik a gyakorlottság, az érett stílus, a vidéki élet ábrázolásmódja pedig Sigmond István (gondolván a Félrevert harangok című regényére) és Bálint Tibor kvalitásaival vetekedve festi meg hitelesen egy váratlan esemény kis közösségre gyakorolt lelki hatását, ami mindig hangsúlyos humorforrás. Amikor egy földönkívüli izé – ami a bulvárlapok hátsó oldalára szorul általában – egyenesen a hétköznapi dolgaival bíbelődő, vidéki ember küszöbére érkezik, ott kételkedésnek már nincs helye. Idegen érkezik a bükkaljai kis faluba, nem turista, nem földmérő, nem népszámláló, nem is új háziorvos, sokkal magasabb helyről, egyenesen az égből zuhan alá valami gigantikus és titokzatos.
Sok évvel ezelőtt a Magyar Írószövetségben találkoztam vele először. Miközben bemutatkoztunk egymásnak, arra gondoltam, nem lehet könnyű Kabdebó Lóránt feleségének lenni. Máig így vagyok ezzel. Kivételes képességű férfi mellett feltűnni, társként életművet alkotni feltétlenül nehezített pálya, kivételes képesség kell hozzá, kevés példa van erre, mint például Mészöly Miklós mellett Polcz Alaine. Kabdebó Lóránt felesége, Dobos Marianne megalkotta a maga különleges életművét, mindamellett, hogy legendásan ott állt férje mellett, és alázattal szolgálta a magyar irodalomtörténetet, az irodalmat, a tudományt, szolgálta a tudóst. Majdnem hat évtizedig, a nap huszonnégy órájában, minden erejével biztosította a hátországot a Kabdebó-életműhöz Szolgálat volt az élete, és nem szolgaság. Nagyasszony maradt, asszonyi szálfa. Munkássága hiányt pótló a magyar irodalomban.
Munkatárs? Pontosabban: az első olvasó! Ez a szerep jutott az utóbbi évtizedben Dobos Marianne műhelyében a számomra. Amióta megszerette a számítógépen való munkálkodást. Korábban kézzel fogalmazott szövegek születtek a fehér papíron az ő számára is. Le kellett gépeltetni. Amelyet már alig mert utóbb átjavítgatni, hiszen akkor újra gépeltetni kellene. Én hamarább áttértem a számítógépes módszerre. Így maradt számomra az előkészítő szerep. Az üres lapot kellett előkészítenem. És a kész cikket utóbb nyomdakésszé alakítani, – „megformázni”. Vitatkozni az idézőjelek formátumán, a vesszők helyén, a bekezdések elhelyezésén. A gondolat és annak ritmusa oly igen különbözött mindig is a magamétól, hogy utóbb inkább magam hasonulhattam mondatszövéséhez, mintsem hogy rákényszeríthettem volna a magam gondolatmenetét.
Márton László A keretjáték eleje Darvasi László Titanic-bál Závada Pál A nagyváradi-berlini szín Márton László Délfrancia szín Tasnádi István Csendes-óceáni szín Márton László A keretjáték vége
Hat kamaradráma négy szerzőtől benned, egységes fájdalomtragédia. Nem csak egy Mű/Könyv született általad, hanem a hit(em).
1. Úr: Az oxigén én vagyok Testetekben Gyönyör Föld Jövő
Mi vár ránk, újvilág vagy kihalás?
I.
Paradicsomi táj, amilyen az Eufrátesz vidéke lehetett az ember felbukkanása előtt. …A háttérben egy űrhajó füstölgő roncsai. …Jön két szkafanderes emberi lény. … ÉVA Mi történt? Hol vagyunk? ÁDÁM Nagy utazás volt, de nem tudom, ki küldött és miért. Nézd csak! Az, ott! Az volt az űrhajónk. ÉVA Lényeg, hogy mi ketten megmenekültünk.
Megszólítalak. Verseid sora számomra Négyes ikerkérdéseket szült, Hogy a végén ne tudjam, Mi történik
Kérdéssel vezetem fel kérdéseim
1. Komponált költőd szavakkal, képekkel A rajongás többéletnyi galériájában
Önhitvallás ez, mit higgyek
Szavaim fogyatkozóban, mint a hold. … …, nincs időm másra. … Hiába álmodsz, Mindig ugyanazt a fát öntözöd, Ugyanarról a helyről, Ugyanabból a vödörből. … A himnuszok is dicső hazugságok.
A költő végül saját magát száműzi, Hogy előkelő idegenként bolyonghasson. … …a kocsma, Felszentelt hely, … Könnyeket iszunk a vízköves pohárból. … Van egy könyv, … Halálos mérgű kígyók őrzik. … Nem akarok már olvasni. Nem árulom el senkinek, Hogy mennyire Unom már a könyveket. … Elillant belőlem az ártatlanság, A képesség a jajongásra. … Micsoda arculcsapás,
Ha az ötvenes-hatvanas években születtél és voltál még katona vagy úttörő, ha szereted Hobo szövegeit, dalait és elmondhatod magadról, hogy szinte az egész életedet végigkísérték, ha érdekelnek egy vendégmunkás viszontagságos kalandjai, ha haza készülsz vagy éppen most mennél külföldre dolgozni, akkor jó könyvet tartasz a kezedben. Megtudhatod többek között, hogy a történet főhőse miért járta végig ezt az utat és végül miért döntött úgy, visszatér a szülőföldjére. Ez a kötet egy titkokkal teli személyes vallomás, amiben megismerheted az író gondolatait erről a sokak által tévesen elképzelt világról. Közben bebarangolhatod Ausztria különböző tájait, Alsó-Ausztriától Tirolig és még talán kedvet is kapsz egy kisebb vagy nagyobb utazásra. Mivel a hatvanas évek szülötteinek generációjához tartozom, kora gyermekkoromtól szoros viszony fűz a zenéhez, a blueshoz, a rockhoz. Valamikor 1980 körül ismerkedtem meg a Hobo Blues Band-del, Hobo munkásságával, ami a mai napig nagy hatással van rám.
Christopher Okemwa a kenyai KisiiUniversity irodalomtanára, a Kistrech Nemzetközi Költészeti Fesztivál alapítója és igazgatója. 12 verseskötete jelent meg, norvég, finn, görög, lengyel, angol és cseh nyelvre fordították. Doktori fokozatot szerzett irodalomból a kenyai MoiUniversity-n. Christopher Okemwa verseiből valami ősenergia árad, ami figyelmet követel. A versek dinamizmusa, mozgalmassága, arra ösztökélheti az olvasót, hogy végigfusson rajtuk anélkül, hogy elmélázva megállna és elgondolkozna a mondanivalón.
Recenziót egy recenziógyűjteményről csak nyomós indokok alapján érdemes írni. Például, ha a szerző szakmailag megalapozott, ha írásai továbbgondolásra késztetnek, s nem utolsósorban, ha a szerző egy fiatalos stílusban író fiatalember. Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős című recenziógyűjteménye, amely Magyarország 1900-1945. közötti évtizedei történéseiről a centenáriumi évek ihletésében írott munkáinak foglalata, ilyen könyvnek számít. Írásait átfogó ismereteken nyugvó karakteres világkép jellemzi, épp ezért nem csak a múltunkra utalnak, de átívelve jelenünkön alternatív jövőképet is sugallnak. A fülszöveg ajánlása szerint ezt a kötetet akár egy fordulatos, izgalmas regényként is olvashatnánk, ha, tegyük hozzá, a könyv lapjain nem az életünk egykor húsba vágó, máig ható történetei elevenednének meg. Véleménye gyakran eltér a jelenkori emlékezetpolitikai felfogástól ám megállapításait mindig a tényeken nyugvó következetesség hitelesíti. A könyv lapjain egy alternatív nagyelbeszélés körvonalai bontakoznak ki, melyben a sorjázó történelmi zsánerképek, az eseménymozaikok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének karakteres világnézeti ellenpólusai. Szakmai figyelmével a magyar történelem múlt századi tragikus fordulataira koncentrál, az I. világháborúra, az ezt követő összeomlásra, a forradalmakra, s a trianoni ország-csonkító békére. Az előzmények e témákba futnak össze, s a következmények innen erednek. Tények felidézésével torzításokat és hiedelmeket oszlat el: az előzményeket Tisza István és Károlyi Mihály politikai (máskor meg a szó szoros értelmében vett) vetélkedése, míg a következményeket a Horthy országlás évtizedei uralják. Szövegeit szókimondó, olykor már-már szabad szájú stílus jellemzi, az írásokat ennek ellenére sem érzem gonzó jellegűnek.
Mindenkinek találkoznia kell az Igével, mint szóval, mint szívbe hatoló szöveggel. Olyan textussal, ami voltaképpen nemcsak írás, hanem eleven, élő olvasat. Épületként ható, organikus természeti képződmény, és az égben levők által alkotott mű, ami egyszer minden embert megszólít, s a megkérdezetten múlik, hasznára válik-e ez az erőt adó találkozás? „Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert, ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él." Írja Rugási Gyula. És valóban, a személyes viszony nem spórolható meg, ha a Biblia a tárgy, ha az ihletett Ige (Logosz) a téma.
Akárha tárlatot járnánk be egy tágas keretű, mozgatható reflektor-állvánnyal, amelynek különböző pontjain irányítható, koncentrált sugarú fényforrások (spotok) helyezkednek el. A tárlat képei: Szécsi Margit-versek. Az állvány mögött az éles – és minden apró részletre érzékeny – szemű „fővilágosító” áll: Halmai Tamás. A terem majdnem sötét, csupán annyi rejtett világosság dereng, hogy lássuk, hova lépünk. Halk zene szól, inkább zizeg, alig érzékelhetően szinte motoz a homályban, mint óvatos állat mancsa gyűrött avaron. A lassan mozgó állvány megállapodik. Mintegy varázsütésre valamennyi égő kigyúl: szinte elénk vetül az első vers, áttekinthető-olvasható teljességében, mint összes színét egyszerre felragyogtató festmény. Ugyanakkor megszólal a teljes zenekar, felharsan a tutti, mintha mindegyik hangszer, mindegyik szólam egymást túlzengve igyekezne saját örömét – vagy éppen fájdalmát – tudatni a világgal. Majd hirtelen csönd.
In medias res: a könyvismertetés címe, a Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség című tanulmányból vétetett. Ebből származik az alábbi idézet: „…az emigráció a létezés univerzális metaforájává válik, amelyben csakis otthontalanul, illetve csak nyelvtelenül, vagyis a nyelvben idegenül lehet fennmaradni. Olyan száműzetés ez, (a nyelvbe való száműzetés), amelyből aligha van visszaút, mert nincs otthon, csak örökös száműzetés, amelyben az ember inkább költőietlenül, mint költőien „lakozik”.” Az ember a nyelv proletárja, írja Kulcsár- Szabó, s a nyelvvel való rendelkezés, az „én”helyett a tőle függetlenné vált élet oldalán mutatkozik meg. Az elemzés tárgya Domonkos István: Kormányeltörésben című verse. Paradigmatikus mű. „Koponyánkból a habverő nyele kiáll”, Utal Badelaire: Spleen IV című versére, Szabó Lőrinc fordításában: „Zokog a tört Remény, és a zsarnoki bosszú, koponyánkba üti fekete zászlaját.” Az írás a magyar, kortárs líra ismerőinek kötelező olvasmányává válhat. Mert nemcsak történetiségében vázolja fel a költészet honi alakulástörténetét, hanem létrehoz egy exkluzív helyet, egy szemléleti világot, amelyben reflektál a legértéktelítettebb jelenségekre. Aki eddig nem értette, miért inkább populáris karakterű a múlt irodalma nálunk, és nem arisztokratikus irodalmi regiszter része, az most rádöbben, ez az oka a késleltetett fejleményeknek. Például a szabad vers térhódításának.
Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés. A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.)
Szeretem a kijózanító költészetet. Ami szöges ellentéte a romantika lírájának, amely zsong és búg, s megpróbál elandalítani a világ felragyogó szépségeivel. Az én költőm a fény hűlt helyét tapogassa ki, és olyan legyen, mint egy éles pofon a délutáni fülledtségben. A tisztánlátás mélyen emberi fájdalma járja át, de mint a derű, egy nem túl jó vicc után. Ahogy József Attila mondja: "szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél". Feltérképezi maga körül a romlás esztétikáját, mert ez is emberi. Nagyon is emberi. Halmosi Sándor gondosan tervezett, számos kultúrából inspirálódó, mégis finom költészete a maga lassú, de konok erejével vesz körbe minket. Partot mos ott, ahol egyszer talán kiköthetünk. Papp Sándor Zsigmond
Az utóbbi időben az elmúlt évek számos centenáriumi eseményét érintő írás jelent meg a sajtóban és a könyvpiacon. Világháborús vereség 1918, Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság 1919, ország-csonkító trianoni békediktátum 1920. Együtt és külön külön is mind a magyar történelem egymásba fonódó, tragédiákkal terhes, sorsfordító történése. Számomra a múlt eseményeire visszatekintő feldolgozások közül az egyik legizgalmasabbnak a jeles történész Pók Attila: A múlt hatalma (Felsőfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg – Savaria University Press, Szombathely 2018. 276 oldal) című munkája bizonyult. És nemcsak azért, mert a könyv az eseményeket egy a megszokottól némileg eltérő szempontra, az erőszak elhatalmasodására figyelve vizsgálta, hanem azért is mert szerzőnk a korabeli események máig sugárzó, a mai viszonyainkat is befolyásoló hatásainak az érzékeltetésére is vállalkozott. A mából visszatekintve az erőszak új minőségének a megjelenéséről pl. így ír: „ez a háború nyitotta meg a gyűlöletpolitika állami eszközökkel ipari méretűvé fokozott instrumentalizálásának korszakát. S ahogy kontinensünk a háború következtében elvesztette a hosszú 19. század során az emberi életminőség javításában kiküzdött vezető szerepét, úgy vált úttörővé a pusztítás modern ideológiáinak és technikáinak terén.
Tinódi Lantos Sebestyén, a polgársorból származó, majd krónikási-énekmondói érdemei révén nemessé avanzsált deák 1555 novemberében Nádasdy Tamáshoz érkezik Sárvárra, hogy Cronica című művét felajánlja a nádornak. A vár ura azonban nem tartózkodik otthon, így rá várakozva a híres lantos belefog, hogy elmesélje kalandos élettörténetét egy Mári nevű szolgálólánynak.
Milyen kamasznak lenni, ha az ember nem számíthat a szüleire, ha érettebb és bátrabb, mint ők? Milyen városból falura kerülni, és belemerülni a csendbe? Milyen önállóságra vágyó nőnek lenni egy vadmacsó környezetben? Milyen felnőni egyetlen nyár alatt? Milyen szabadnak lenni egy fojtogató, izzó titkokkal teli közösségben, ahol az iskola sem lehet menedék, és a könyvtár jelenti az egyetlen ablakot a világra? Mekkora ára van ennek a belső függetlenségnek? Milyen szeretni és elveszíteni? A Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna. A zúzódások könyve és a szabadulások könyve. Fáj olvasni és jó olvasni. Ahogy a címszereplő mondja a saját életéről: "Ez nem egy lányregény. Nem lapozhatok előre." Mi sem lapozunk, mert itt mindennek súlya és jelentősége van, a hámozott krumplinak éppúgy, mint a karamellás tejnek, a felboncolt pitypangnak vagy a piros lakkcipőnek. Tanúk leszünk, és cinkosok, áldozatok és bűnösök - nincs menekvés, benne vagyunk mi is, ellep minket a hallgatás és a kimondás vágyának rettenetes feszültsége. "Mindannyian tudták. Tudták, mi történik velünk." 
|
