Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Bereti Gábor: Százéves jövőkép – Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős

 

 

 

 

Százéves jövőkép

Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős. Napvilág Kiadó, Budapest, 2020

 

Recenziót egy recenziógyűjteményről csak nyomós indokok alapján érdemes írni. Például, ha a szerző szakmailag megalapozott, ha írásai továbbgondolásra késztetnek, s nem utolsósorban, ha a szerző egy fiatalos stílusban író fiatalember. Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős című recenziógyűjteménye, amely Magyarország 1900-1945. közötti évtizedei történéseiről a centenáriumi évek ihletésében írott munkáinak foglalata, ilyen könyvnek számít. Írásait átfogó ismereteken nyugvó karakteres világkép jellemzi, épp ezért nem csak a múltunkra utalnak, de átívelve jelenünkön alternatív jövőképet is sugallnak. A fülszöveg ajánlása szerint ezt a kötetet akár egy fordulatos, izgalmas regényként is olvashatnánk, ha, tegyük hozzá, a könyv lapjain nem az életünk egykor húsba vágó, máig ható történetei elevenednének meg.

Véleménye gyakran eltér a jelenkori emlékezetpolitikai felfogástól ám megállapításait mindig a tényeken nyugvó következetesség hitelesíti. A könyv lapjain egy alternatív nagyelbeszélés körvonalai bontakoznak ki, melyben a sorjázó történelmi zsánerképek, az eseménymozaikok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének karakteres világnézeti ellenpólusai. Szakmai figyelmével a magyar történelem múlt századi tragikus fordulataira koncentrál, az I. világháborúra, az ezt követő összeomlásra, a forradalmakra, s a trianoni ország-csonkító békére. Az előzmények e témákba futnak össze, s a következmények innen erednek. Tények felidézésével torzításokat és hiedelmeket oszlat el: az előzményeket Tisza István és Károlyi Mihály politikai (máskor meg a szó szoros értelmében vett) vetélkedése, míg a következményeket a Horthy országlás évtizedei uralják. Szövegeit szókimondó, olykor már-már szabad szájú stílus jellemzi, az írásokat ennek ellenére sem érzem gonzó jellegűnek.

Szerzőnk érdeme, hogy a szóban forgó ötven év ellentéteit képes aktuális eszelősségekként bemutatni, hogy az olvasó ráébredjen, nem csupán a történelem hajdanvolt, immár kihűlt eseményeivel, de a körülötte lappangó, bármikor lángra lobbanható veszélyeivel is együtt él. Hogy az olvasóban újra és újra felmerüljön az obligát kérdés, ki mellé álljon, ha az igazság elkötelezettje kíván lenni?

Portréiban jó érzékkel vázolja fel a karakter jellegzetes vonásait. A gyűjtemény első, Tisza István politikai arcélének szánt A rövidlátó Superman címet viselő írásában például ezt olvashatjuk: „Hirdette, hogy »azon világrenden pedig, hogy tőke, (…) nem változtathatunk«, ellenezte a földreformot, az általános választójog megadásában pedig a Monarchia Magyarországára, a magyar vezetésre, a tradicionális elitre leselkedő legnagyobb veszélyt látta”. A Tisza portrét követő A száműzött Károlyi című rész Károlyi Mihály, a vörös gróf politikai élettörténetének sommás összefoglalása, melynek lényegét a szöveg kezdőmondatának második fele fejezi ki a legpregnánsabban: „köztársasági elnökként pedig ragaszkodott ahhoz, hogy az ő birtokán kezdjék a földosztást”. Ám, mint tudjuk önmagában e kétségkívül fontos politikai gesztus nem volt elegendő az égető aktuális feladat, az első világháborús vereség káoszába süllyedt ország talpra állításához. Szerzőnk áthallásoktól sem mentesen érzékelteti, hogy Károlyi száműzetését követően többek között ennek volt köszönhető, hogy „[az] 1919 utáni ellenforradalmi irodalmi propaganda és a perek – a Tisza-per, a Károlyi-per, a népbiztosok pere – mind azt a célt szolgálták [szolgálhatták], hogy a baloldali politikusokra ne politikai alternatívaként, hanem köztörvényes bűnözők gyülekezeteként tekintsen a közvélemény”. Ezért a Tisza István nevével fémjelzett, az országot valóban összeomlásba sodró tradicionális, magyar, úri, feudális, konzervatív, keresztény és tőkés tulajdonosi elitkonglomerátum igazi alternatíváját nem is az ellenoldal első-vonalbeli politikai szereplői, hanem egy ideologikus vértezettségű, a távlatok, a jövő igényeit az események forgatagában is érzékelni képes, ám cselekvési lehetőséghez csupán másodvonalbeliként jutó garnitúrája képviselte. Ahogy ezt a gyűjtemény „Cselekedjél úgy, mintha sorsdöntő tényező volnál” című harmadik darabjában, a magyar radikalizmus reprezentánsaként bemutatott Jászi Oszkár esetében láthatjuk.

Jászi Oszkár a korszak egyik kiemelkedő, a kor teoretikusi teljesítményeivel lépést tartó szereplője volt. „Jászi az ország legsúlyosabb problémájának a nemzetiségi kérdést látta”, írja szerzőnk, ezért az uralkodó nézetet képviselőkkel szemben, akik a „nemzetiségi kérdésben egy magyarosítási kihívást láttak”, az ő elképzelése az volt, „hogy a magyar demokratikus erőknek ki kell egyezniük a nemzetiségi elitekkel, hogy a választásokon egyesíthessék erejüket a magyar, román szlovák és a többi demokraták”. Csunderlik így folytatja: „Mivel Tisza István konokul ellenezte az általános választójogot, ezért írta Jászi 1910-ben: »Ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!«” Jászi politikája békeidőben, konszolidált körülmények között tagadhatatlan, hogy akár eredményre is vezethetett volna. „A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című 1912-es könyvében is” még az ellentétek hazai, csupán Magyarországon belüli elrendezését keresi, ám az 1918-as A Monarchia jövője – A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok című munkájában „a térség problémáinak megoldását távlatosan már a dunai konföderáció létrehozásában látta”. Azonban a háborús események nem a Jászi féle elgondolásokat támogatták, minthogy az antant hatalmak győzelmük esetére és érdekében az új, háború utáni nemzetállami rendezés keretében a Monarchia, s főleg Magyarország testéből hatalmas területeket ígértek az ország nemzetiségeinek. A Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztereként a viharos irredenta és imperialista ellenszélben nem sikerült eszméit eredményesen képviselnie. „1919 januárjában önként távozott miniszteri posztjáról”.

Jászi kapcsán Csunderlik Péter Pók Attila dolgozatára hivatkozva figyelmes szemmel hozza szóba, hogy az 1901-ben Jásziék által létrehozott Társadalomtudományi Társaságnak „kezdetben nemcsak baloldali radikális, hanem konzervatív-liberális tagjai is voltak [mindaddig], amíg az 1905-1906-os belpolitikai válság során” a darabontkormány eltérő megítélése miatt „nem szakítottak egymással”. „Onnantól két értelmiségi csoport küzd egymással a máig tartó kultúrharcban (kiemelés tőlem, BG), az egyik »Európából«, a másik meg a »nemzetből« tagadja ki a másikat”.

Ahogyan az Csunderlik Péter könyvének lapjain is kibontakozik, Európa történetének elmúlt 150-200 évében alapvetően tehát két világnézet   és a változó körülmények közepette időről időre átrétegződő két politikai tábor - vetélkedésének lehetünk a tanúi. Mégpedig az öröklött rendi viszonyok, és a kapitalizálódó feudális birodalmak új, szociális antagonizmusai ellen szerveződő progresszív, internacionális politika erői valamint a feudális viszonyokból kinövő, ám tőkésnemzeti elitté váló, s uralkodó osztálypozícióit makacsul őrző tradicionális tábor között. A világháborúkat a progresszívek és a tradicionalisták összecsapásaként szemlélő nézet szerint 1920 után a feudális birodalmak romjain kialakított, ám a reváns, a fasizmus majd a kiépülő atomfenyegetés melegágyává lett nemzetállami világrend a második világháború megrázkódtatásai közepette megbukott, ezért 1947 után a párizsi békerendezést követően felemelkedő két uralkodó világhatalom, az USA és a Szovjetunió a maga ország-táborainak a kialakítására törekedett. Azonban míg az Egyesült Államok - mintha megszívlelte volna Jászi Oszkár korábbi elképzeléseit  , a Marshall-segéllyel Nyugat-Európát egy föderális, unionális fejlődési pályára állította, addig Szovjet-Oroszország, amely 1917 után maga is egy szocialista unióként szerveződött újjá, a befolyási övezetébe került új szocialista országok föderális fejlődési útját – szembe menve a Dimitrov és Tito prognosztizálta korszerű gazdaság és államfejlődés követelményével –, megakadályozta. Mégpedig azért, mert még az 1930-as években, a kiépülő sztálini represszió következményeként a Szovjetunió feladta államszerkezetének uniós ethoszát, s állampárti (nemzetállami) diktatúrává alakult. Ezért, s nem utolsósorban a befolyási övezetébe került autarkiák könnyebb ellenőrizhetősége okán mondott ellent ezek uniós fejlődési modelljének. Itt említem meg, hogy a sztálini autokrata hatalomgyakorlás külpolitikai anomáliái már a spanyol polgárháború idején megmutatkoztak, amikor a nemzetközi brigádok, pl. a trockisták, az anarchisták, a sztálinisták stb., nemcsak a falangistákkal, de egymással is megütköztek. Nem is beszélve a Szovjetunió és Jugoszlávia 1948-as, épp a föderáció okán kirobbant ellentétéről. Ezért szerzőnk az egykori Internacionálé antiföderalista, a Szovjetunióra is nemzetállamként tekintő eszelőseit ugyancsak könyve „hősei” közé fogadhatta volna.

A váltakozó szerencsével zajló kultúrharc mai állása szerint a Monarchia és Nagy-Magyarország felbomlásáért   szemben a háborúvesztéssel   az összeomlást követő Károlyi Mihály és Kun Béla nevével fémjelzett forradalmak a felelősek. És persze mindazok, függetlenül tevékenységük erőszakos, vagy intellektuális jellegétől – mint pl. a Lenin-fiúk, vagy Kassák Lajos körének konstruktivistái –, akik közül többeket egy-egy részlet erejéig szerzőnk is megidéz: így például Garami Ernő, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Gárdos Mariska, Somogyi Béla, Bacsó Béla, Mónus Illés, vagy a később mártírhalált halt Szerb Antal stb. Ma, amikor Tisza István, és Horthy Miklós szobrokat avatnak, s az 1930-as évekbeli Nemzeti Vértanúk emlékművét építik újjá, s ennek révén felelevenítik az ezek által szimbolizált ellenségképet, amely a tradicionális nemzetállami elithez tartozókon kívül mindenki mást, úgy mint a perszonális alapon álló nemzetieket, a demokratákat, republikánusokat, liberálisokat, szociáldemokratákat, szocialistákat, kommunistákat stb., ellenségnek tekint   olvasva a könyv A történelemhamisítás emlékműve című fejezetének sorait -, igazságbeszédnek érezhetjük. A NER külpolitikai irányvonalának hozadékaként pedig azzal a hazánk határain is átcsapó új-keletű, a föderalistákat a szuverenistákkal szembeállító ellentétpárral szembesülhetünk, amely országunk jelenlegi Európai Uniós elszigetelődésének ideologikus oka.

Az írások, akceptálva a pillanatnyi erőviszonyok kereteit azt sugallják, hogy az Európában jó száz év óta körülöttünk lappangó nemzetállami feszültségek feloldási alternatívájaként mindaddig hiába tekintünk az egész Európát egyetlen gazdasági egységbe tömörítő Keynes-i ajánlásra, amíg hazánkban a jelenlegi politikai konstellációt a nemzetállami szuverenitást favorizáló konzervatív nemzeti-keresztény ambíciók dominálják. Ezért végül számunkra sem maradt más, minthogy Lőrinc László ajánló szavaival élve megállapítsuk, Csunderlik Péter könyve „jó szívvel ajánlható mindazon történelem iránt érdeklődő jobboldaliaknak, akik szeretnének bosszantóan nyomós érvektől frusztrálódni, és azoknak a baloldaliaknak, akik a mai emlékezetpolitikai ellenszélben megerősítésre várnak”. Így hát kultúrharcos ellentéteinkre ez idő tájt gyógyírt, avagy megoldást - már ha van -, nem a gyűjtemény betűitől, hanem a szellemiségétől várhatunk.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-07-20 20:00:00

 

Bereti Gábor (Miskolc, 1948) író, költő, kritikus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.