Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Bereti Gábor: Egy leküzdendő akadály, a gyűlöletpolitika – Pók Attila A múlt hatalma című kötetéről

 

 

 

 

Egy leküzdendő akadály, a gyűlöletpolitika

 

Az utóbbi időben az elmúlt évek számos centenáriumi eseményét érintő írás jelent meg a sajtóban és a könyvpiacon. Világháborús vereség 1918, Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság 1919, ország-csonkító trianoni békediktátum 1920. Együtt és külön külön is mind a magyar történelem egymásba fonódó, tragédiákkal terhes, sorsfordító történése. Számomra a múlt eseményeire visszatekintő feldolgozások közül az egyik legizgalmasabbnak a jeles történész Pók Attila: A múlt hatalma (Felsőfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg – Savaria University Press, Szombathely 2018. 276 oldal) című munkája bizonyult.

És nemcsak azért, mert a könyv az eseményeket egy a megszokottól némileg eltérő szempontra, az erőszak elhatalmasodására figyelve vizsgálta, hanem azért is mert szerzőnk a korabeli események máig sugárzó, a mai viszonyainkat is befolyásoló hatásainak az érzékeltetésére is vállalkozott. A mából visszatekintve az erőszak új minőségének a megjelenéséről pl. így ír: „ez a háború nyitotta meg a gyűlöletpolitika állami eszközökkel ipari méretűvé fokozott instrumentalizálásának korszakát. S ahogy kontinensünk a háború következtében elvesztette a hosszú 19. század során az emberi életminőség javításában kiküzdött vezető szerepét, úgy vált úttörővé a pusztítás modern ideológiáinak és technikáinak terén. Az 1914-ben kezdődött, sokak által […] európai polgárháborúnak nevezett […] évek katasztrófasorozatának tapasztalatai a gyilkos gyűlöletpolitika globalizálódásának mai világában a modernizáció és a progresszió fogalmainak újragondolására késztették” a történésszakma művelőit, írja, s tegyük hozzá a tágabb értelemben vett közönség széles rétegeit. Ahogy az idézetből is kitűnik könyvének esszéisztikus fejezeteiben a háború idejét megelőző időszaktól jut el a kései utódok világát foglalkoztató problémákig. Elég egy pillantást vetnünk könyve tartalomjegyzékére, hogy csak néhány fejezetcímet említsek, Az Európa-történet lehetőségeiről és korlátairól, A közép- és kelet-európai elmaradottság gyökerei, Az első világháború mint gyűlölettörténeti korszakhatár, Gyűlölet és bűnbakkeresés Magyarországon, Jászi Oszkár és Tisza István a mából nézve, vagy 1918 emlékezete 2018-ban, stb. hogy lássuk az egymásnak feszülő politikai, ideológiai, gazdasági ellentétek többsége azóta is megoldásra váró kérdéskomplexumokként uralják hétköznapjainkat.

Könyvében a kérdések sokoldalú, tárgyilagos feltárására törekszik, ám emellett a saját, szerzői ízléséből fakadó véleményének is hangot ad. A Nagy Háború történetével kapcsolatos nézeteknek az elmúlt 100 évben bekövetkezett változásait is nyomon követi. Számos kérdés megoldatlanságára a különböző nézetek ütköztetésével utal.

A Magyarország sorsára végzetes kimenetelű Nagy Háború történetét az egymásba fonódó fejlemények felidézésével tekinti át. Megállapítja, hogy erre a háborúra a minden korábbit felülmúló technicizálódás nyomta rá a bélyegét. Ebből adódott, hogy a kezdetben néhány hónaposra taksált összecsapás évekre elhúzódott. Ez viszont a kezdeti hadicélok fokozatos, Magyarország számára hátrányos átalakulását eredményezte, hiszen egyik fél sem azzal a céllal lépett a háborúba, hogy a majdani rendezés egy az addigi status quo-t felváltó új világrend kialakítására irányuljon. Ám a hosszúra nyúló, egyre kilátástalanabb és egyre több szenvedéssel járó küzdelem áthangolta mind a közvélemény, mind a döntéshozók szemléletét, s végül főleg az antant politikacsinálóinak köreiben vált uralkodóvá az un. imperialista rablóbékék új rendszerének kialakítására irányuló szándék. Ezzel kapcsolatban szerzőnk egy újszerű, a párizsi békekonferencia légkörét immár meghatározó jelenségre, a bűnösség vádjának a mozzanatára hívja fel a figyelmet. Arra, ”hogy az első világháború veszteseit nem egyszerűen legyőzöttnek, hanem egy Európa békéje elleni bűnös összeesküvés tetteseinek kell tekinteni”. „ [A] győztes hatalmak egyik első párizsi döntésükkel bizottságot hoztak létre a háborús felelősség megállapítására”, írja. Munkájában rávilágít arra is, hogyan játszott ennek a tipikusan a bűnbakkeresésre irányuló attitűdnek a kezére a háború második felében fölerősödő irredenta propaganda. Az irredentizmus főbb aktivistái Masaryk, Benes, Seton-Watson, André Lebey, stb. voltak, s hogy már 1915, ’16-ban hangzottak el egy a későbbi rendezés területi következményeire utaló ígéretek. A páduai konferencián pedig már kirajzolódtak az irredenta igényeknek megfelelő rendezés körvonalai. Ám megjegyzi azt is, hogy „vesztett háború nélkül nyilván nem sok figyelmet érdemeltek volna ezek a jelenségek”, de így, idézve Jeszenszky Géza szavait, „az ellenséggé vált Magyarország fölött a háború végén, korábbi brit és francia barátai is könnyű lelkiismerettel mondták ki az ítéletet: bűnös nemzet, földaraboltatik”.

A bűnbakképzés, a bűnbakkeresés ugyanakkor nemcsak a nagypolitikát, de a magyarországi közéletet is uraló jelenséggé kezdett válni. A bűnbakkeresés fontos eleme, írja Pók Attila, „hogy a tényeket bonyolult összefüggésrendszerükből kiragadva, a bűnbakkereső szempontjainak megfelelő új kontextusba” helyezi. Ennek ellenére úgy tartja, s koncepciójának ez akár vitatható eleme is lehet, „hogy a bűnbakkeresés nem valamilyen társadalmi betegség, hanem az érdekek által mozgatott történelmi folyamatok természetes része”. Holott nyilvánvaló, hogy itt nem egy is-is, hanem egy vagy/vagy helyzettel állunk szemben. Ezt igazolják többek között könyvének Tisza Istvánról és Jászi Oszkárról, e két ellenkező politikai oldalon álló, a kortársak és az utókor által is előszeretettel bűnbakként interpretált személyiségeiről írt fejezetei is.

Tisza Istvánnal kapcsolatban pl. idézi G. M. Trevelyan nagy tekintélyű angol történészt, akinek a felfogása szerint „gróf Tisza politikája még csak nem is a magyar nemzet, hanem a politikai jogoktól a saját faját is megfosztó magyar oligarchia politikája volt […] Az osztrák-magyar közösségben […] ez a magyar oligarchia volt a domináló erő”. Az idézet első fele is sommásnak tűnik és nyilvánvalóan árnyalásra szorul, a második fele viszont több, mint tévedés. A bűnbakképző hangja ez, amely hallgat arról, hogy Tisza egyfelől kezdetben ellenezte a háborúba lépést, másfelől viszont igaz, hogy ugyan végzetesen későn, a világháborús vereséget október 17-én bejelentő parlamenti beszéde után csupán október 23-án, de módosította az addig makacsul tartott választójogi álláspontját. Holott ha ezt évekkel korábban megteszi és lehetőség nyílik strukturális reformokra, feltehetően a nemzetiségekkel való viszony sem éleződik ki oly végzetesen. Vagyis igaz ugyan, hogy akár a nemzetiségi, akár ha a szociális, stb. kérdések szempontjából tesszük mérlegre a háborúhoz vezető évtizedek politikáját, a ’18-as összeomlás első számú magyar politikai felelősének Tisza Istvánt tekinthetjük, ám hogy a monarchiában a magyar oligarchia lett volna a domináló erő az nyilvánvalóan bűnbakképző hamisítás.

De mit gondoljunk az ellenoldal notabilitásairól, esetünkben Jászi Oszkárról? Pók Attila több ízben is idézi Szarka László írásait, aki az egyik munkájában Jászinak a Román Nemzeti Tanács Románia erdélyi beavatkozására váró tagjai előtt tett nyilatkozatát közli: „A békekötés, amely jönni fog, nem Fochnak és a többi generálisnak a kezében van, akik, mint éppen Belgrádban láttuk, semmivel sem különböznek a kardcsörtető Hindenburgoktól és Ludendorffoktól, hanem azt az európai szovjet-köztársaság, a munkások és katonák tanácsa fogja megkötni. […] Ezek fogják eldönteni a békét és nem a kardcsörtető imperialisták.” Amihez Szarka László hozzátette még, hogy „[e]zért a nyilatkozatáért Jászit sokféle vád érte, s ma is akadnak, akik Károlyihoz hasonlóan őt is a kommün szálláscsinálójaként bírálják”. Az összeomlástól a békekötésig terjedő időszak politikusai Károlyi, Jászi, Kun, Horthy, Apponyi, stb. viszont csupán a romeltakarítás munkálataiban elkövetett hibákkal vádolhatók. S ezek legyenek bármennyire fájók is nem vethetők össze az összeomlást okozó fatalista politika jelentőségével.

Ám Pók Attila kérdésfelvetései a mához szólóan, az Európai Unió további alakulásának fényében válnak igazán izgalmassá. Hogy pl. tekinthetünk-e az Unióra úgy, mint a két 20. századi világrend struktúráját meghaladni képes világmodellre? S hogy milyen elérendő strukturális jellemzők garantálhatnák ezt az alternatívát. Hogy a Pók Attila által felvázolt mai, a bűnbakképzés jegyeit még magán viselő Európa-paradigmát miképpen haladhatnánk meg, s adhatnánk át a békévé oldó emlékezetnek? Könyvéből, ha nem is direkt, de közvetett formában kiolvashatók az erre irányuló igaz, az utópia jegyeit sem nélkülöző válaszok.

Szerzőnk az európai együttműködés egyfajta belátáson alapuló lehetőségére apellál midőn idézi Lucian Boia román történésznek a nemzeti egység mítoszával kapcsolatos sorait: „aki – mint írja –, tárgyszerűen mutatja be a Habsburg Monarchia átalakításával kapcsolatos egykorú elképzeléseket […] s fellép mindenfajta román és nem román szélsőséges nacionalizmussal szemben”. Majd jelzi, hogy „az új nemzetállamok lakosságának etnikai összetétele majdhogynem ugyanolyan heterogén volt, mint a felbomlott birodalmak népessége”. A valóság tényszerű belátása az Európai Unió további fejlődése szempontjából kap aktualizálható értelmet. Hiszen míg anno a harc a nemzeti hegemóniáért, az államnemzeti státuszt biztosító nemzetállam megteremtéséért folyt, addig a második világháborút követően létrejött, az Európa egységesülését szimbolizáló Európai Unióban a nemzetállamnak ez a fajta homogenizáló értelme megkérdőjeleződik. Mert az Unióban még a legnagyobb lélekszámú nép is kisebbségnek számít. Így hát az Unió további fejlődése elképzelhetetlen a nemzeti egységet az államnemzeti státuszhoz kötő nemzetállami gyakorlat meghaladása nélkül. Tudniillik a nemzetállam a polgárait az államnemzeti és nemzetiségi státusz nyelvi egyenlőtlenségeket közvetítő helyzetébe hozza. Az Unió tehát polgárai egyenlőségét csak az államnemzetek nemzetállami egységét felváltó, a népei számára a nemzeti teljességet biztosító politikai gyakorlat révén garantálhatja. Ez utóbbi esetben a „nemzeti egység” nem az államhoz kötődő entitás, hanem a nemzeti teljesség premisszájával jelzett olyan politikai feltétel, amely az állam azonos nemzetiségű polgárai minden tagját érintő teljességéhez, perszonális egységéhez kötődik. A nyelvi egyenlőséget ez esetben pedig a bilingvitás általánossá tétele, avagy egy ma még utópikus feltétel megvalósulása, a minden nemzeti nyelvtől egyenlő távolságot tartó államnyelv, az eszperantó gyakorlattá tétele garantálhatja.

[Az] első világháború idején még a hagyományos logika a mérvadó, a harc a hegemóniáért zajlik az európai kontinensen […] az orosz forradalmak után azonban már az új társadalmi és politikai formák kiépítése is napirendre kerül”, írja Pók Attila. Ez utóbbi anno a népek szociális és nemzeti szabadságát ígérő föderális államban, a Szovjetunióban öltött testet, ami a kortársak közül sokakban reményt ébresztett, míg szociális töltete miatt másokban azonban pánikszerű riadalmat keltett. A történelem fintora, hogy míg nyugaton a feudális birodalmak romjain kiépülő Párizs környéki békerendszer lényegében a későbbi fasizmust és a második világháborút megalapozó un. nemzetállami rendet alakítja ki, addig keleten a népek nemzeti egyenlőségét is anticipáló államalakzat torzul el és válik véres diktatúrává. Azaz az ígéretes emancipatorikus és szociális eszmék érvényesülése helyett, gondoljunk az annexiók nélküli békék és a nemzetek wilsoni önrendelkezési elvének kibontakozási lehetőségére, az első háborúban kialakult és rögzült gyűlöletpolitika vált uralkodóvá, s az emberiség történelme a holokauszt és az atomtámadás második világháborús gyakorlatába torkollott.

[M]inden politikai szándék ellenére a múlt hatalma nehezen leküzdhető akadály a kollektív európai történelmi tudat formálása, formálódása során” írja szerzőnk, s hogy a szavai mögött megbúvó szkepticizmust ellensúlyozza még hozzáteszi: „Az európai integráció (kiemelés tőlem, BG) a jelen történetírásának és történeti-politikai gondolkodásának egyik kulcsfontosságú kérdése”. S hogy ismertetőnk végén erre az integrációs szemléletre erősítsünk rá jelezzük, hogy reményeink szerint az Európai Unió jövőbeni föderális fejlődése egyben a bűnbakképző gyűlöletpolitika alternatívája is lesz, melyben a nemzeti teljességek egy kontinentális méretű kohézió részeseivé válhatnak.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-05-31 20:00:00

 

Bereti Gábor (Miskolc, 1948) író, költő, kritikus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.