Videó

A Bizony, Isten! csatorna videója




Keresés a honlapon:


Dobos Marianne: Ezerkilencszázötvenhat – Kabdebó Tamás interjú

 

 

 

 

Ezerkilencszázötvenhat1

 

Dobos Marianne: Kabdebó Tamással távoli rokonságban állunk, férjem szokta mondani: a hetedik ősünk közös lehetett. A talpasi Kabdebó család egyik tagjának az Üllői úton a Nagyvárad térnél emléktáblája van, Budapest főépítésze volt a régebbi századfordulón, neki köszönhetjük a főváros arculatát. Lakásában többször megfordult egy gyermek, aki később nyelvésznek készült a pesti egyetemen, de a forradalom leverése tovább sodorta Nyugatra. Dublin közelében, a Maynooth University könyvtárosaként ő építtette meg és rendezte be a II. János-Pál pápáról elnevezett újabb könyvtár-csodát. Hívták haza, az Akadémiai Könyvtár akkor elárvult igazgatói székébe. Jött is volna boldogan, de fiatal felesége, az ír nemzeti filharmonikus zenekar neves hegedűse nem hagyhatta el hivatását. A kisváros temetője mellett vezet az autóút, odamutat: „tudod, ez is szép temető, már megbarátkoztam vele”. Azóta férjem is, ő is, mindketten átestek egy-egy több-eres by-pass műtéten. Telefonon figyelték egymás vergődését. „Úgy látszik tartogat minket az Isten valamire” -- mondogatják. Tamás azóta a magyar irodalom szerves része lett: Duna-regénye a magyarság megmaradását kíséri a vészek sorában; az ö személyes útja pedig a Talpas--Baja--Dublin útvonalon vezet vissza hazájába.

K. T.: Hát igen, a New York Public Libraryben és Chicagóban műfordítóként tartanak számon, Washingtonban bibliográfusként, Írországban könyvtáros vagyok, Angliában (azoknak, akiknek a magyar forradalmak történetét oktattam) történész, kivéve a londoni University College pár tucat diákját, akik azt hitték, költővel van dolguk, mivel a Poetry of Hungary kötet létrehozása érdekében költői szemináriumot vezettem.

D. M.: Hogyan jutottál az egyetemre?

K. T.: Negyvenöt előtt a családnak voltak jobb módú tagjai, szintúgy eltartott szegényei; az átlagot mi képviseltük, akik munkával kerestük a kenyerünket.

D. M.: A forradalmi eseményekbe hogyan keveredtél?

K. T.: Én hátul álltam a gyűléseken, nem vagyok politikus alkat. A politikába sohase ártsd bele magad fiam, mondta az apám, nem az igazságot keresik ott, hanem az érdekeket igazgatják. Elég nekem a krónikás szerepe: ott is alulról nézném fölfelé inkább a történelmet.

D. M.: Mégis ott kellett hagynod egy időre az egyetemet.

K. T.: Az ötvenötös visszacsapó Rákosi-hullám kisodort ötünket – különböző okokból – s ’56 őszén kecmeregtünk volna ismét vissza az egyetemi padokba. Egyikünk állítólag lázított, másikunk bűne az volt, hogy elválaszthatatlan barátság fűzte hozzá, a harmadikat mint kulákot szórták ki, holott csak 10 hold földjük volt, de a katonai táborban összeszólalkozott a főhadnaggyal; a negyedik disszidálni akart – vagy ki tudja? --, lekapcsolták a határzónában, jómagam összekülönböztem a párttitkárral. Véletlenül, mert mindig is óvatos akartam maradni. Hogy a kirúgást elkerüljem, magam kértem az egyéves kimaradást „hogy részt vehessek a termelésben”. Mi tagadás, a lóvé jól jött, éjjel vagont raktunk ki a Délin, télen havat lapátoltunk a Nagykörúton, jóllehet ezek az alkalmi munkák éppen felszínen tartják az embert. Én viszont pénzmagra akartam szert tenni, hogy ha visszavesznek, simábban őröljem le utolsó évem. Ezért mentem a vásárcsarnokba kocsirakodónak.

D. M.: Minden óvatosságod ellenére el kellett hagynod a hazádat.

K. T.: De benne voltam vagy ötféle bizottságban, aláírásra kaptam fegyvereket és lelkesedtem a magam lassú víz partot mos módján.

D. M.: Hogyan kezdődött a részvételed?

K. T.: Hadd soroljam a napokat, ahogyan elkövetkeztek. Kedden, október 23-án a tantermi falióra 2.15-öt mutat. Egyik évfolyamtársnőnk az ablakkeretnek dőlve mormogja: „Vér, vér, vér”. Halottsápadt, nincs erő cingár lábában. Ketten támogatják az alkóvban. A vészhangulat ragadós. Másik társunk arca elkomorul, leszegi szépen formált, fürtös népköltő fejét. A harmadik tágult szemekkel bámul az akkori bölcsészkar, ma ismét piarista gimnázium belső négyszögére – mit udvar helyett tervezett az építész –, ahová, a magas falak ellenére bemerészkedik a villogó napsugár. „Milyen vértócsákról beszélsz te itt összevissza? A víz nem válik vérré!” -- mondom, megragadva sovány, inas karját. Egyikőjük sem nevet. „A nagyanyja javasasszony...” „És te felvilágosult poéta, hiszel az ócska babonákban? Csokonai pöröghet a sírjában.” Erőlködöm, hogy feloldjam a hangulatot, a távolbalátó rémület és a gyerekes félelem arcokra írt, végtagólmosító keverékét. „Inkább hozz egy széket!”

Szék nincs. Reggel lecígölték mind az egykori kápolnába, elég se volt, én hátul álltam és félhittel, félbizalommal figyeltem: forrong a platform, parázslik a hallgatóság. ÚJ VEZETŐSÉGET! VISSZA AZ 53-AS KORMÁNYPROGRAMHOZ! LE A SZTALINISTÁKKAL! – Pattogtak a jelszavak, csapkodott a vita. SZABAD VÁLASZTÁSOKAT! A srácok egymást tüzelték.

A szemináriumi szobában van szék, kiviszem, a látnok lány ráül. Egyre hajtogatja: „Vért látok, vért.” Előrehajol a széken, az ablak peremét fogja csontos keze. Hegyes állát tűbe lehetne fűzni, vékony profilján átsüt a fény. Alulról felszüremlik a készülődés, gyülekezés zaja. „Golyók csattannak, omlanak házak, szabdal, zúz, tapod a halál.” Kezdem magam kellemetlenül érezni e vajákos szövegtől.

„Gyertek, lenn a Petőfi-szobornál már várnak a többiek.” A műegyetemisták tegnapi pontjait a mieink átfogalmazták kissé, de a lényeg ugyanaz: levegőt! Lélegzeni akarunk, mi diákok. Hogy lehessen mozogni országon belül, mindenféle zónáktól eltekintve, sőt, Isten neki, kívül is talán, mint a lengyeleknél; azok dirigáljanak, akikben, úgy ahogy, hinni lehet. Sokan elragadtatják magukat máris.

Lenn, a Százéves előtt már sorakozik az oszlop, tüntetünk a lengyelek mellett, a belügyminiszter meghátrált, vagy tán jobb belátásra tért. A harmadik sorban öreg másfél fogú Tosu, a magyarszak Szókratésze. „1905-ben tüntettem utoljára”, hallom nyírettyű hangját. Pais Dezsőként csak a szakirodalom ismeri. Dini, a docens, kappanhangján kukorékol, izeg-mozog, ágál, nyargalászik. Ő is magyar nyelvész, aktív párttag.

D. M.: Szabó Dénes, férjem kedves tanára volt, a forradalom után elveszíti állását.

K. T.: Lélekszakadva jönnek a filozófiai tanszék vörös nővérei, hátra állnak be, a diákok közé, nem a tanárokkal vegyülnek. Pár éve még vad – esetleg csak vonalas – sztálinisták voltak.

Ellátok az oszlop feje fölött, Sinkovits Imre derék komédiás most mászik le a Petőfi-szobor talpazatáról, a refrén hangjait ide-ide libbentette a zsenge Duna felőli szél. A kígyóra nyúlt oszlop elindult, vidáman, zajosan, vaklármától mentesen. Négy zászlónk van, kettő sima, kettőben sarlós címer a piros-fehér-zöld mezőben, s egy hatalmas táblánk: EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM. Megkérnek, vinném a rudat, nem lehet, tiltakozom, nekem egy gyönge fehérnépet kell támogatnom. Mikor a Deák térhez érünk, eszembe jut apám nálam rostokoló Kodakja, felrohanok érte, s a lassan haladó oszlop elé szaladva kattantgatom a gépet. Egyik társunk felkiált a sor széléről: „Vigyázz, ne exponáld magad!” A körutakon még istenes a közlekedés, bár a Tejvendéglő előtt már a Nyugati felől ömlő többi egyetembe torkollottunk, mint a Rába a Dunába. Odasúgom ezt szerelmemnek, aki magyar szakos is, győri is, örül a hasonlatomnak.

Fél ötkor érünk a Bem térre, azaz érnénk, mert hátul megrekedünk, a tér színültig tele, hang hangot, zászló zászlót, taps tapsot: kiabál, lenget, zúg túl; a laktanya tisztjelöltjei kivágják a sarlót és a kalászt, s lyukasan tűzik az ablakba, a háztetőre a trikolórt. Minket is elkap a buzgalom, lánykörömolló, bugylibicska nyiszálja, vágja a negyvennyolcas színek közepébe beleszovjetelt mintát. Megafon hol van, hol nincs, hol föltámad a szél, hol elül, ide is sodródnak a hangfoszlányok. Ha jól számolom, a mi tizennégy pontunk tizenhatra nyújtózkodott, a Talpra magyar! ismét elszavaltatik – Petőfi négyszer mondta el ama március idusán, nekünk az ünnep is tilos volt sokáig –, s e komoly dolgoktól is egyre ifjúbb kedvre derülnek ifjú emberek, lassan és szelíden kavarogni, lazulni kezd a tömeg, jókora majálisra emlékeztet minden, hasonló hangulatút csak egyszer értem, gyermekkoromban a Duna-Tisza közén, ott még a majálist is körültáncolták és petárdák pukkantak.

Hányan mozoghatnak itt? Katonák vannak közöttünk, rendőrök is, nem fenyegetni, hanem hurrázni a sok civillel együtt. Mire végigvonulunk a Duna-parton, ismét fölkapaszkodunk a Margit hídra s elérjük annak pesti hídfőjét, már overallos melósok, szatyros asszonyok, aktatáskás tisztviselők duzzasztják a tömeget, melynek se eleje, se vége, se vezetője, se forgalmistája, se fékezője. Minek is kellene fékezni? Lengyelországban változások történtek. A tömegtüntetés, a sztrájk új vezetőket sikerített a kormányba. Vezetőjük sztálini börtönt viselt. Miért ne sikerülhetne nekünk is?

Melósok között állunk a Parlament előtt, szürkül erősen, a nép toporog, vár, jelszavakat kiabál: NAGY IMRÉT AKARJUK! HALLJUK NAGY IMRÉT! Mi diákok úgy tudtuk, vidéken van, talán Füreden a szívkórházban ápolják apró infarktusa után. Egy Lenin-sapkás azt állítja: „pozitív, hogy a városban van, délben jött föl, a készülődő tüntetés hírére”. Emlékszem, három éve egy lánnyal sétáltam éppen itt a Parlament téren, június közepe volt, előttem a lány barnára sült karja, egy nyitott ablakon keresztül megcsapott a jó kaposvári akcentus váratlan mondanivalója: ami eddig volt hibás volt, jóra kell fordítani! Úgy szerettem volna ezt érteni én, gólya a választott szakmámban, hogy tanulni lehet, tanítani szabad az igazat. Kun Béláról azt, hogy ő irányította a Tanácsköztársaságot és nem Rákosi. Kossuthról azt, hogy nem volt reálpolitikus. Marxról azt, hogy Kossuthot ki nem állhatta és irtózott a tételes marxizmustól. Sztálinról, hm – hogy cár volt új köntösben, vasöklű imperátor és milliók gyilkosa. A szocializmusról azt, hogy nem csodálatos utópia, hanem a javak közös birtokbavételére alapult gazdasági rendszer, mely a boldogtalan embert nem szabadítja meg saját boldogtalanságától. A boldogság ugyanis magántulajdon. Minden más államosítható, szocializálható, végső soron közösen javítható. Míg mások cselekedetben, én ennek a reményében lettem Nagy Imre híve.

A téren rövidzárlat lett, a homály csak percekig tartott. Az emberek újságjaikból fáklyákat csavartak, meggyújtva magasba emelték őket, a fejek fölött elnézve elképzeltem, ilyen lehetett a márciusi forradalom első estéje. Végül Nagy Imre is megjelent a balkonon. Közel álltunk, jól láthattuk kedvelt, köpcös alakját, a ráeső fénycsóvában megcsillant cvikkere, amikor beszélni kezdett. Bizonytalanságával csalódást keltett, hangja vibrált, mint akit álmából a gyülekezet elé citáltak, talán még maga sem hitte, hogy újra itt a tavasz – ősszel a tavasz. A tömeg oszlani kezdett, mi fölugrottunk a Deák térre. Nagyanya reszketve fogadott: „Baj van, gyerekeim, baj van”. Nagyanya a rádióban végighallhatta Gerő beszédét. „Provokátornak mondott benneteket, ezáltal ő maga provokált”, mondta az öregasszony, aki lánykorában eljárt a Galilei-körbe. Zörögtek az ajtón. A szomszéd doktorék mindenese, távoli rokona, egy mókusszerű, bámulatosan fürge kis öreglány karját kitárva szólt: „Lőnek a rádiónál!”

„Ki lő?”, „Miért lőnek?” – tűnődtem. „Oda ne menjetek” -- kérlelt elfátyolosodott hangon nagyanyám. „Áh, dehogy” -- legyintettem. A Múzeum körúton már alig lehetett haladni, az ott beszorult, az emberfürtökkel borított magyar páncélosoktól. Ment a bratyizás katona és tüntető között, tisztek vitatkoztak, a Bródy Sándor utcában dörögtek a fegyverek. Katonapuskák gazdát cseréltek, jött két autó a bentiekhez csatlakozandó, a mentőből fegyvereket rángattak ki a tüntetők. Mindenkiből bugyogott mi történt. Hazakísértem a lányt, akinek udvaroltam ekkor.

A Király utcán jövök visszafelé a Nagykörútig. Füst és tűznyelvek a Horizont orosz könyv- és lemezbolt előtt. „Könyvet égetni?” Állig megrakodva hozzák ki a szovjet könyveket a bolt belsejéből, Lenin-Sztálinból van a legtöbb, de akadt Tolsztoj és Lermontov is. A lemezek között meg, a Vörös Hadsereg Kórus kantátái mellett ott van Csajkovszkij. A lassan éledő máglyarakás tetején piszok jó csaj ropja a talpa alatt a lemezeket. Cigánysörénye kócosan, boszorkányosan repdes taktusra bólingató kobakján, kurjongat, meztelen karjával hadonászik. Fellépek érte a füstölgő máglyára s leemelem. Belenevet a képembe -- lehelete pálinkaszagú. A betört kirakatba lépek vele, kikérdezem. A népi demokráciában törvényerejű rendelettel megszüntetett foglalkozást űzi: maszek kurva. Ilyen kívánatos kurucot huszonkét éves életemben még nem láttam. A civilizáció nevében, valamint diáktüntetésünk tisztaságának megóvása érdekében meg kellene mentsem most a legjobb könyveket. S ennek a legjobb módja: „Gyere segíts, félre rakjuk azokat a könyveket, lemezeket, melyeket kár volna elégetni, aztán fölmegyünk hozzád”. Néz rám, mint a hülyére. Majd kiszakítva magát, visszarohan a boltba és társnőivel együtt cipekedve növeli a máglyát. Kiválasztom Borisz Godunovot, a Bahcsiszeráji szökőkutat, valamint Puskin összes műveit, s elrejtem az egészet egy Király utcai kapualjban. „Mit csinál fiatalember?” – kérdi egy deresedő, bámészkodó járókelő. „Egypár dolgot meg akarok menteni a pusztulástól”. „Elment a jódolga? A népharagnak nem szabad ellenszegülni, még ha a zsizsikkel együtt kiszórnák a lencsét is!”

Otthagytam tehát a könyveket, lemezeket. Mennék, de teherautó érkezik a Wesselényi utca felől, tetején géppisztolyos suhancokkal. A Körút sarkán megállnak és kiabálni kezdenek: „Harcolni megyünk az ávósok ellen, csatlakozzatok!” Úgy értelmezem, a rádióhoz készülnek. Felkapaszkodom a teherautóra. Ez pedig látható cél és terv nélkül furikázik a Wesselényi utca és a Körút háztömbjei között. Kezembe nyomnak egy karabélyt, ők puffogtatnak, engem is biztatnak, lőjek. „Mire?” -- kérdezem. Mivel erre senki nem felel, leszállok a teherautóról körülbelül ugyanott, ahol fél órával előtte fölszálltam. Ötven lépést se tettem, amikor a karabélyt egy tizenöt éves forma fiú elkönyörögte tőlem. Fegyvertelenül battyogok a régi Nemzeti Színház elé. A randevúzók óráján elmúlt éjfél. A Szabad Nép székház előtt olyan a hangulat, mint egy ökörsütésnél. A színház előtt áll, hahotázik, mutogat ujjatlan kezével volt ellenőröm a vásárcsarnokból. Barátságosan hátbavereget, együtt nézzük a csillaghullást a székház ormáról. A homlokzat SZABAD NÉP betűsora is átalakul fürge, mozgató, szerelő kezek alatt, mintegy szellemesen szankcionálva a cselekvők jogait. A felesleges betűk a porba hullanak, a megmaradtakból A NÉP lesz. Az irodaablakokon keresztül mint a hópelyhek szállingóznak lefelé a papírok, némelyik eléri egy égő gépkocsi tüzét. A Rákóczi úton egy ember fegyvert osztogat: pufajka van rajta, bakancs, micisapka. Megvizsgálok egy pisztolyt, visszaadom neki. Odaszól egy kalapos, turcsiorrú ember: „Mi az, nem akar a rádióhoz menni, künn a bárány benn a farkast játszani?” „Nem vagyok igazán játékos kedvemben” -- felelem. Furcsa, zavarodott, örömteli, szurkoló érzések és gondolatok szálltak meg, mígnem egybe belekapaszkodtam: 23-án délután 3-kor a „puska részei”-ből kellett volna referálnom az egyetem katonai tanszékén. A tüntetés miatt ez elmaradt. Helyettem céltudatosak és balgák referálnak most városszerte puskáikkal. Mi végből? Nem szabadulhattam a sanyargató kérdéstől.

Az idő múlott, egyre fáradtabb lettem, választ keresve jártam a várost. A számtalanszor átnevezett Andrássy úton – már a hajnal közeledtén – hatalmas behemótokat láttam feltornyosulni a fák árnyékában: mese nem volt -- orosz páncélosok jöttek.

Nagyanya altatóval aludt, jöttömre nem ébredt föl, azonban fölriadt perceken belül, sürgető, rémült dörömbölésre az ajtón. Mikor kinyitom, szinte beesik évfolyamtársam, Máté Imre, menyasszonyával. A lány mint a nyárfalevél remeg a félelemtől vagy a kimerültségtől. Nagyanya szó nélkül átadja nekik az ágyát – a duplasezlont, amin hosszú évek óta egyedül aludt --, ott pihennek, alszanak, majd a hátukat egymásnak támasztva ülnek estelig, ételből is csipegetve. Máté lőszert szerzett s osztogatott, mesélte (még maradt nála egy rundó a zsebében, ezt beleszórtuk a szemétaknába), mikor elkapta egy csapat ávós, és a Szikra Nyomda pincéjébe zárta arájával együtt. Volt már ott vagy fél tucat fiatal. Később sikerült az őrt legyűrniök, kitörték az ablakot és uccu!

D. M.: Mi történt a következő napon?

K. T.: Szerda reggel lementem a pékhez kenyérért és a tejcsarnokba tejért. Sorok álltak. Nagyanya leült kötőgépéhez, a szál szakadósnak bizonyult, Mátéék ébredeztek. Nyakamba vettem ismét a várost. Néhol kinyitottak az üzletek, a szemetes is megmozdult, a rádió felől alig hallatszott fegyverzörej. Távolabbról annál több. Volt még néhány filmkockám a gépben. A Kossuth Lajos utcai Horizont könyvesboltot is fölgyújtották, néhány ember tevékenykedett, a sokaság állt, felöltőben, kiskabátban, sállal a nyakban, hátratett vagy leeresztett kézzel. Megyek tovább a puskaropogás irányába, mely a kilencedik kerület felől hallik. A Kálvin térig se jutok, utamat állja egy orosz harckocsi. Beugrok egy kapu alá. Középiskolás srácok húzódnak meg ott, mindegyik kezében fegyver. Görcsösen szorongatják a puskaagyat, lesnek kifelé, egyikük biztat, csatlakozzam. A Korvin közben eltorlaszolta magát egy egész osztag, mondja az egyik. A Keleti pályaudvar előtt, a Baross téren is van egy „sejt”. Pösze, kefefrizurás gyerek beszél, hány éves lehet? Tizennégy? A „sejt” partizánromantikát sejtet, melyet csak a második világháború szovjet történetéből tanulhatott. Meg is kérdem: „Olvastad Zója Kozmogyenjanszkája történetét?” Nefelejcskék szemével szemembe néz: „A magyartanár olvasta nekünk. Később egy jelenetet előadtunk az úttörőknél. Tavaly volt.”

„Békét! Békét!” -- ismétli Nagy Imre a rádióban, hangja kong, nem nyerte vissza régi zengését. A fegyvereseknek amnesztiát ígér délután kettőig, aztán hatig. Nagyanya a rádiónál ül egész nap, hallótávolságba cibálta a kötőgépet, az többet hallgat, mint kattog. Behozza a BBC-t, az ő angolsága jó – lány korában egyszer, egy konzulátusi tisztviselő tette neki a szépet --, az enyém megteszi. Az angolok tárgyilagosak, keveset tudnak, nem fantáziálnak. Minek? A saroklakásból a fiatalasszony becsönget kenyeret kölcsönkérni, későn állt sorba. Ő meséli a Szabad Európa-adó eufóriás híreit. „Dunántúl fegyverkezik! Tartsatok ki budapesti hősök, Nyugatról jő a segítség!” Megkeseredik számban a nyál.

A szomszéd ház legfelső emeletére rohant föl egy kis csoport. A Kiskörúton kikezdtek egy szovjet harckocsival. A téren a vérébe fagyva a hasán fekszik egy kamaszkorú villamoskalauz. Ő lehetett a hátvéd; kalauztáskája, jegylyukasztó gépe hátráltathatta, most mindkettő mellette fekszik a földön: a szíj összeköti a kihűlt testet a kalauzi kellékekkel. Mihelyt tisztul a levegő, a géppisztolyos gyerekek lerobognak az emeletről és elspuriznak a Vörösmarty tér irányába. Velük rohanok a József Attila utca egy invitáló kapualjáig. „Mit csináltok?” -- kérdezem a vezért, magamforma korúnak nézem. Overall van rajta, tenyere kérges, ifimunkás lehet. „Nincs mit vesztenünk, harcolunk az utolsó emberig” -- feleli. Csapatában egyetlen ember van: ő maga, a többi gyerek. Köztük két süldőlány.

D. M.: Csütörtök?

K. T.: Sztrájkra szólítanak kézzel festett falragaszok, a pék előtt még nagyobb a sor, tejet már nem kapok. A szomszéd fiatalasszony terhes (férje Komlón bányász, irodában dolgozott tavalyig, kirúgták), betolat most hozzánk nagy hasával, fél egyedül, vágyódik a tej után. Igyekszem keríteni. A jogi kar tövében van egy kis tejcsarnok, vargabetűvel, a bölcsészkart érintve haladnék. Megállítanak a kapuban: „Gyere te is”. „Hová?” „Békés tüntetésre, a Parlament elé”. Tíz óra már elmúlott, rohanunk le a Váci utcán a Kossuth tér felé. Nem jutunk be. Nincs oszlop, nincs szervezés, nincs rend csak tömeg. Temérdek asszony, fiatalok, öregek, s a fejek fölött látom, harminc-negyven lépésre előttünk, a sűrű embermassza fiatal magva tankot fog körbe, rajta nemzetiszín zászlók, benne – erőltetem a szemem, de így igaz – orosz katonák. A MI FIAINK HARCOLNAK mondogatják az asszonyok. A MI FIAINKRA LŐ A KARHATALOM ismételgetik egymásnak komoran, izgalomtól átfűtötten, a férfiak. Aztán mint az ostorcsapás a hajcsár kezében: áttör a gépfegyvertűz, sorozat sorozat után… „Isten, Isten!” „Jaj, jaj!” „Istenem! Segítség!!” Kiáltozás, jajgatás, hörgés, bugyborékoló csuklás, sikítás – újabb gépfegyver- és golyószóró-sorozatok –, fordul a tömeg, ránk futna ha hagynánk, egymást tiporja sok ezer ember, nincs merszem fölmagasodni, nem látom a teret. A sokaság széle rémülten lohol, megtöltik a kivezető utcákat, van üldöző, nincs üldöző? Ki tudja, most menekülni kell, nyakunkban a ziháló rémület, hátul buffog a tankágyú hangja. Nem vagyok távfutó, csak jó tüdejű evezős, az izgalomtól, borzalomtól, felháborodástól fűtve, megállás nélkül futok végig a Baross tér szélességéig. A kórháznál bevágok, hallom a mentőautókat, látom is egy-kettő robogását, továbbfutok. Becsengetek a vasutasékhoz, ahol az a leány lakik, akinek ekkoriban udvaroltam. Itt hallom amint összegyűlnek a hírek és rémhírek.

D. M.: Péntek?

K. T.: Jolika – a fiatalasszony a saroklakásból – viszontlátta férjét az elmúlt éjszaka. Komlóról jöttek teherautóval, általános a sztrájk, János ki se aludta még magát, haverjai zörögtek érte, gitár fityegett mindegyik vállán. „Hová, hová János”, hallom nagyanya álmos hangját. „Budára”. Jolika sír. Föltápászkodom, fölhívnám Lacit, régi haveromat, de ahhoz le kéne menni egy fülkébe, nagyanya csöppnyi lakásában nincs telefon-luxus. A Kiskörúton minden telefonfülke összetörve, kilőve. Végül az egyik sarkon látok egy privát telefont egy ásító kirakatban, mellette felírás: DOBJON EBBE A DOBOZBA HATVAN FILLÉRT ÉS TÁRCSÁZZON! Megteszem. Laciék nem veszik föl a telefont. A Rákóczi úton randalíroznak a harckocsik, egy tank kifüstölve. Az Akácfa utca felől jutok a Nemzeti elé. Ott fekszik félrehúzva a gigász feje a kövezeten. A letilózott fej mellett egy harckocsi váza, krétával ráírta valaki: EBBEN HOZTÁK A SZOVJET KULTÚRÁT.

Csákányokkal látnak a bronz Viszárionovics Dzsugasvilinek az emberek, parázs jó a hangulat itt, mintha odébb nem is folyna a vér. Elkérem a csákányt, „üsd vágd már nem apád” biztat egy baret-sapkás, gumicsizmás bácsi, helybeli útkaparó, a csákány tulajdonosa. A többiek derülnek, lefeszítek-kalapálok egy öklömnyi meg egy parányi darabot Sztálin nyakából. Pozdorjává tört dicső vezérünk két írmagja azóta is íróasztalfiókomban hever.

Kínos elégedetlenség vesz rajtam erőt. Valami hasznosat cselekedni, bármit, csak hasznot hajtót – mondogatom magamnak és elindulok ismét a kórház felé. A kapuban hadnagy áll, a ki-bejövő mentőautókat ellenőrzi. Előveszem a noteszom, jegyezni kezdek. Magához int, kérdi mit csinálok. „Jegyzeteket készítek”. „Miről?” „Amit látok”. „Hadd nézzem!” Átnyújtom naplónoteszem. Lapozgatja, nehezen olvassa macskakaparásom. „Maga újságíró?” „Történész vagyok”. Bólint, visszakapom a noteszt. Előttem hosszú sor áll, az asszonyok kezében kosár, benne befőtt, egy-egy aggatott, mazsolányira töttyedt szemű szőlőfürt, termoszban meleg csontleves. Falusiak is állnak itt, látni a bekecseken, csizmákon, kendőkön, hallani a kiejtéseken. Felgyűrt ujjal fiatal suhancok öregapókkal együtt várnak a véradásra. Közébük állok. A fél liter vérveszteség meg se kottyan. Szépen letűröm a bal ingujjam és sorba állok újra a jobbal.

Van még egy tekercs filmem, fölvágtatok a gépért, s kerülő úton a rakpart felől, óvatosan megközelítem a Parlamentet. Oldalról látom: két ablakából, a gótikus háromszög és az erkély között lóg két hosszú nemzetiszín zászló, lent három tank rostokol, háromfelé mutat a három ágyúcső, hernyótalpuk alatt törmeléktégla, tört cserép, üvegszilánk, a szobor mögött elferdült lámpaoszlop, tövében tucatnyi holttest, szétterpesztett lábakkal, csizmásan, hason öleli a földet egy, két másik egymás tetején, az alsó asszony, a felső gyerek, a takaró, mellyel befedték őket, félrecsúszott. Katonaruhás őrjárat közeledik a tér túlsó sarkából – biztos ami biztos, kereket oldok.

D. M.: És a család ezalatt?

K. T.: Nagyanya azzal fogad otthon, hogy a szomszédból fölhívta a bátyját, akinek kiürült a spájza, lánya meg kinn kószál külföldön, kiküldetésben. Nincs kaja, koplal az öregfiú. Érzem, be vagyok kerítve öregekkel, nyanyákkal. Honnan szedjek ennivalót, nem tudom, a KÖZÉRT-ek zárva, pénzem alig. Nagyanya a család esze, most is fején találja a szöget: „Próbáld meg fiam a vásárcsarnokot.” Megpróbálom. Órákba tart míg odavergődök. Visszafelé teherautó hoz, káposztahegy tetején kushadok, lábamnál krumpli, répán, petrezselymen könyökölök. A Deák téren lerakom a zöldségek felét, nagyanya rögvest zsírt csencsel némi krumpliért, a többivel tovább állunk Jocó bácsi felé. A Thököly út túlsó végén laknak, egy ház felső emeletén. A liget felől, a volt Regnum Marianum helyén, ahol kereszteltek, két csizma mered az égnek, az utcasarkon odaeszkábált tábla hirdeti: CSIZMA TÉR.

Hát nekem legyen mondva az a szükség. Igaz, Jocó bácsi lába köszvényes, nem ugrálhat vajért, mert az hiányzott a szentemnek, meg kifogyott a paprikája (én se hoztam), s nem volt a házban savanyúság. De volt sonka, kolbász, amilyet ki tudja mikor láttam utoljára, volt mazsolája, mandulája és bolgár déligyümölccsel kínált. Azért jól jött neki a krumpli meg a káposzta, s kapacitált, aludjak náluk. Félt. Hazamentem mégis. Jó későn estem az ágyba, dodzsem az utcán járás, hol itt bújni egyenruhások, hol ott harckocsik elől.

D. M.: Szombat?

K. T.: A bölcsészkaron az alagsorban volt tisztjeink buzgólkodnak a fegyverek körül, a földszint és az első emelet egyes szobái élelmiszerraktárak, az újságírószakon nyüzsögnek a tagok, a faliújság retorikája mögött ez egyszer valódi érzelem zubog, az EGYETEMI ÚJSÁG szerkesztő gárdája felduzzadt. Most hallom először, hogy „Forradalom”. Eddig úgy gondoltam a történtekre, mint TÜNTETÉSRE, majd FELKELÉSRE, tán VÉDŐHARCRA a csatlóspolitika és a páncélos osztagok ellen, lám megint elmaradtam egy brosúrával, a káposztafejek között éltem egy évig, a csarnokban, míg az igazi fejek már forrongtak. Írnék-e az újjáéledő lapnak, történésznek készülök, szabadkozom, nem firkásznak, rám förmednek, hogy rendkívüli idők stb., szóval ráállok. Kutya nagy az optimizmus. KI AZ OROSZOKKAL -- már nemcsak vágyálom, hanem kormányprogram is. Megnézem a lányokat, a volt katonai előadóban sokszorosítják a röplapokat, A FORRADALMI DIÁKBIZOTTSÁG FELHÍVÁSA már az új kormányt támogatja. Az egyik lány a sokszorosítógép fogantyúját forgatja, a háttérben recseg a rádió, a másik kaját hoz mindenkinek, a portásék sparhertjén föl is melegítették a konzervgyári húsokat. Kenyér nincs, keksz van rogyásig. Ismerek egy péket a Dohány utca sarkán, annak se a lisztje, se a mersze nem fogyott ki még, a második sütése dél felé kész. Szerzek két vekni kenyeret, az egyikkel fölugrom nagyanyámhoz, a másikkal vissza a Piarista utcába. Gyűlés az egyik előadóteremben. Beülök hátul a padba. Az előadót soha nem láttam még, ápolatlan, kialvatlan képű pedagógus, pszichológus zsargonnal, az egyetem fölépítéséről, az új tantervről beszél, MAJD HA KIVÍVTUK A SZABADSÁGOT. Nem érnénk rá ezt akkor megvitatni? Mert vívjuk ki először – de gőzöm nincs hogyan – a szabadságot, félő, nekik se; csak ismételjük, mert minden ide torkollik: ki az oroszokkal. Egy hozzászóló szabad választásokról beszél, türelmetlenül lehurrogják, nincs erre hely és idő most. Mások a pártközponttal való kapcsolatukat feszegetik, egy lány a fővárosban található élelmiszerek kiosztását szeretné szabályozni. Az oldalajtón besompolyog a dogmatikus és fanatikus hírnek örvendő két tanársegédnő, le se ülhetnek, mikor az első sorból rájuk ripakodik egy volt kollégista lány: „Itt nincs helyük sztálinistáknak!” A szólóban a látnok lányra ismerek. A többiek megkövülten ülnek, ő kivijjogja az ikreket a teremből. Megtudtam, hogy megalakult a Forradalmi Bölcsészbizottság.

Az egyik tanteremben meg a kari könyvtárhelyiségben a lányok összetolt fotelokból fekvőhelyeket rögtönöztek, halom szám állt a pokróc, párna is ebből lett. Mint az egyszeri lóláb, kilógtam a fotelokból, negyvenötös csukáimmal a támlán is túlra. Fölkászálódtam, hazamenendő, homlokcsók az arának, az meg pörölni kezd, majd könyörögni, mert hová mennék estnek évadján, átkozottul veszélyes stb. Ha nem csinál jelenetet, tán ott maradok, de mivel mindenki ránk figyel, meg kell mutatni, ki a legény, s elslattyogok haza, bele a meglepően csendes estébe.

D. M.: Vasárnap?

K. T.: Reggel át Budára, verőfényes csendességben battyogtam keresztül a Margit hídon. Tankot nem látni sehol – csak nem takarodtak ki? – ember alig, korán van. Mária nénihez megyek, fővárosi öregasszony-hálózatom legfiatalosabb, legszellemesebb tagjához. Apám nővére. Mária néni, anno decebál, üzletemberhez ment feleségül. A Hűvösvölgyben volt a villájuk. A kerületi párttitkár kiigényelte. Férje halála után Mária néni a kizsuppolás elől átköltözött saját kertészházába – kertésze tisztiiskolára került –, saját maga kezdte konyhakertjét, gyümölcsösét művelni. A dáliák helyébe ribiszkebokrokat telepített, a volt rózsalugasban pompásan kapaszkodtak a futóbabok. Most templomba készült, fekete ruháját, körömcipőjét húzta föl. „Ha lehetne, -- szólt, -- piros-fehér-zöldet kellene viselnem, mert a mai nap nemcsak gyászmisés megemlékezés. Gyászoljuk a halottakat, ünnepeljük a fegyverszünetet, az ávó szétkergetését, az új Magyarország reményét”. Az egykori jólét emlékei csak a propaganda-tanmesékben teszik az emlékezőt feltétlenül reakcióssá. Mária néni előre is nézett nemcsak hátra, fiai, unokái jövőjéről töprengve nem sírta vissza a régi világot. Különleges kontaktusai mindig a legfrissebb hírekkel látták el.

Elsétáltunk a Pasaréti templomba. Engem egyedül a műtörténet vonz templomokba, Istennek, ha van, a templomozás mindegy lehet, tuti hogy nem külsőségekből ítéli meg a dolgokat. A ciszterekhez jártam Pesten mint ministráns, ismerem, picit szeretem is a liturgiát – két évezred kultúrtörténete lakik egyazon nagymisében. A szárnyaló muzsikában, a gyertya és a tömjén összekeveredő szagában meg gyermekkori asszociációk. Én szeretném hinni, hogy van Isten, ezen morfondírozom az egész gyászmise alatt, a hitet könnyű elveszteni, nehéz visszaszerezni. A pap okos, szerény, jó beszédű ember. Előre megfogalmazott általánosságokat mond, de egy ízben kibicsaklik az átgondolt mondat, és a forradalmi tanácsok békés együttműködéséért fohászkodik.

Hármasban ebédelünk. A Pasaréti úti teniszedző hozta a húst, Mária néninek pazar almabora van, a rádió nyitva, Nagy Imre hangja végre elégedetten zeng, nem ellenforradalmárokról van szó már, hanem igaz ügyért felkelőkről. A középkorú sportember emeli poharát az öreg egészségére, jó – mondja --, hogy a pártkönyvét nem tépte össze, mint oly sokan, a parlamenti vérfürdő után erős volt a kísértés, de látni kell, hogy immáron a szocializmus nem szinonimája a Szovjetuniónak, ellenkezőleg, Nagy Imre éppen a módját keresi, hogy lehet egyszerre becsületesnek és kommunistának maradni. Mária néni mosolyog, bennem félelem lappang, hátha az első napfény nem jelent tartós jó időt. A rádióban szó van arról (másról sincs), hogy az oroszok esetleg, illetve talán, sőt, feltehetőleg kivonulnak. (Miért?) Kérdik tőlem, az egyetemistától, mit cselekszenek majd az oroszok a forradalommal. Önkéntelenül buggyan ki belőlem: „Vérbe fogják tiporni”. Annyira megdöbbennek mindketten, s én az arcukra kiült rémülettől, hogy ettől fogva fél szavakkal habogunk, tán csak vakfélelem, hisz az egyetemen optimisták, s körös-körül buzog mindenkiben a tettvágy…

Este, otthon, megtudom a szomszéd Jánostól, aki hazajött, s máris tagja, hogy alakulóban a NEMZETŐRSÉG. „Minek? – kérdem -- ha az oroszok kimennek, kitől kell őrizni a hazát, ha meg itt maradnak, őrzik ők tőlünk”. Mire ő, türelmesen: „Nem biztos, hogy kimennek; de ha kimennek, vigyáznunk kell, mások be ne jöjjenek. Sőt: gyakran saját véreinktől, kik ezerfelé cibálnák, pártoskodnak a forradalom vívmányain”. Engem kísértenek a párhuzamok. Már NEMZETI BIZOTTSÁG is van, csak egy szótaggal különbözik attól, ami 1848-ban alakult. A vége is hasonló lehet. János forradalmár a szó több értelmében. A komlói osztaggal elsőként jött föl, kapcsolatot keresett Budán, és harcolt a Széna tériek között, páncélost tett hidegre, futárkodott, mint két skalpot, mutatott föl két letépett vörös csillagot. „Nem lesz többé kommunizmus Magyarországon” -- mondja vágyittasan, az asztalra csap, táncolni kezdenek a poharak. „Hát mi lesz?” -- firtatom. „Kooperatív demokrácia, skandináv példára, de magyarul!” Ezért is totális forradalmár János szomszéd: ő már a kommunizmuson túl néz, holott innen vagyunk. Kommunizmus még soha, sehol nem volt, az önkény, a diktatúra nem méltó az eszmékre. Jelentéssel tölteni meg az üres szavakat, én így összegezném a diákprogramot.

D. M.: Hétfő?

K. T.: HOLNAP MÁR KÉSŐ hirdeti az Ady mozi – a későbbi filmmúzeum -- reklámtáblájának egyetlen épen maradt – vagy valamely sorsszerű kéz által épen hagyott – plakátja. A mozi kiégett a harcokban. Átellenben, a megélénkült Kiskörút és Rákóczi út sarkán gyűjtőláda az elesettek hozzátartozói számára: a csengő forintosoktól a hasonló vörös százasokig érintetlenül hever benne, egyre gyűlik, púpozódik a pénz. Kockakő barikádoktól tisztítják az utat – másutt hozzáadnak a gúlabarikádokhoz, mint a Kálvin téren. Az emberek? Soha nem láttam őket ennél földobottabbnak. A történelem szeszélye – vigyázzunk, lehet az emberek rövidlátása –, hogy ezrek, kik az orosz bejövetelét ünnepelték – mert fölszabadító volt, a náci, nyilas csürhét kisöpörte –, most a kimenetelét ünneplik, házakon, középületeken, magyar harckocsikon lengenek a forradalom lyukas lobogói. Írtam a családnak haza egy levelet, kipróbálom vele a postaszolgálatot. A Körút--Király utca sarki postafiókba viszem – mert hallom errefelé történőben van valami –, a posta működik, fölötte, a reneszánsz utánzatú palota első emeleti homlokzatán ágyúgolyólyuk éktelenedik. Leküzdeném lassan a tegnapi rossz előérzetet – az öreg bejelentette, hogy az orosz csapatok kivonultak a főváros területéről –, de szembetalálom magam azzal, amit kerestem: egy újabb zászlós, fegyvertelen fölvonulással, melynek jelszavai a ruszkiknak az országból való kivonulását követelik. Kart karba öltve vonulnak az első sorok: bekecsesek, felöltőt, ballont, kiskabátot viselők; férfi a java és fiatal, nem a srácok, sem az általam ismert diákok.

Alapos kerülővel beérkezem az egyetemre. Meg sem állok a második emeletig. A titkár kezében összefutnak a szálak. Agilis, fiatal tanársegéd, kommunista, aki tisztulni akar a Rákosik, Gerők emlékétől is. Rámtör: „Te ismersz nyelveket”, „Töröm az oroszt meg az angolt”. Beültet a rádiószobába. Feladatom az elérhető rádióállomások lehallgatása, véleményeik, híradásaik lejegyzése. Meg kell tudni, milyen álláspontot képviselnek a szomszédos országok, s a nyugati hatalmak a magyar forradalommal kapcsolatban. Estére kész a riportom, amely összefoglalva: az angol közvéleményt a szuezi problémával traktálják, a forradalom, mint téma második helyre szorult. Beszámolnak Nagy Imre új beszédéről, a fegyverszünetről, s reményüknek adnak kifejezést, hogy az oroszok kivonulnak és folytatódhat a demokratikus átalakulás. Amerika Hangja beszámol az elnök és a kongresszus részvétéről. A moszkvai rádió magyar ellenforradalmár és Nyugatról érkezett fasiszta csoportok rendbontó tevékenységéről beszél, s arról, hogy a szovjet vezetőség intézkedéseket tesz a rend helyreállítására. A Szabad Európa felhívja a magyar szabadságharcosokat, hogy ne bízzanak Nagy Imrében és ígéri, hogy Magyarország számíthat a Nyugat támogatására. Csendesen füstölgök.

D. M.: Kedd?

K. T.: Megírom első forradalmi cikkemet. (Előbb, 1948 és 1955 között már tíz cikket írtam!) Szegedről jön egy teherautónyi fiatal, diákok, melósok, értelmiségiek vegyesen. Kapcsolatot keresnek a mi BIZOTTSÁGUNKKAL. Mondják, hogy a forradalmat valójában ők kezdték, már a pesti Műegyetemisták előtt üléseztek, követeléseiket pontokba szedve 20. és 21-én. Az átalakulás Szegeden simán gördült. Most a Forradalmi Tanács kezében a város – tehát vértelen volt a helybeli forradalom. Megírom mindezt. Bizottságunkkal, titkárunkkal való eszmecseréjük elindít egy új, aggodalmakkal terhes folyamatot, mely még aznap egy kiáltvány tartalma lesz. Mindenkihez szól. Lemásolom a nedves kefelevonatról:

 

MAGYAROK! Dicsőséges forradalmunk távolról sem fejeződött be. A veszély nem vonult el. A magyar nép egyöntetű követelése és kormányunk ismételt nyilatkozatai nem minden oldalról találtak megnyugtató visszhangra. A szovjet csapatok még nem kezdték meg a kivonulást hazánk területéről! Ezért készen kell állnunk, olyan egységbe kell forrnunk, amilyenbe a forradalom napjai kovácsoltak bennünket. Tegyük félre a pártoskodást, amely a nemzeti erők megoszlásához vezet! Az egyetemi ifjúság felhív minden pártot és csoportosulást, hogy szűkebb pártérdekeit ideiglenesen félretéve a forradalom és a nemzeti szabadságharc győzelméig, minden erejével nemzeti egységünk és védelmi képességünk erősítésén munkálkodjék! A független, szabad MAGYARORSZÁGOT csak valamennyi magyar összefogása teremtheti és mentheti meg!

 

Büszkék voltunk rá – lám, a diákoké a józan ész szava, a mi kezdeményezésünk a féltő figyelmeztetés: együttmaradni. Parányi szemüveges hölgyecske érkezik a Széchényi Könyvtárból anyagot gyűjteni; minden elérhető fecniből adunk neki egy példányt.

Rokon várt a Deák téren, nagyanya tartotta őt teával. Unokatestvérem a család üzenetét hozta: az uszályok java leállt, apa otthon van nevelőanyámmal és a két lánnyal, a városban minden csendben, rendben. A forradalmi bizottság ott is átvette a hatalmat. Aztán kibökte kuzinom miért is jött tulajdonképpen: „Meghúzzuk a csíkot?” -- kérdezte. Ritkán van az embernek alkalma felsőbbséges morális attitűdöket felölteni s egyúttal meggyőződéssel, hittel szólni: „Míg atomnyi remény van, hogy itt életben marad a szabadság, tapodtat sem teszek”. Mire ő: „Fordulhat a kocka…” És én: „Él a remény, a szovjet visszavonulás napirenden van”.

D. M.: Szerda?

K. T.: Az egyetemen már rebesgetik, s rövidesen magam hallom az öreget, amint istenhozzádot mond a Varsói Szerződésnek. Az oroszok bejelentik, hogy elhagyják az országot. Ha ez így van – érvel titkárunk –, nem korán jött a semlegesség? Tanársegéd kollégája, magas, jóképű fekete fiú (néprajzot tanít) a Duna menti népek összefogását, a kossuthi konföderáció újrakezdését látja ebben a lépésben. Ausztria az első semleges állam, Jugoszlávia a szerződésen kívül maradt amúgy is, hazánk lesz a harmadik, amely csipiszt mutogathat nekik. Kettejük vitája közepén beállít a katonai tanszék megbízott parancsnoka s felszólít mindenkit, csatlakozzék a Nemzetőrséghez. A katonai tanszék egyúttal fegyverraktár. Itt rendezte be kicsiny irodáját. Nemzetőr-igazolványomat kiábrándító módon Rendőrigazolványnak hívják. A 06332-es sorszámú lapot kapom Kopácsi Sándor aláírásával, mely „fegyverviselésre, az utcán portyázásra és igazoltatásra” jogosít. És egy puskát. Megtudjuk, hogy az ez idáig harcoló osztagok, a rendőrség és a katonaság önként jelentkező tagjai együttesen alkotják a Nemzetőrséget, melynek „kezében van Budapest védelme”. A puska nem nehéz, de rogyadozok a felelősségtől, ahogy hazaviszem. Apám kormányostársa, egykori alkalmazottja ül a kisszéken nagyanya szobájában. Velem egykorú fia gyerekkori barátom. Műegyetemista. Őt keresi nehéz szívvel. A Lánchíd pesti hídfőjénél a dél felőli oroszlánnak dőlve Máté Imre, vállán ormótlan táskával, abban ezernyi golyóval. „Imre -- mondom, -- egyszer már megjártál hasonló glikkerekkel”. Titokzatosan pislant, körülnéz, félrébb von, ujját ajkához emeli: „Kétszáz bakonyi bicskás lesi parancsaimat. Elő kell készülni az ellentámadásra”. „Gondolod, visszahozza őket a fene?” Bólint és úgy súgja: „a bosszú”.

Boldogasszony temploma keresztjétől kőhajításnyira van a diákszálló, benne hiánytalanul az ifjú gépészmérnök-hallgató, egykori driblizőzseni. Engem ölel először, aztán látja meg az apját: „Fater, magát mi szél hozta ide?” „Ellenszél a dereglyén”. Az öreg majd kibújik bőréből örömében, ahogy a bolthajtásos árkád befogadja. „Ha van egy perced” – kér barátom, s nyomban tuszkolnak felém egy cambridge-i diákot, aki két és fél szót tud magyarul, de rozoga autójában barátjával orvosságokat hozott ide. Medikus, mondja – hol hasznosíthatná magát legjobban? Fordítok. A körülállók közmegegyezésére a Péterfy Kórházba viszik, majd holnap reggel. Kérdem, hogy hívják? „Lawrence” -- mondja. „Lawrence Nightingale?” Kitör rajta a röhögőgörcs, a másik angol is ott van, hármasban, kórusban röhögünk, a műszakiak állnak, néznek, ők is nyihognak velünk, bár nem tudják miért. Nem lehet megmagyarázni.

Nem vagyok álmos, visszakanyarodom az egyetemre. Küldöttség tör ránk, Buda környéki fiúk, két teherautóval, balhírrel, kérnivalóval jöttek. „Írjátok meg -- mondja egy nagyfejű, szeplős fiatalember -- hogy a ruszkik egyáltalán nem mentek el, csak beásták magukat nálunk a határba”. Jelentkezem, hogy velük megyek terepszemlére. A Kiliánban fegyvereket vételezünk. Káderez az őrség, én fontosabbat kérdezek, hol van, látni szeretném a híres Maléter ezredest?! „A Parlamentben van, -- felelik -- de ide hazajár aludni”. A Buda környékiek apró fegyvereket kapnak, kézigránátokat, egyetlen golyószórót. Nem volt más, panaszkodik a kockafejű, örül ennek is. Hihetetlen, hogy ne lenne páncélököl, gondolom. Bizonyára nem akarnak adni, hogy véletlenül se kerülhessen „provokációra” sor.

A teherautó ráz a dombokon, a fiúk markolásszák fegyvereiket, megérkeztünk. Kis csapat alakul – erősködöm, s elérem, hogy teljesen fegyvertelen legyen –, a tankok felderítésére. Zseblámpa minden fölszerelésünk. A repülőtér szegélyén ott púposodnak a monstrum T-34-esek, derékig beásva, az apróbb kupacokat képező harckocsikkal együtt harminchatan. Farokbehúzva baktatunk a falu főterére. A többiek időközben kipakolták a pártbizottság irodáját. A bizalmas aktákból, káderjelentésekből tábortűz készül. Úgy szólt az alku, hogy visszavisznek. Keresem a sofőrt – aki velünk volt az őrjáraton – , nyoma veszett, teherautóstól. Szeplős előkeríti a másik kocsit, éjfél után érek az egyetemre. Leírom, amit láttam, szótlanul átadom a szerkesztőnek, álmos szemei kitágulnak, ahogy olvassa a riportot.

D. M.: Csütörtök?

K. T.: Kora reggel benn vagyok az egyetemen. Lázas szervezés, kötélnek állok. Papiros szerzéssel kezdődik. Új igazolványomat Márkus István, az Országos Nemzeti Bizottság titkára írja alá, ki a Belgrád rakpart 24. alatt székel, az V. kerületben. „Az Országos Nemzeti Bizottság igazolja” (amolyan demokratikus új népfront-csúcsszervnek tűnik), hogy én is az ő rádiós munkatársuk vagyok. Azaz leszek. „Kérjük az illetékes szerveket” – így az igazolvány – (ezek ugyan kik? Az ávót szétkergette Nagy Imre, a rendőrség-katonaság a Nemzetőrségbe tömörült s az én is vagyok), „hogy a polgártársat támogassák munkájában. Budapest, 1956. november 1.” Kapunk egy tükörfényes Pobedát, vezetővel. Első dolga közölni velünk, hogy nincs túlóra, családja van, ötkor lelécel. Addig tarthat a fuvarozgatás. Pest környékén lesz a bizottsági rádió, az ottani technikum készüléke sugározza majd érces hangunkat. Enyém a külpolitika, hisz tudok külföldiül. Megfogunk fél tucat vidéki adót: Győr, Pécs, Szeged, meg három Pest környéki rádió meséli, hogy virul, hogy izgul, hogy alakul át diktatúrából demokráciává az ország. Aggasztó viszont: szerv, tanács, bizottság, új párt egymás hegyén-hátán tülekszik. Az orosz nem mozdul. Illetve, keletről, délről tankoszlopok közelítik meg a magyar határt. Sztrájkfelszólítás. A Kossuth rádió bemondja: az erőszakkal összetoborzott termelőszövetkezetek szétoszolhatnak. Amerikában gyűjtés számunkra. Az Egyesült Nemzetekhez semlegességi táviratot küldünk. Az angolok-franciák valami disznóságot csináltak Közel-Keleten, alighanem ott is kitört a háború. A délutánt azzal töltjük, hogy a törmelékekből ki-ki megírja a maga beszámolóját, s íme megszólalhat a bizottsági rádió. Szent Pál lován ügetünk vissza az egyetemre: nincs már autó és a leadó bemondta az unalmast. A karon Kádár beszédét vitatják a fiúk. Újjáformálja a pártot. Szerinte, a forradalom eszmei vezetői az eddig félreállított igaz kommunisták, szocialisták. Emlékszem Kádárra, eljött egyszer az egyetemre, talán nem sokkal azután, hogy kiengedték a börtönből. Gyűrött emberkének hatott. Leült egypár taggal a menza sarkában és csendesen vitatkozott. Nem mentem közéjük, a szomszéd asztaltól néztem a szemét. Pislogott, ide-oda mozgott a szeme, mintha mindig kiutat keresett volna.

D. M.: Péntek?

K. T.: Sokáig aludtam, János ébreszt, bezörög a szomszédból, kérdezi, mi igaz abból, hogy az oroszok úgy mennek mintha jönnének. Elmondom saját tapasztalataimat, ő is, amit bányászszaktársaitól hallott; az ő ütege együtt van Maléter közvetett, Király Béla közvetlen parancsnoksága alatt. „Ha visszajönnek, harcolok ismét” -- mondja egyszerűen. És a várandós feleséged – gondolom, de nem mondom. „Mit kezdhetünk mi, piszlicsáré ország -- kockáztatom meg -- a föld legerősebb hadigépezete ellen?” János bányász – az utóbbi időkben – egyébként érettségizett fiú, absztrakt módon is tud gondolkodni: „Képzeld el, hogy a zsarnokság jege, mely eddig befagyasztotta a normális életet, egy ponton megolvad, s a jégtakaró egésze repedezőben. Érzelmeink, haragunk, forradalmi cselekedeteink, szabadságvágyunk, meg nem alkuvásunk fejleszti azt a hőt, mely tágítja a repedéseket. A forradalmi láz – neked magyarázzam, történésznek? – ragályos; egyszeribe a lengyelek, bolgárok, csehek, mi több, az oroszok magukra találnak s fölolvad a jég. Ezért kell ellenállni.”

Ha lehetne – morfondírozok az egyetemre menet –, én inkább lassú reformokkal gyalulnám a jeget a nap (értsd ezalatt a nemzetközi helyzetet) melegétől várva a természetes segítséget. A történelem – mely akárcsak a biblia, sokféleképp értelmezhető – engem arra figyelmeztet, hogy minden kétségbeesett ellenállásunk kudarcba fulladt a túlerők elleni harcban. Nálunk, aki Kossuth és Széchenyi vitájában Széchenyi felé hajlott, egy kicsit már hazaárulónak számított. Sohasem mertem történészek között előhozakodni azzal, hogy szerintem az 1849-es trónfosztás taktikai hiba volt (a Habsburgoknak még hetven évet adott a történelem) és most az a gondolat kínoz, hogy Nagy Imre elsiette a semlegességi nyilatkozatot.

A kételyektől a szüntelen cselekedet menti meg az embert. A leadó bekrepált végleg, tehát mehetek ide s ide, lapalapító értekezletre. A Nagykörút egy bérházának harmadik emeleti irodaszobájában tizennégyen gyűltünk össze; harmincas-negyveneseiben majd’ mindenki, profi írók, újságírók. Köztünk csacsog egy kedves, ideges, gömbölyű, cigarettától sárga kezű nő is, szerénységem az egyetlen amatőr, az egyedüli diák. A Bizottságot képviselem, de mit tehetek ennyi felnőtt között? Sorra elmondja ki-ki amit tud, a készülő szabad független hetilapba, ki mint adja majd szívét-lelkét, máját-zúzáját. Kuczka Péter elnököl, most látom először a sok pimf-vers és az igazi haragtól átfűtött Nyírségi Napló jóképű, magabiztos szerzőjét. Minden posztot kiosztott; kuporgok a sarokban, hozzámfordul Kuczka: „te mihez értesz?” „Semmihez” -- mondom (derűsen nyerítenek rá a füsttől bűzös szobában), -- mert hiszen histórikusra itt szükség nincsen, holott én az vagyok, illetve lennék”. „Nem sportol maga?” -- kérdi egy nyájas gömböc biztatóan, mosolyra rántja vastag ajkát, látom a fogai is sárgák a nikotintól. „De -- kapok a szón -- tűrhetően úszom, az Előre a csapatom, nem vagyok ugyan tréningben…” Kuczka lecsap: „te leszel a sportrovatvezetőnk”.

A ház előtt találkozom a báróval. Ez őszig együtt dolgoztunk a csarnokban. Mulattatott a hórihorgas tag – fél fejjel magasabb volt nálam –, mivel szakadatlan megjátszotta magát. Valami bulija volt régebben, állítólag politikai (ez patinát kölcsönzött az embernek), de lehet, hogy csak csöves. A rendszernek nála esküdtebb ellensége nem akadt. „Mit csinálsz?” -- futott ki a számon közömbösen a szó, mire ő titokzatosan félrehúz: „a büntetőbrigádban vagyok”. Nem értettem. Megmagyarázta. „Címeink vannak, házra megyünk, ávósokért”. Ocsúdtam: „Ugyanazt csinálod, mint ők, amikor a kitelepítetteket összeszedték?” Bólintott. „Tegnap nekem, ma nekik”. Tátva maradt a szám, báván figyeltem, ahogy gémlábaival ellépdel, elfelejtettem, hogy nemzetőr vagyok, akinek kötelessége a törvénytelenséget megakadályozni. Vigasztal a bizonytalanság: lehet, hogy lódított a báró.

Volt még időm sötétedésig, fölhívtam Lacit, régi haveromat, otthon volt az egész családdal, egyik Üllői úti bérház negyedik emeletén laktak. Kosztolányi fái lent sebzetten, dermedezve nézték az átluggatott úttestet, a félrehúzott döglött tankokat, az ementáli sajtra emlékeztető házfalakat. Laciéké nem kapott találatot, csak a vakolat hullott le, az ablakok törtek be itt-ott. Laci a közgázra járt, szociológus akart lenni, a „társadalom patológusa”, ilyen szak azonban nem volt negyvennyolc óta, tehát közgázt hallgatott és magánadatokat gyűjtött az őt körülvevő kisvilágról. Elmeséltem neki bárót, rögtön föl akarta térképezni a vásárcsarnok kocsirakodóit, találgattuk, hogy a velem-mellettem dolgozók közül ki mi lehetett; báró ugyebár ki volt telepítve, ha nem is igazi báró, hát az egykor azok körül sündörgő burzsujok lehettek a szülei; jómagam, Laci szerint szolid középosztály, „elintellektualizálódott bocskoros nemesek ivadéka”, a többiből kettő paraszt (egyik talán lecsúszott nagyparaszt fia), s négy hamisítatlan munkásgyerek. Hárman igen rendesek, foci- és biciklibolondok, a negyedik kisstílű bűnöző, meg lehetett volna róla mintázni a lumpenproletár szobrát. Laci ezután nekilátott a négyemeletes házban lakó fiatalság elemzésének. Ő magát jóatyja megeskette, nem megy sehová; házi fogságban lézengett október 23 óta „mint egy kötött eb” és elemzett, mint egy Max Weber. Laci apja többszörösen kitüntetett mérnök, Nagy Imre szabadította ki a dutyiból, ahová állítólagos szabotálás miatt csukták. Laci tudta, hogy a ház negyven lakásának hány lakóját sittelték le, internálták, vagy marasztották benn pár éjszakára 1950 és 1956 között, tudta, hogy a közeli gimnáziumba négy fiú járt – egyikőjüknek fél karját letépte a repesz, egy másik kórházban van haslövéssel. Ismerte a lányokat, „ávós kurva” híre volt ama bodros hajúnak, ki mihelyt a határok megnyíltak, a forradalom elől Nyugatra menekült; a mellettünk lévő lakásból Mici ápolónő volt a harcok alatt – civilben gépírókisasszony –, a harmadik lány a fiúkkal együtt harcolt a Corvin közben. Langy este volt, az emberek kint ültek a balkonokon, traccsoltak, egy helyütt szavalt a Szabad Európa, másutt a Kossuth rádió hirdette, hogy a kormányintézkedésekből kitűnik: minden vonalon tárgyalunk az oroszokkal, nagykövetük a kormányunkkal, katonai tanácsadójuk tábornokunkkal. „Amíg tárgyalunk, minden rendben” -- mondja Laci és napszítta kese fejével önmaga bólogat rá.

D- M.: Szombat?

K. T.: Erőszakosan csönget, majd dörömböl valaki az ajtón. Nagyanyát leelőzöm, pizsamában megyek ajtót nyitni. Lenin-sapkával a fején, szutykos, olajos viharkabátban, bakancsban, rongyos kenyérzsákkal a vállán ott áll: Jocó bácsi elegáns komcsi lánya. Behúzzuk, leültetjük, meleg még a másodszor kifőzött tea. Belső zsebéből előkerül a laposüveg, pálinkás tea, nekünk ritka nektár. Elmondja, mihelyt tudott, hazajött Jugóból, körberohant, tájékozódni akart a párttól, de abból, „mint patkányok a süllyedő hajóról” mindenki – majdnem mindenki – menekülni akart. Kapcsolatot keresett Losonczyékkal, ám Nagy Imre sorsosai idegenkedtek tőle. Nagyanya dédelgette unokahúgát, most is mellé ült simogatni kócos haját, kérlelte, vigyázzon magára. Vagonra való szarkasztikus kiszólás szorult bennem, Jozefinből egyre bugyogott az ügybuzgalom, míg kiderült, miért is jött tulajdonképpen. Orosz tudományom vonzotta. Kétórás vita után rábeszélt arra, hogy találkozzak a Komszomol tudósítójával. A Komszomolt, így Jóska – mert így becéztük --, félrevezetik az itteni megmaradt sztálinisták, ezért a tudósítók ma is ellenforradalomról és fasisztákról beszélnek. Talán sikerül neked (nekem? – tiltakozom), mint diáknak, résztvevőnek (Jocó bácsi fecsegett, nagyanya dicsekedett) meggyőzni őt arról, hogy itt jogos népmegmozdulásról volt és van szó. Az ideológiailag képzett káderek szókincse pompás. Te jobban beszélsz oroszul (mármint én? Isten ments!), én csak makogok, az újságot betűzöm. Jönnöd kell. Országos érdek.

Mentem. A Komszomol tudósítója szelíd családapa benyomását tette rám. Szimpatikusnak találtam, zavartnak, s egy idő után talán türelmetlennek. Az első orosz, akivel negyvenhat óta beszéltem. Jóska kapacitált: igyekezzem az újságírót rábírni arra, hogy velünk jöjjön az egyetemre, s ott a Bizottság irányítójával interjút csináljon. „Azok majd fölvilágosítanák”. Igen ám, de holt tudással, Krilov-idézetekkel, amiket én tudtam, nehéz szót érteni. Mondatokba raktam a szavakat, a ragozásba viszont belezavarodtam, a tudósító meg minden hibámat elismételt megbocsátó mosollyal. A fejét csóválta, amikor végre megértette nyögdécselésem tartalmát: el is jönne velünk, sajnos nem ér rá, a Parlamentbe kell mennie, az, lássuk be, fontosabb. Rosszabb követet, mint én Jóska nem választhatott volna, máskor sima képe el is borult. Mint mindég, most is volt dohány Jóskánál, megvettünk minden kaját légvonalban hazáig, piát is, nagy volt a flamó, a debreceniket megfőztük, nagyanya korholt, bár örült a lakomának. Jóska ott aludt nálunk.

D. M.: És mire ébredtetek hajnalban?

K. T.: Reszketnek az üvegablakok. Fölriadtunk mindhárman. Két szobánk volt, Jóska a nagyanyáéban aludt, az enyémben nem fért el két ágy. Nagyanya az ablak mellett állt fehér hálóköntösében, mint valami jelenés, Jóska a tőlem kapott kölcsön pizsamában toporgott, mely lábujjait is befedte, én az ajtófélfának támaszkodtam, fáztam a hidegtől és a valóságtól. BUM BUUUUM BUBUBUBUMM – egymásra néztünk másodpercekig szótlanul, értettük egymás tekintetéből, a rémület cikázó visszfényéből, hogy itt van, itt vannak, el se mentek, itt vannak újra. Nagyanya bekapcsolta a rádiót, én automatikusan öltözködni kezdtem, a rádió recsegett, Jóska dermedten, megbabonázottan hallgatott. A recsegést áttörte az utolsó tíz vegyes, furcsa, illúziókkal telt, egzaltált, reményteli napban már megszokott, olykor nyugodt, most kongó kaposvári hang: ITT NAGY IMRE BESZÉL…

„Hová mész fiam?” -- Nagyanya nyugalmat erőltetett magára. „Az Egyetemi Katonai Parancsnokságra”. Jóska fölkapta a fejét: „Jövök veled”, „Így pizsamában?” Jóska a pizsama tetejére öltötte, szó nélkül, forradalmi jelmezét. Bakancsa befűzésével még nem készült el, mikor én a puska závárját vizsgálgattam. „Harcolni akarok” -- mondta Jóska. „Szép, szép, de mivel?” A viharkabát zsebéből előkerült egy aprócska társasági pisztoly, fehér és nőies, ezüstszín golyókkal. Agatha Christie hősnői hordoznak ilyet retiküljükben. „Nem jöhetsz velem”. A rongyokban is vonzó nő szép fekete szeme könyörgött. „A két öregcsontra vigyázni kell valakinek. Anyádra, nagyanyára”. „Vidd el legalább a pisztolyom!” Zsebre vágtam. Futólépésben értem az egyetemre. A Parancsnokságon tolongott tizenöt-húsz diák, fegyvereket vételeztek. Nőtt a sor mögöttem is. Kihagyott esztendőm évfolyama éppen kötelező katonai szolgálatát teljesítette volt, délen. A sorban felismertem négy szemináriumi kollégát, mundérban, rövid hajjal, megszeppenve várták, hogy géppisztolyaikhoz töltött tárakat kapjanak. A hadnagy nekünk szegezte a kérdést: „Mit csináltok?” Mit csináljunk? Mit tehetünk? Ezt sustorogta, zsibongta mindenki, kisebb csoportok elvonultak, mások félrehúzódtak sarkokba vagy csak el az útból: haverok, ismerősök válogatták tekintetekkel, félszavakkal egymást, fogyott a fegyver, ürült a terem. Félrehúzódtunk mi is, öten, megbeszélést tartani; ki-ki nem gondolt rá először, az ötlet ésszerű volt: elszegődünk a leánydiákszállóba testőrnek. Mindannyiunknak volt közvetett, vagy közvetlen gyerekkori élménye ’45-ből. A felszabadító csapatok gyakran kenyeret osztogattak, de még gyakrabban lányokat, asszonyokat ölelgettek. Ha akarták azok, ha nem. Bevonulásunk a Rákóczi út sarokházának kapualján egy tucat lány pillantásának melengető kereszttüzében választásunk helyességét bizonyította. A kar négy évfolyamából és sok tanszékéről vegyesen itt ragadt tizenöt lány felét sem ismertem. A szálló alkalmazottai már az események elején hazamentek, a lányok maguk gazdálkodtak, főztek, mostak, vasaltak, közös kasszát vezettek egy kis szemüveges síphangú zöldbéka irányításával.

D. M.: A lánykollégium központi helyen volt, a Kiskörútból (a Múzeum körútnál) itt indul kifelé a Rákóczi út, a Duna irányában pedig a Kossuth Lajos utca. Tűzfalát ma már – a legelső Nemzeti Színház helyén nemrég épült – modern banképület fedi el. Erre vonultak a szovjet tankok, és erre felé próbálták a felkelők megállítani őket.

K. T.: A kövezeten bizony errefelé randalíroztak az orosz tankok. Nem sokba tellett, hogy a védelmi gyűrűt, ahol volt, áttörjék. „Szent Kristóf, hányan lehetnek?” -- sóhajtott egy lány mellettem. „Van itt matematika szakos közöttünk?” -- kérdeztem a portásfülke mögé húzódó egész társaságot. „Miért?” -- brekegett a kisbéka. „Hogy alkalmasint megszámolja az oroszokat”. Egyedül egy fekete lány értékelte tréfámat, jól megalapozott fenekével szépen közelembe húzódott, és ott is maradt a harcok végezetéig. Ülve, állva, guggolva ettünk mindenféle tányérokból és csajkákból, s mint akik az ősközösségből az indián törzsek fokára emelkedtek már, közdisputa tárgyává tettük a teendőket. Kialakult imígyen: nem lövünk senkire, hacsak először ránk nem lőnek. E békességes szándék keresztülvitelével elkerülhetjük, hogy az épületet szétlőjék vagy megrongálják, s főleg nem hívjuk föl lányainkra a figyelmet. Ha mégis jönnének, erőszakoskodnának, hát védekezünk.

„Van az épületnek hátsó kijárata?” A lányok megmutatták, hol van a tűzfalon a hátsó kapu, rajta öklömnyi lakattal, kulcsa az eltávozott házmesternél. A fal hat láb magas, nem egykönnyen átugorható. Aztán az éléskamra után kutattam. Az éléstár siralmasan festett, huszonkét fiatal három nap alatt fölehetett volna mindent, a paszulymaradéktól az árválkodó füstölt disznósonkáig. Kenyérből volt sok, vagy harminc vekni.

Kint fokozódott a zörgés, hernyótalpcsikorgás, s távolabbi ágyúdörejek alattomosan megállapodtak egy-egy helyen, a szomszédban recsegni-ropogni kezdett az Astoria szálló. Futtában lőttek a tankra púposan rohanók, láttuk őket a harmadik emeletről kisandítva. Délután egy páncélos golyószórója végigpörkölte első emeleti ablakainkat. Társaim egy udvari szobában rakták le motyóikat, ahol emeletes ágyak álltak.

A Kossuth Lajos utcán tűzharc kezdődött egy páncélos és az út két oldalán üzlethelyiségekbe beszorult felkelők között, a páncélos kigyulladt, még lángokban állt, amikor elődübörgött egy tank, fél percre megállt az útkereszteződésen – a sínek fel voltak tépve, átgázolt rajtuk – s ágyútornyát forgatva lőtt, amibe látott. Találatot kaptunk mi is. Napnyugtával elhalkul a cécó a közvetlen közelben, messzebb – vajon hol – dörögnek tovább az ágyúk. A rádiót tekergetik. Kádár Jánost hallottuk vidékről. A pesti kormány ellenforradalmár, ő képviseli a munkásforradalmárokat. Aztán késő este megfogjuk Szabad Európát. Rejtjeles üzeneteket közvetít, kitartásra biztatja az ellenállókat, hírt ad az „Egyesült Nemzetek mozgósításáról” és Amerika felháborodásáról. „Szavukat se higgyétek” -- mondom korábbi tapasztalataim alapján.

Hajnalodik kint, talán már reggel van: pergőtűz fogadja a világosságot, ébrednek az apokalipszis páncélos szörnyetegei, géppuska-, golyószóró-, géppisztolypattogás páncélhátakon, öblös torkuk fölordít, ágyúdühük nyomán, hol szemezget, hol busásan arat a halál. A legnagyobb golyózáporban megdöngetik a kapunkat. Az emeleten lakók is leslisszolnak erre a pincébe vagy annak előterébe. A golyózivatar nem szűnik, hátul megzörgetik az ablakot, kinyitják, beesik rajta egy nyelvész és egy irodalmár. Lélekszakadva mesélik, hogy a fal tövében fekszik egy sebesült harmadik. Visszarohannak érte négyesben, létrát használnak hordágyul, így is nehéz átemelni a falon, jóllehet a tűzfal felől már nem tüzel az a páncélkocsi, ami idáig kergette őket. Félóra múlva megjön az orvos egy felcserrel, segítünk nekik elcipelni hátul -- a már holttestet. A nyelvész levegőért kapkod a felindultságtól, egymás szavába vágva mesélik, hogy hármasban indultak el a karról hozzánk igyekezve. Az Astoria előtt akartak átvágni a Kossuth Lajos utcán, fegyvertelenül, oldalzsákkal a vállukon. A legyilkolt magyartanárnak készült. „Amikor föltűnt a páncélos -- meséli az irodalmár -- szaladni kezdtünk”. A beszélő kefefrizurás, gyerekarcú diák, egyetemi tanár apjától szökött meg, a rendszer dédelgetett kedvencétől, helyesebben: forradalmár mivoltáért kitagadta az apja. Apja dolgozószobájában ma is ott lóg Sztálin képe, és betegágynak esett, amikor megtudta, hogy az atyuska szobrát ledöntötték. Kiderült, hogy fia a döntögetők között volt. „Csodálatos volt. Életem legszebb napja, annak legszentebb aktusa. Húztam a gigász nyakába akasztott kötelet. ’Hó-rukk’, kiabálták, az emberek tapsikoltak örömükben. A szocreál ízléstelen giccse az utca kövezetén végezte pályafutását”. „Nem végezte -- szólt egy hang a sarokból -- mindaz idáig vezetett”.

D. M.: Férjem évfolyamtársai és közeli barátai lehettek ők, az apjával konfliktusba került irodalmár Trencsényi Imi volt, a lelőtt társa pedig egy csepeli fiú, Nimsz Bélának hívták, szép szál legény, fekete göndör hajával, a Váci utcai Bartók teremben (utóbb a Vígszínház kamaraszínháza rendezkedett be ott) rendezett műsorokra anyja is vele szokott menni. A tőle korábban kölcsönkapott Aragon-kötet ma is megvan itthon a könyvtárunkban.

K. T.: A harcok aztán a kollégiumot is elérték. Váratlanul, hívatlanul újabb fiatalok érkeztek, míg én az emeletről kémleltem a lélegzetnyi tűzszünetek tartósulnak-e, a konyhában már a tűz körül melegedtek öten, a hatodik a sámlin ült, a pince előterében, térdén keresztbe fektetett gitár. „Petőfi-csoport” -- préseli ki magából a két szót a hallgatag vezető. Korombeli munkásfiú, jól kidolgozott kezekkel, láttam már a forradalom első napjaiban a Deák téren. Csepelinek mondta akkor magát, csapata nem a régi, a java kicserélődött. Valamennyien melósok, húszon aluliak, övükben kézigránát, nyakukban géppisztoly. „Képzetlenek, tapasztalatlanok” -- morogja vezetőjük. Esznek, melegednek, beszélnek, töredék szavakban, kaffogva, mint az üldözött állatok. Mire felocsúdunk, a góré már összeszedte a kamrából az összes üres üveget, a lányok sorra mossák számára mindegyiket. Csapatából az egyik fülessipkás benzineskannát vonszol be, töltik a flaskákat, itatják a dugasznak használt rongyokat, viszik a muníciót a második emeletre, elhelyezkednek egy-egy ablaknál. Állok megkövülten a lépcső alján, hátamon a puska, töprengek: megfogadtuk, mi nem kezdeményezünk. Lejön a csepeli, lám milyen tagbaszakadt erős fiú, felettem áll meg a legalsó lépcsőfokon, pontosan egymás szembogarába látunk. Mit láthat ő az enyémben? Én az övében kemény tüzet, elszántságot. „Egy ablakra nem jutott emberem, gyere.” Megyek, delejezetten. Kinyitjuk az ablakokat, besüvölt a novemberi szél. Tankdübörgés. Alul a tank lefékezett, három, az úttestre helyezett, tányér láttán. Az átellenben levők munkája. Gyufa a kanócrongynak, röpködnek tőlünk a lángoló üvegek, némelyik az előttünk álló hársfa kopasz ágaiban akad el, van, mi a légtől elalszik, mi röptében szétdurran, de számos üveg célba talál. Hirtelen fellobban a tank tetején a láng, örömrivalgás tőlünk, nyílik a szörny tornya s tornázik kifelé, minden erejével, gyorsaságával a legénység. „Tűz!” -- kiált a csepeli, jobbra sandítok, látom géppisztollyal lőnek a gyerekek. Én átlagon felüli lövő voltam. Nyolcéves születésnapomra légpuskát kaptam apától, a tízévesre Flóbertot. Tizenegy éves se voltam s már ejtettem szárcsát, vadkacsát. De emberre lőni? Szépen megcélzom az üres páncéltornyot. Csőre töltök ismét, most a hernyótalpba lövök. Időközben a három szerencsétlen ellenség berohan a szomszédos üzlethelyiség kilőtt kirakatába. Kettő jut el a boltig, a harmadik összeesik a kirakat tört cserepein. A tank még füstölög, a csepeli eltűnik, egy perc sem múlik el és ott kúszik az úttesten a tank vonalában a túloldalon rejtőzködők felé. Mielőtt hang jöhetne torkunkból, mellettem a második ablakból kirepül egy kézigránát, a tankon robban, a kúszó kezével védi a fejét. Fájdalmában nagyot ordít, fent mi is ordítunk arra az ökörre, aki dobott: „Tüzet szüntess!” Alul, az előtérben lévők behúzzák a sebesültet a kitört földszinti ablakon – ő nyomta ki kifelé menet – a csepeli hangtalanul szitkozódik s rövidesen eltűnik hátul, a kapun keresztül, melyről időközben a lakatot leverték, a klinika irányába.

Eszünk. Az éléstár egyre kopárabb. Nekiindulok a tűzfal irányában. A Rákóczi úton elölről kezdődik a hepaj, a páncélautó jön, lő, elrobog, a Múzeum körúton át lehet szaladni és egy szép kerülővel, a Reáltanoda utcán le, a Ferenciek terén át bevágni a Kígyó utcába s máris az egyetemen vagyok. A bölcsészkar üres (vagy aki benn van elrejtőzött), nyitva minden, pár dolog betörve, sehol komoly sérülés; a volt élelmiszerraktárak közül a sarokszoba most is tele van. Bödön zsír – a parasztok hozták pár nappal ezelőtt egy Pest vidéki téeszből – ládányi szardínia – Nyugatról érkezett – hengerekbe préselt sós vaj, mazsola s ablak előtt zsíros madzagokon: házi kolbász, több vég szalonna. Mindenből egy kicsit: dugig tömöm a magammal hozott üres hátizsákot. Mielőtt visszaindulnék, leülök nosztalgiázni a Váci utcára néző ablak elé. Brodarics, Istvánffy, Werbőczi írásait, Tinódi forrásértékű krónikásénekeit elemeztük ebben a szobában. A tüdőbeteg tanársegéd az előírt marxista elemzést adta, a csoportot azonban elfogta valami különleges nyugtalanság. A törökök képtelenül időszerűnek tűntek, s tanárunkkal együtt szokatlan hévvel vitattuk Török Bálint későnkelt, de őszinte, Fráter György diplomatikus, de elégtelen ellenállását. Mert: Sírva veszíköl mast szegin Magyarország, Mert tőle távozék hangosság, vigasság. Belőle kikele sok fényös gazdagság. és fogságban esék egynéhány uraság. Ezen örvend, vigad az terek császárság… És eszembe jutott Pázmány írása: Vihartól nem félünk, villámtól remélünk, napot elfeledjük, létünket gyászoljuk.

D. M.: Ekkor kezdted a búcsúdat hazádtól?

K. T.: Lehet. Aztán nekivágtam a visszaútnak. A Petőfi téren páncélos állomásozott, a szobor alatt szemét, törmelék, egy szétrugdalt virágkoszorú. Visszahúzódtam. Gyerünk a kipróbált úton. A Ferenciek terénél nem lehetett átmenni; az Egyetemi Könyvtár felől futva közeledett egy csapat srác, nemzetiszín zászló az elülső kezében, bár nem nagyobb egy zsebkendőnél. Az út közepén ért a roham, a jégbüfé magasságában, tétovázni való idő sem maradt, hátra arc és csatlakoztam, a nehéz hátizsákkal utolsónak érkezvén a bázisra. A hulló vakolattól és kőportól füstölgő Astoria-állóbüfével átellenben egy kipörkölt üzlethelyiség üres pultjai alatt sorakoztak a benzineskannák, gyártódtak az üvegek, lapult egy golyószóró, egy bekrepált páncélököl. Elöl vártunk. Öt perc sem telt el, tankcsikorgás a Duna felől. Hegynyi hátizsákom a lábamnál, nem parancsnak, az együtt cselekvés hipnotikus erejének engedelmeskedve gyújtom a kanócot és vetem a fáklyalángként lobogó palackot. Nem célzok s nem célzok mellé. Csörrennek az üvegek, lobot vet a láng, a tank nem áll meg, lángolva, mint a mesebeli sárkány elcsikordul-eldübörög, közben szórja hátrafelé a golyót. Katonai tréning vagy életösztön, hogy elhasalunk.

Fölkapom a zsákom, az ismert úton visszaloholok. Örömricsajjal üdvözlik a gazdasági utánpótlást. Az egyik lány a hátizsák vásznán keresztül bedugja a mutatóujját. Egy konzerves dobozon átfúródva, a vajhenger bádogfalát átütve, a préselt vaj közepén meg is találjuk a golyót. A kövezetről felpattanva gellert kaphatott. Hálótársam rögvest nekifog megstoppolni a zsákot.

Jó kolbászos, fokhagymás zsíros krumplileves. Tunkoljuk, töröljük kenyérrel a csajkát, tányért. Fiúk, lányok elvegyülünk, a közelben ülők megeszik a sérült szardíniásdoboz tartalmát is, a konyha sarkában egyedül ül, fél kézzel eszik a csepeli. A másik kezét sínbe rakták. Komornak, magányosnak látszik, székem széke mellé húzom – az övé hátán ott lóg a géppisztolya. „Van vér a pucádban” -- próbálgatom a beszélgetést. Rám néz, tiszta acélkék szemekkel. „Vagy-vagy” -- hümmögi. Azt szeretném tudni, mi mozgatja, mi motiválja; mire gondolt, amikor a tűzzáporban kikúszott, a Rákóczi út közepére. Újra pedzem: „A begyedben vannak…” Rándít egyet sínbe rakott jobbja fölött a vállán. „Hamarosan továbbállunk. Itt veszélyeztetjük a lányokat!” „Nem erre gondoltam. Azt mondd meg, mindig ilyen vakmerő voltál-e?” Ingatja a fejét. „A vasesztergályosok nem vakmerőek. Az precíziós munka. A fater olvasztár volt, bátor, mint az oroszlán. Elfogták a Don-kanyarnál, kis klambó voltam akkor még. Később Ukrajnából hallottunk felőle. Aztán Vorkutára került”. „Kinyírták?” „Rosszabb. Hazajött roncsként, negyvennyolcban. Szétrúgták a tökeit. A bal kezére megbénult. Egy évig húzta még otthon… Most megfizetek érte”. Három, négy, tán öt nap is elmúlik, a Petőfi-csoport eltűnik a házból, útravalót csomagolnak nekik a lányok.

Aztán mintha lazulna a korábbi fegyelem. Az egyik fiú mintha megemberelné magát, kislisszan a főkapun. A Szentkirályi utca sarkán volt egy ruhaüzlet. Hazatér krombi kabátban. Bár vézna testén lötyög a kabát, feszít benne, mint egy dendi. Viaskodom magammal, hogy leszedjem róla a zsákmányt és visszaszármaztassam a betört kirakatba, de ez pedáns ostobaságnak látszik. Aznap délutáni túrámon észreveszem, hogy egy betört Közért élelmiszerraktárát teherautóba dobálják kucsmás kapkodók. Kinek mi kell a túléléshez; kabát ami kívülről, étel, ami belülről melegít. A tankok uralják a mezőnyt, távolról morajlik az ágyúszó, talpon is látni orosz járőrt, némelyik megjárja – bajtársai bosszút állnak érte az egész házon, ahonnan a lövést leadták –, térdre rogynak az épületek, homlokzatukból kihullanak a zászlók.

Aztán hazatérek a Deák térre. Még egyszer utoljára megtöltöttem élelemmel a hátizsákot az egyetemen és hazahoztam az egészet nagyanyának. Majd egy egész napon át megírtam jegyzeteim alapján az elmúlt napok történetét, a történelmi eseményeket és szerelmeim menetét, a máig a szívemhez legközelebb álló, valóban önéletrajzi írást -- „tényregényként”. Hazai bemutatkozásom élén is ez áll, a debreceni Csokonai Kiadónál 1992-ben megjelent kötetemben, az Amonnan… címűben, az öt „kisregény” első darabja. Valójában memoár.

D. M.: Azt mondod róla: „ami közel sem azt jelenti, hogy az olvasónak rám, inkább azt, hogy önmagára kellene ismernie benne”. Ez igaz kortársaidra, akik a te történetedben átélhetik a maguk napjait is. De a fiatalabbak ezt mint szépirodalmat olvassák (akárha Jókai szabadságharcos történeteit a későbbi nemzedékek), de történelmi naplóként sem haszontalan olvasmány a számukra.

K. T.: Lássák valódi életünket! Nap-nap után így ment: nappal kockára tenni a testet golyók lyuggatásának, éjjel szeretkezéssel levezetni az izgalmakat.

D. M.: Megírtad történetedet, és döntöttél, el kell hagynod hazádat.

K. T.: Lassan pirkadt, az üvegajtón keresztül láttam, vasárnapról hétfőre virrad, november tizenkettedikére. Nagyanyám sem marasztal, sőt aggódik, mert „a házmester ávós besúgó”. Nyugtatgatom, hogy minden házmester „bizalmi”. Várom, hogy megvirradjon s elmenjek a kikötőbe. Apa kormányos vagy kapitány társai között lesz olyan, aki lecsorog a Dunán és hazavisz. Aztán majd meglátjuk.

Ki kellett menni innen. Ki, mert mindenkit megbüntetnek, aki részt vett benne. Ki, mert vérbe tipornak mindent. Példát statuálnak. Ki, mert félek, a bőrömről van szó. Nos, nem szó szerint, csak arról, hogy az egyetem befejezése helyett négy-öt év börtön lesz az osztályrészem. Menni kell.

Már korábban felhívtam arámat: „Viszlek magammal”. Átkozottul sercegett a telefon. Valakit rákapcsolnak pip-pip-pip a vonalunkra, oroszul povedál. „Itt vagy még?” -- kiáltok. „Igen” „Szóval, ha ezt megúszom, eljövök érted Győrbe s kimegyünk együtt” „Én -- mondja és elfojtja szavát a sírás, kint tankágyú ökrendezik, géppuska krákog –, én, én sohasem gondoltam arra, hogy máshol éljek!” „Én sem, de most nincs időnk gondolkozni sokáig. Jössz?” Zokog megállíthatatlanul. A telefon recseg, sípol. „Ez itt a… itt a…” „Jössz?” „A hazám…” Végleg megszakad az összeköttetés. Még tízszer megpróbálom, mindhiába. Sivítás, mechanikus lárma, süket csönd.

D. M: Hogyan jutottál át a határon?

K. T.: Nyolcvanad magammal, november 29-én, átfutottunk, amikor az oroszok másutt csörömpöltek tankjaikkal.

D. M.: És hogyan telt el a karácsonyod?

K. T.: Az Aldershot angol katonai táborban, hol akkor kétszáz magyar menekült állomásozott. Ausztriából vittek minket oda angol katonai repülőgépek.

 

1  részlet a szerző Akkor is karácsony volt, Bölcsészek 1956-ról című kötetéből (27-54 old), I és É Bt. kiadó, szerkesztő: Kabdebó Lóránt. A részletet a szerző engedélyével közöljük.

 

  
  

Megjelent: 2022-10-23 14:00:00

 

Dobos Marianne (Miskolc, 1942) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.