VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Bene Adrián: Megértési kísérlet és karikatúra – Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból
Megértési kísérlet és karikatúra Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból (L’Harmattan Kiadó, 2022)
Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés. A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.) Mindenesetre, a könyv lapjain megfogalmazott irodalmi értékítéletek forrása gyakran meghatározhatatlan, köszönhetően a szabad függő beszéd alkalmazásának. „A ma kánonba beemelt szerzők egytől egyik tehetségtelenek, olvashatatlanok, vontatottak vagy szófosók, nincs köztük egy se, aki ne dögunalmas műveket írna, ne harmatgyenge teljesítményt nyújtana. Más nem nagyon telik ki tőlük, mint idiotizmusig fokozott nyelvi játékok.” A klikkeken kívüliség okozta frusztráció összekapcsolódik az átlátható, általános érvényű esztétikai normarendszer vágyával. Nehezen fenntartható állítás, hogy ez megvolt az irányított, átideologizált szocialista kultúrpolitikai idején, szavatolva a megjelent irodalmi alkotások minőségét. A két nosztalgia (átláthatóság-érthetőség és állami kultúrairányítás) közös eredetű, erre utal a marxista esztétika premodern jellege, amely a nyelvet az irodalmi mű eszközszerű valóságtükröző funkcióját problémátlannak tekinti. Az ismeretelméleti realizmus összefonódik az átlátható, egyértelmű, világosan szabályozott társadalmi világ mint organikus közösség álmával, szemben a kaotikus, elidegenedett, az erkölcsi és esztétikai értékeket háttérbe szorító társadalmi valósággal. Naiv elképzelés, hogy ezen sóvárgás kötelező dogmává transzformálása valóban jobb világot, jobb műveket eredményezett volna – még ha belülről nézve ez a rendszer axiomatikus igazsága volt is. Minden tévedés részigazságokból táplálkozik. „Ma viszont a folyóiratok puszta klikkorgánumok. A különböző, csak a koncra: kuratóriumi tagságra, kitüntetésre, ösztöndíjra leső klikkek között pedig a mesterségesen szított zsidó-gój ellentét miatt megszűnt a legminimálisabb kommunikáció is.” Irodalmi-kanonizációs kérdések és történelmi események is Szerdahelyi visszatekintő perspektívájában jelennek meg (Aczél György tevékenysége, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc értékelése, az 1956-os forradalom). Eközben egyfajta hibrid hangon (Lajta-Szerdahelyi, riport-publicisztika) megalkotott véleményt olvashatunk az irodalmi életről. (A nézőpontok közötti kapcsolatot a kánonon kívüliség adja, sejteti a könyvbeli írónő indoklása a témaválasztásról: a rendszerváltás veszteseinek írója akar lenni.) A szocialista realizmus agitatív művészetfelfogását felidézve előbb a reklámvezérelt fogyasztói gondolkodással, majd az önreferencialitással azonosított posztmodern „szövegmasszákkal” vont párhuzamot a szerző. Tegyük hozzá, a posztmodern ennél összetettebb jelenség, a valóság tükrözésének realista követelése pedig kétszeresen is megkésett. Egyrészt az áttetsző, eszközszerű nyelvvel, tipikus jellemekkel és helyzetekkel dolgozó (lukácsi) realizmus ma már legfeljebb a lektűrirodalomaban kielégítő, másrészt a magyar irodalomban már 2007-ben is jól érzékelhető tendencia volt a valóság, a társadalmi és történelmi kérdések újrafelfedezése. Szerdahelyi ízlésítéletei és hajdani, elsősorban a prózafordulattal kapcsolatos megnyilvánulásai nagy teret kapnak a könyvben. Érdekes módon a Népszabadságban 1984. január 14-én megjelent „A neoavantgarde stílusdiktatúra esélye” című, sokat idézett Szerdahelyi-cikk itt következetesen „A posztmodern ízlésdiktatúra felé” címen szerepel. Ez utóbbi kifejezés ugyan meghonosodott a magyar kritikai vitákban, de Domokos Mátyástól származik. (A paradigmaváltást és kanonizációs sérelmeket jelentő, többek szerint – Radnóti Sándor szavaival élve – Balassa Péter által „megcsinált” magyar posztmodern irodalommal kapcsolatban meglepően hasonlóan fogalmaz Alföldy Jenő is egy Magyar Naplónak adott interjúban, noha magát Szerdahelyi kultúrpolitikai ellenfelének tekintette.) A fenti vitacikk a Vers(z)iók és a Termelési regény hatására, az ezeket magasztaló kritikusok (Szegedy-Maszák Mihály, Kenyeres Zoltán) ellenében íródott, és nem fogalmaz olyan szókimondóan, mint ahogyan Szerdahelyi utólag összefoglalja. „Megírtam, hogy ezek a posztmodernnel takarózó percemberkék szélhámosok, jelentéktelen nímandok, az egész posztmodern egy oltári nagy blöff, az a kritikusi banda pedig, amely általuk kapaszkodott fel az uborkafára, szűk látókörű (…).” Balassa Péter egyébként Csibra Istvántól (1984. január 7.) kapta meg a magáét a Népszabadságban, részben Szerdahelyi kritizálásáért. (Lásd ezzel kapcsolatban Havasréti József írását a 2022. januári Korunkban.) Egy Szerdahelyi Istvánról szóló könyvvel kapcsolatban adódik a párhuzam a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent két könyvvel, Király István Naplójával és a Pándi Pál: Teherpróba című kötettel. Én itt most azonban ennek a sorozatnak egy másik kötetére, a kiadó tulajdonosával, Kolosi Tamással készített interjúkötetre (Polgárnak lenni) hívnám fel a figyelmet, mégpedig a részben hasonló érvényesülési technikák és az erős karriervágy, valamint ezek értelmiségszociológiai vonatkozásai miatt. Szerdahelyi az elitek alkalmazkodási és tőkekonvertálási képességével kapcsolatban ezt így fogalmazza meg: „Hiába volt itt rendszerváltás, kábé ugyanaz az elit.” Ez egyformán jellemző a kulturális és a politikai elitre, mindkettő képes átmenteni a hatalmát, megőrizni a befolyását és státuszát, politikai és ideológiai rendszerek változásaitól függetlenül. Kolosi visszaemlékezéseiből ugyanez a racionális-pragmatikus életstratégia, a hierarchiában való helyezkedés képessége. (Lásd erről itt.) Szerdahelyi esetének érdekessége, hogy bár birtokában volt az önmenedzselés képességének, az ennek révén az államszocializmus játékszabályai közt elért pozícióját képtelen volt megőrizni – amiben a rá jellemző összeférhetetlenségnek és gőgnek talán nagyobb szerepe volt, mint az elvhűségnek. A könyvből kiderül, hogy Szerdahelyi fiatal korában közeli kapcsolatban állt Passuth Krisztinával, Heller Ágnessel, Orbán Ottóval, később tisztségei (az ELTE oktatója, a Kritika főszerkesztője, a Világirodalmi Lexikon főszerkesztője, az MTA Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa) folytán rendszeresen érintkezett az akkor és/vagy azóta elismert esztétákkal, irodalmárokkal, kultúrpolitikusokkal. Sem a hatalom, sem annak elvesztése nem tett jót Szerdahelyinek, de Lajta vállalkozása arra is felhívja a figyelmet, hogy alakjának differenciálatlan megítélése nem segíti elő azoknak a hálózatoknak a feltérképezését, amelyek egy korszak kulturális mezőjét formálták. Ez utóbbi főszereplőit és Szerdahelyivel való viszonyukat lehetne hivatott vázolni a függelékben szereplő „ki kicsoda”, amely azonban minden, a könyvben említésre kerülő történelmi vagy irodalmi szereplőt sorra vesz, Könyves Kálmántól Kossuth Lajoson át Térey Jánosig, nem bízva az olvasó tájékozottságában. Szerdahelyinek a Kádár-kori kulturális elit kapcsolati hálójában elfoglalt pozíciójának meghatározását nem pótolja Kántás Balázs utószava sem, amely személyes benyomásokat felidézve egészíti ki a könyvből kibontakozó pályaképet és portrét. A könyv kinyilvánított célja Szerdahelyi személyiségének bemutatása volt, ez pedig maradéktalanul megvalósult, hasonló tanulságokkal szolgálva, mint Király és Pándi tapasztalatainak, szubjektív nézőpontjának megismerése.
Megjelent: 2022-06-14 20:00:00
|
